2012. december 24., hétfő

Karácsonyi pillanatok



Adventi naptárunk betlehemmé teljesedett

Mézes gyurma

Az eredmény egy része. A fehérek a mi fácskánkat díszítik, a cifráknak barátaink örültek.

Bontogatás, örömködés

Anyasütötte ajándék: „Cicaka!”

A gyurmakaticákat fejlesztőeszköznek szántam, Marci meg is mutatta, mi módon használható. Például így,



Vagy  akár így







MINDEN KEDVES OLVASÓNAK ÁLDOTT, BÉKÉS ÜNNEPET KÍVÁNUNK!



2012. december 23., vasárnap

A küszöbön toporog karácsony


Az elmúlt héten emberem minden nap hazaért vacsorára, olyan kedves volt a szívemnek látni, ahogy  esténként Marcival játszottak. Régen éreztem ennyire jól magam, és ennyire fáradt is régen voltam. Éjjelente az ünnepre készültem, és soha nem sikerült aznap lefeküdnöm. Míg a fiúk húzták a lóbőrt a szomszéd szobában, én sütöttem, kavartam, varrtam, csomagoltam és közben ezredszer is megnéztem a Reszkessetek betörőket karácsonyi dalokat hallgattam. Mindennel elkészültem, amit terveztem, elégedett vagyok.

Ma, idén először esett igazi hó nálunk. „Fehér karácsony, hóban mosdasz”.

Még néhány óra, és megérkezik az angyal. 

2012. december 17., hétfő

Adventi csemege: sült Trabant


Nézzétek el nekem, hogy megint le vagyok maradva az eseményekhez képest, az Ünnep (ahogy minden évben, szóval nincs ebben semmi meglepő) idén is kezd a fejemre nőni.

Szegény Mikulás, aki alkalmazkodva az uram időbeosztásához 6-án nagyon este csempészte be csomagjait, nem is sejtette, hogy milyen gyors és dicstelen vége lesz az egyébként legnagyobb örömöt kiváltó ajándékának.
Gondoltam, segítek kicsit a nagyszakállúnak, és napokig hímeztem a két zsákot (a minták egy korábbi Praktika mellékletből valók) melyekbe aszalt gyümölcsöket, magokat rejtett el. 



Nálunk a Mikulás a felnőttekről sem feledkezik meg, nekem egy kerámiapengéjű kést hozott, mert azzal szebben szeletelhető a kolbász (nem vicc, tényleg ezért kaptam). Egyébként nagyon megdolgozott a kést rejtő originál zörgős-piros zacskóért, pár nappal az ünnep előtt egy teljesen lerabolt teszkós édességes pult előtt kapott el egy eladót, aki először röhögött, majd eszébe jutott, látott még egy zacskót valamelyik raklap alatt a liszteknél. És tényleg ott volt, már csak le kellett hasalni érte!

Lényeg, mi lényeg, az este kétéves főszereplőjét totálisan hidegen hagyta úgy a szépen hímzett zsák, mint a tartalma, ellenben azonnal rárepült a csomag mellett mosolygó játék Trabantra. Benzinvére van! – örömködött az én uram, de ezen nem lepődtünk meg, miután a gyerekünk a saját nevét még nem tudja rendesen kimondani, de például azt, hogy Yamaha igen…

A Mikulás utáni vasárnapon, miközben a vacsorát készítettem, láttam én a szemem sarkából, hogy Marci a sütő körül sertepertél. Az is átvillant az agyamon, hogy megnézem, nem pakolt-e bele valamit. Aztán ezzel a lendülettel el is felejtettem, majd kicsivel később szépen tepsibe tettem a másnapi ebédet, sütőt bekapcsoltam és leültünk vacsorázni. Igen jó sütőnk van, nem enged ki se szagot, se gőzt, így elég sokára vette észre az uram, hogy mintha valami égne…



A Mikulás Trabantjából ennyi maradt, ez is csak azért, mert fémből van, a műanyag részei mind füstté váltak.



Tanulság? Több is van.
  1. Mostantól nemcsak a mosógépet kell átnéznem használat előtt, hanem a sütőt is.
  2. Ki kell cserélni az elemet a füstérzékelőben, mert csak a denevérek által hallható sípolásra futotta tőle.
  3. A sütőbe égett műanyagtól nem kell megijedni, remekül lejön, ha meleg vízzel áztatjuk, és tortalapáttal kapargatjuk.
  4. A legközelebbi sütést ne estére időzítsük, mert a kaland során a gyermek úgy felpörög, hogy utána lehetetlen ágyba dugni, csak szaladgál körbe-körbe, és kántálja: Baba kópé, Trabant kuka…

2012. december 13., csütörtök

Morfondír


Vajon a Gyermek első értelmes mondatával: „Anya, kész a kávé!”, az Univerzum arra próbál finoman utalni, hogy tán túl sok kávét pusztítok?

Áh, biztos nem…

2012. december 10., hétfő

Mifelénk az advent


csendesen és jobbára kettesben telik. Azt uram sajnos alig van itthon, ezért egyedül próbálom megmutatni Marcinak a csodát. Ezen a hétvégén kivételesen végig velünk volt, egy alig kilencven centis kis árnyék követte minden lépését…

 nemezgombócaink nemes feladatot kaptak
Délután, mikor felébredt, bekapcsoltuk a karnisra szerelt fényeket, meggyújtottuk a gyertyákat és énekeltünk egy karácsonyváró éneket. Azaz csak én énekeltem, mert az uram repertoárja kimerül az „Ó ha rózsabimbó lehetnék” dúdolásában, Manócskám pedig eszeveszetten próbálta elfújni a gyertyákat. Azután kibontottuk az adventi naptár soron következő zsákját. 

A naptárt én varrtam, és mivel nem akartam édességet beletenni, a szellemi édességhez pedig kicsi még, viszont a várakozás izgalmát szerettem volna megadni neki, ezért a naptár némileg rendhagyó lett. Az alapötletet még évekkel ezelőtt láttam a neten, a forrásra sajnos már nem emlékszem. Ott  a zsákok kifordíthatók voltak, ehhez az enyémek kicsik, a gyapjúfilc, amiből varrtam őket, túl merev, így más megoldást választottam.

Minden zsák egyben a Jézus születéstörténetének egy-egy szereplője is, a benne megbújó fej a kibontott, és megfordított zsákra gombolható. Délutánonként bontogatás közben a Történetet is elmesélem az aktuális eseményig, illetve ehhez kapcsolódó verseket is mondok. Minden nap ugyanazokat. Marci nagyon várja őket, és élvezettel hallgatja, az ismerős szavakat ismételgeti. A zsákokat aranyzsinórral kötöttem be és facsipesszel rögzítettem a függönyhöz. Mindez elég izgalmas ahhoz, hogy érdemes legyen a bal kezét is bevetni a bontogatás érdekében, így tulajdonképpen egy új fejlesztőeszközt is sikerült kreálni.




A képet még december elején készítettem, azóta számos figura sorakozott föl a lángos csillag mögött. A három napkeleti bölcs már régen tevegel Betlehem felé (Marci mindig hozzáteszi, hogy az aranyon, tömjénen, mirhán kívül egy békát is vittek magukkal), és tegnapelőtt az angyal is megérkezett pásztorokhoz... 




Számolunk


Rájöttem (végre), hogy Marci nem tud mit kezdeni a „Mindjárt megyek”, „Várj egy pillanatot” típusú mondatokkal. Ám a „Tízig számolok, és megyek” ígéretnek már van értelme, mármint ha tényleg elszámolunk tízig, azután pedig valóban odamegyek hozzá. Ezt a módszert torna, sőt Dévény közben is bevetettük, és ott is egészen jól működik.

Tegnap az uramnak el kellett mennie rövid időre a városba, csemeténk persze vele akart tartani. Hozta a kis csizmáját, sapkáját, és semmiképpen nem hagyta magát lebeszélni. Emberem végül bedobta a varázsmondatot: „Mire tízig számolsz, visszajövök!”
Gyermekem lógó orral slattyogott ki hozzám a konyhába, halkan mormolva az orra alatt: hét, nyóóc, kiiileenc….

2012. december 4., kedd

Öntudatra ébredés


Ha a szülők csemetéjük most már szokásossá vált éjfél körüli ébredését követően a Nicht vor dem kind!- elvet félredobva a kelleténél hangosabb szóváltásba keverednek, számíthatnak arra, hogy az említett fiúgyermek túlságosan is éberré válik. A kétévesek minden bölcsességével Anya kópé! - beszólással sommázza a vitát (mert már egy férfipalánta is szolidáris), majd bár szent lett a béke, továbbra sem akar elaludni. 
Kopog az eső az ablakon, ezt okvetlen kommentálni kell, később eszébe jut, hogy jó lenne, ha valaki bekapcsolná a karácsonyváró fényeket a nappaliban. Az egyszeri anya ilyenkor próbálja csitítani, és huszadszor is megbeszélik, hogy a fények már nyugovóra tértek, majd akkor ébrednek fel, ha kibontják a következő adventi zsákocskát. Végül azt a taktikát alkalmazza, hogy eljátssza a mélyen alvót, nem reagál gyermeke szómenésére, még horkol is kicsit, csak úgy nőiesen.

Az utódot persze nem lehet ilyen könnyen lerázni, először csak finoman paskolni kezdi felmenőjét, majd két centiméter közelségből belekiabálja az arcába: Helló! HELLÓ! HEEELLÓÓÓÓÓ!!!!!

2012. december 1., szombat

Lábunk előtt a világörökség


Egy dombtetőn állva mondta ezt az ingatlanügynök, és széles mozdulattal úgy intett körbe, mintha nekünk akarná ajándékozni szemünk elé táruló egyébként igen-igen szép tájat.

De ne szaladjak ennyire előre, még csak ott tartottam, hogy a Tervnek megfelelően tavasszal megtaláltuk a Falut.
Mivel úgyis lendületben voltunk, gyorsan el is kezdtünk telket keresni. A lelkesedés hamar lelohadt, mert nemigen találtunk olyat, ami tetszett volna. Vagy az elhelyezkedésével volt baj (pl. főút melletti új parcellázású szántó, utat és/vagy hidat kellene építenünk, hogy járművel megközelíthető legyen) vagy a méretével. Tudomásul kellett vennünk, hogy az eladó telkek csak szerencsés esetben közelítik alulról az 1000 m2 –es nagyságot. Amellett az sem tetszett, hogy az új házak lakói láthatóan nem a falusi gazdálkodásra rendezkedtek be. Mindenütt ápolt gyep, kis virágoskert, térkövezett udvar, de sehol egy vetemény, vagy ól. Mi pedig olyan helyen szeretnénk lakni, ahol a szomszéd nem lepődik meg, ha tartunk néhány baromfit, vagy egy kecskét.
Egyetlen telek felelt meg az elképzelésünknek, nagy is, jó helyen van, még panorámás is, ha éppen van időd a tájat nézegetni, ajánlatot is tettünk, úgy tűnt el is fogadják, aztán mégis másé lett. Esténként sokat beszélgettünk az urammal, és bár nehéz volt feladni az álmainkat, arra jutottunk, az építkezés helyett talán praktikusabb (és olcsóbb) lenne venni egy házat, beköltözhetővé tenni, és évről évre újítani, ahogy a kereteink engedik.
Mondom én, hogy a Gondviselés is dolgozott, mert ugyanezen csendes utcában pár házzal feljebb is kint volt az eladó tábla. Megnéztük a dombra felfutó keskeny telket, ami tökéletes nekünk, pont olyan méretű (2000 m2) mint szerettük volna, rajta ház, melléképületek (még kemenceház is van!), mindez megfizethető áron, és bonuszként a tulajdonosok a létező legjobb eladók, akiket csak találni lehet.

A Terv sem borult igazán, miután mindenféle jogi bonyodalmakat követően csak augusztusban tudtuk aláírni a szerződést, és mivel a vételár egy részét a rókás cég kölcsönzi, csak nemrégiben fizettük ki.

Mindenesetre tavasszal építkezni fogunk, elkezdjük a házat otthonná varázsolni. Már alig várom. 

2012. november 29., csütörtök

Alkalmasak lettünk


Azt hiszem, eséllyel indulhatnánk a ki kapta meg leghamarabb az alkalmassági határozatot versenyen, már ha hirdetnének ilyesmit. Az első TEGYESZ- beszélgetés után kevesebb, mint két hónappal kezünkben a papír, ami igazolja, hogy a hivatalos szervek szerint is képesek vagyunk két gyermek szüleiként helytállni.
A határozat birtokában jelentkeztünk az egyik civil szervezethez is, így mostantól már nincs egyéb dolgunk, mint várni.

Sokat gondolkodtam, hogyan fogom megoldani Marci fejlesztésekre hordozását hármasban tömegközlekedve. Aztán arra jutottam, hogy majd a részleteket kiokoskodom, ha már tényleg ketten lesznek. Addigra remélhetőleg Marci elég erős lesz már, hogy hosszabb távot is képes legyen gyalogolni, nem kell majd gyakran ölbe vennem. Addig is gyakoroljuk a lépcsőzést, ami még elég nehezen megy, márpedig mindegyik útvonalunkon bőven van belőlük.  Tornán a csöpp majd elnézeget rajtam a kendőben, az úszás pedig…a minap láttam egy anyukát, aki nagyobbik lányával éppen részt vett a foglalkozáson, míg a kicsi a babakocsiból figyelgetett a medence partján. Ha másnak is sikerül, nekem miért ne, addig pedig sűrűn elképzelem, hogy menni fog.

2012. november 17., szombat

Fejlesztőeszközök otthonról - datolya


Oktatófilmünkből kiderül, hogy az aszalt datolya emberi fogyasztásra alkalmatlan maggal rendelkezik, melyet komposztdomb híján a szeméttárolóban célszerű elhelyezni. Amennyiben mégis az újrahasznosítás mellett döntünk, kínáljuk meg vele a hozzánk legközelebb található kétéltűt, aki örömmel fogadja majd figyelmességünket, még akkor is, ha ki sem tudja nyitni a száját, mert történetesen műanyagból fröccsöntötték.  

video






Helykeresés


Ifjan, mikor még ráértünk, hétvégente gyakran motorra ültünk és jártuk az országot, nemcsak a honismeret kedvéért, hanem hogy megtaláljuk azt a helyet, amit majdan otthonunknak nevezhetünk. Ekkor még nem voltak komolyabb preferenciáink, az számított csupán, mennyire ejt rabul egy táj, egy település hangulata. Az Alpokaljára és a Balaton-felvidékre jártunk leggyakrabban, a tornácos balatoni parasztházakba mindketten beleszerettünk, el is határoztuk, hogy mi is ilyet fogunk építeni. Mikor Marci hazatalált, az építkezés egy időre lekerült a napirendről. Aztán gyorsan előkerült újfent, mert egyre inkább éreztük, hogy a lakás bizony nem lett nagyobb, Budapest pedig hm, hm, most már nagyon nem nekünk való.
2011 nyarán kezdtük újra a keresést, de már más szempontok szerint: legyen a közelben egy város, ahol egyrészt van Marci számára megfelelő fejlesztés, másrészt munkalehetőség is, hogy megkeressük rá a pénzt. Az is fontossá vált, hogy elérhető távolságban legyenek olyan óvodák, iskolák, ahol kezelni tudják azt, hogy fiókánk több szempontból sem átlagos gyerek.

Meg is találtuk a Várost, ott beültük egy kávézóba, és megkérdeztük a pincérlányt, hol jó lakni a környéken. Saját faluját ajánlotta, arra indultunk hát el. Azután körbemotoroztunk a környékbeli falvakon, beszélgettünk az ott lakókkal. A tapasztaltakról pedig gondosan listát vezettünk, felírtuk, melyik miért szimpatikus, miért nem, milyen a táj, az utcakép, a tömegközlekedés, a hangulat, a házak, porták állapota, mennyire élő a település.
Közben vadul terveztük a házunkat, sok-sok órát szántunk az életünkből a milliméterpapírra való rajzolgatásra. Egyik januári éjjelen úgy hajnali egy óra tájban, megkérdeztem az uramat, nem érzi-e furának, hogy éppen az ötödik házat tervezzük egy nem létező telekre. Szerintem tök feleslegesen dolgozunk, mi erről a véleménye? Az, hogy szerinte nem veszem elég komolyan…

A Gondviselés is dolgozott csendesen, mert még ebben a hónapban kiderült, hogy emberem vállalata megvásárol egy céget, na hol? És vajon ki fogja az integrációt koordinálni? Úgy bizony, az én uram hetente háromszor elgurult a Városba, aztán további falvakban nézett körül, és elkezdte finoman szervezni, hogy a lakóhelyváltás ne jelentsen egyben munkahelyváltást is.

Aztán egyre többször tértünk vissza egy településhez, és egyre inkább éreztük, hogy megvan a hely, itt szeretnénk élni.
Tavasz volt éppen.

2012. november 15., csütörtök

Együtt alvás, külön alvás


Mi az urammal leginkább alvás pártiak vagyunk, azaz nincsenek elveink, azon kívül, hogy mindhárman minél többet békésen aludhassunk. Ezért aztán, mikor Marci éjjelente felébredt, nem próbáltuk ki, mennyi idő alatt sírja álomba magát, és azt sem, hogy meddig kell ölben hurcolásznom, míg egyikünk ki nem dől. Vagyis, ahányszor csak felsírt, gondolkodás nélkül bepattintottuk a nagyágyba, mindenki boldog volt és kipihent.
Jól működött ez a rendszer, voltak időszakok, mikor szinte minden éjjel velünk aludt, máskor pedig szépen végigaludta az éjszakát.
Lassan egy éve ilyen külön alvós időszakot éltünk, lám, lám nem volt igazuk a „Meglátjátok, majd tíz évesen sem akar nélkületek aludni!” típusú jóslatoknak.

Már-már kezdtem tehát érezni bezzeganya státuszomat, ám az elmúlt pár héten csaknem minden éjjel, hajnalban nyöszörgésre és rimánkodó - Anya! Apa! - hangocskára ébredünk. A dolgot tetézi még, hogy fiókánk nagyjából ugyanennyi ideje délután is korábban ébred, aztán az ölembe kucorodva kamillázik még majd’ egy órát. Sokszor el is alszik újra.
Nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a dolognak, sem emberemet, sem engem nem zavar az éjszakai vándorlás, és ami a délutáni ölben sziesztát illeti, ha láthatóan erre van szüksége, úgy intézem a dolgaimat, hogy beleférjen.

A mai tornán viszont mégis választ kaptam a miértekre. Mostanában, hogy egyre biztosabban jár, Marci kezd elkanászodni, úgyis hívja magát, hogy Kópé. Ha itthon vagyunk nincs is semmi gond, de idegenben nem hajlandó megfogni a kezem, gyakran elszalad tőlem, megfog, megcsavar, szétdobál dolgokat csupáncsak a vicc kedvéért. Ha ketten tornázunk, játszunk, vagy egyedül játszik, remekül koncentrál, együttműködik, odafigyel. Ám a csoportban, mintha egy másik gyerek lenne, minden apróság elvonja a figyelmét, már ha lehet apróságokról beszélni ott, ahol négy darab, ugyanannyi anyukával súlyosbított huszonsokhónapos bolondozik.  Az is eléggé szembeötlő, mennyire „babásan” viselkedik még a többiekhez képest.
Megkérdeztem Szilvit is, mi erről a véleménye, szerinte Marci esetében belefér, legalábbis kb. még fél évig. A többiek tíz-tizenegy hónaposan kezdtek járni, Marci bő egy évvel később, most nyílik ki számára a világ, és kezdi megtapasztalni, hogy ő is képes azt befolyásolni. Ezért dekoncentrált társaságban, és kortársainál éretlenebb viselkedése is a megkésett mozgásfejlődés számlájára írható. Aztán elmondta, hogy ebben a fejlődési ugrásban is, akárcsak a kúszás, mászás megindulásakor újra gyakorivá válhatnak az éjszakai ébredések. Hát akkor bingó!

Ugye, milyen érdekes és csodás az ember? Marci bontakozó kis ÉNje egyszerre vágyik távolodni, és érezni azt a biztonságot, amit a közelségünk és az ölelésünk jelent. Hihetetlen, hogy minden mindennel mennyire összefügg! 

2012. november 12., hétfő

Se tévé, se internet, hát hogy éltek ti?


A kérdést tesóm tette fel nevetve, mikor egy napra kölcsönkérték a lakásunkat, és kiderült, hogy emberem magával vitte a céges juttatásként kapott mobilnetet, információ-gyűjtés céljából a szakdolgozatához. Eme dolgozatot egyébiránt ő írja főleg, és csak egy egészen kicsit én.

A tévénk nemléte már több kedélyt felborzolt az évek folyamán. Sosem felejtem el pl. apósom anyámborogass tekintetét. Anyukám azt gondolta, biztos nincs rá pénzünk (mondjuk akkoriban nem is volt) ezért karácsonyra akart minket meglepni vele, még szerencse, hogy tesóm beavatott, így idejében le tudtuk róla beszélni. Vagy az egyszer becsengető jóember, akit az egész házat ellátó szolgáltató küldött megkérdezni, hogy mi miért nem, pedig olyan remek ajánlatuk lenne számunkra. Azt a döbbenetet, aztán a megkönnyebbülést, hogy legalább net van, mégsem élnek ezek barlangban.
Kedvencem azonban a rókás úriember volt, aki a lakáshitelünket hivatott intézni, őneki egyenesen forogni kezdett a szeme, úgy próbált meggyőzni minket arról, hogy az új életünk igenis megkíván egy szupermenő egész falat betöltő példányt, és szerinte ezért több kölcsönt kellene felvennünk, mint amennyit szeretnénk.

Pedig remekül meg lehet lenni nélküle, már hét éve gyakoroljuk. Emberem döntése volt, hogy ne legyen, nekem eleinte hiányzott, szerettem háttértévézni, ma viszont már örülök, hogy nincs. Ha hosszabb ideig tévés helyen tartózkodom, bekapcsolom a lakberendezős-kertes csatornát, az most nagyon aktuális, aztán nem is olyan sokára meg kikapcsolom, mert kiborít, hogy negyedóránként kapok tíz perc reklámot az arcomba.

Szegény ügynök borzasztóan csalódott lehetett, mert továbbra sem szeretnénk tévét venni, sőt Brazíliába sem fogunk utazni, pedig ez utóbbi látens igényünket is bőszen próbálta beleverni abba a kemény fejünkbe. Nem akarta elhinni, hogy nekünk egyik sem hiányzik.

2012. november 10., szombat

"Vidékre költözöm


A kertem öntözöm
Szabad leszek, és már semmi nem ér el
Amihez nincs közöm”


Ezt a Charlie- nótát énekelgetjük gyakorta mostanában az urammal. Bár ő szíve szerint inkább úgy folytatná az első sort, hogy „Egész nap barkácsolok a műhelyben a fiammal, szépítjük az öreg MZ-t, és néha lenyírom a füvet.”

Nem titok, hogy mióta csak Budapesten élünk, falura szeretnénk költözni. Nem is tudom, miért jöttünk ide…ja igen: az iskolák miatt. Aztán hamar találtunk munkát, amit még szerettünk is. Az uram most is szereti, nekem meg már nincsenek karriervágyaim egy ideje. Vannak viszont helyettük nagy terveim. Mert nem volt semmi gond, és nem is bántuk különösebben, hogy kizsákmányol a multi, legalább spóroltunk sokat a rezsin, hisz alig voltunk itthon. Jellemző, hogy addig nem tűnt fel, milyen meleg nyáron a lakás, amíg el nem jöttem GYED-re, és az első fűtésszámlától is dobtunk egy hátast. De azt nem akarjuk, hogy Marci ebben a városban nőjön fel. Teret akarunk, földet, kertet, és ha belejövünk, háziállatokat.
Tőlem nem áll távol ez az életforma, ebben nőttem fel, csupán visszatérek a gyökereimhez, az uram pedig elmondása szerint meg fogja szokni. Gyerekkorában ő is sokat gyomlált a „telken”, amit azóta is utálkozva emleget. Kicsit meglepődött, mikor felvilágosítottam, hogy szerintem a kert nem egyenlő három tujával és egy rózsabokorral a 20 négyzetméteres gyep szélén. Mindenesetre sietett leszögezni, hogy ne nagyon számítsak rá a répaegyelésnél, és a maga részéről pártolná egy permakultúrás kert létrehozását.

Évekig álmodoztunk, gyűjtögettünk, terveztünk, kitettük az álomház képét a hűtőre, aztán tavaly karácsonykor megírtuk a Tervet. Nem volt hosszú. Tavasszal megtaláljuk a falut, nyáron megvesszük a telket, következő tavasszal pedig elkezdünk építkezni. Aztán persze másként alakult…

2012. november 7., szerda

Nápolyi nélkül is


Sokszor gondolok arra, hogy Marci nem másért választott minket, minthogy megtanítson örülni minden apróságnak. Mai napig rácsodálkozok, nézem elmerülve, és alig tudom felfogni, hogy képes egyedül járni. Vagy tegnap, mikor hosszú idő után először mentünk úszni (alig látszik az égés helye, nem bántja már az uszoda klóros vize) és két anyuka is megjegyezte, milyen sokat fejlődött Manó, mióta nem látták. Végig tartotta a tempót a többiekkel, mélyen bevésődhettek neki a mozdulatok, mert egyáltalán nem volt észrevehető, hogy kimaradt majd’ két hónap. És amit éreztem, mikor ott ült a lépcsőn, akárcsak a többiek, majd felállt egyedül, akárcsak a többiek, óvatosan előrelépett a peremig, akárcsak a többiek, végül nevetve a vízbe vetette magát tudva, hogy két lépésre állok tőle, és el fogom kapni. Ahogy írok róla, most is mosolygok.

Azt hiszem, most kezd beérni a munka, amit ez a csöpp emberke sok-sok hónapja végez. Hétvégén például minden előzmény nélkül egyszercsak elkezdett utánam szavakat mondani. A konyhában ültünk, és csaknem minden egy, illetve két szótagú általam mondott szót megismételt, szófajtól függetlenül. Ahogy mondani szokás, köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől, még soha nem tudtam erre rávenni, most pedig csak úgy magától elkezdte. Mint Örkény Nápolyi c. novellájában, csak Marcit nem kellett édességgel motiválni. Azóta is gyakorolunk, igaz, egy idő után közli: kész, ennyi, majd odébbáll.

Nagyon érdekes számomra, hogy szombat óta minden családtagot nevén nevez (olyan bájos manóhangon énekli, hogy Zaáááán), de saját nevét még sosem mondta ki, hiába kérem. Önmagát A Baba-ként definiálja (névelővel, amúgy pestiesen), és közben böködi a mellkasát, hogy egyértelmű legyen, kire gondol. 

2012. október 29., hétfő

Fejlesztőeszközök otthonról - nemezgombóc


Emlékeztek a MIndenTUdó HÁZtartás c. műsorra? Gyerekkoromban ment a királyi tévében, egyfajta kreatív műsor volt, gumicsizmát fújtak le kályhaezüsttel, farmernadrágból varrtak táskát, ilyesmi. No, itt hallottam először a nemezelésről, konkrétan nemezlabdát készítettek az egyik epizódban.

Szokásomhoz híven, nem hamarkodtam el a megvalósítást, de annál jobban sikerült, remek kis csapatépítés, bal kéz-megdolgoztatás vált belőle.
Az elkészült labdák időközben kámforrá váltak, talán egy alaposabb takarítás alkalmával előkerülnek. Mindenesetre folytatás következik, gombócból soha nem elég.

video



Kiszabadult


Igen, pontosan ilyen érzésem van mostanában: Marci kiszabadult, a saját teste tartotta eddig bezárva. Azt hittük, ő egy szemlélődő, lustácska, lassú gyermek. Tévedtünk.
Mióta megtanult járni, szinte hétről hétre meglep minket valamivel. Pár hete egyszer csak feltolta a popsiját és felállt. Először segítség és kapaszkodás nélkül.

Szabadban lelkesen bóklászik, minden apróságot megvizsgál, de ha itthon vagyunk, fel-le szaladgál a lakásban, és provokál minket, hogy kergetőzzünk.
Rendszeresen feladatokat talál ki magának, aztán csak gyakorol és gyakorol. Olyan érdekes látni, ahogy stimulálja, edzi önmagát. Például gyakran futkos körbe-körbe, elszédülök, ha csak nézem, és tudom, hogy ez mennyire fontos az idegrendszere fejlődésének. Egyik kedvenc játéka, hogy nekifutásból az ágyára vetődik, vagy lefekszik a szőnyegen és gurul fel-alá, sőt bukfencezni is próbál. Imádja a lejtőket, babakocsi-feljárókat, félórákat menetel fel-alá rajtuk. Ha egy olyan mászókát vagy kerítést találunk, amin meg tud kapaszkodni, alig lehet levakarni róla, csak lóg, guggol-feláll, és ha segítünk, fel is mászik, két kézzel kapaszkodva.

Az itthoni tornát sikerült úgy beépíteni a mindennapokba, hogy kötelesség helyett sokkal inkább játékká vált. Igaz ennek az ára, hogy lényegesen hosszabb ideig tart, és néhány plüss alapú lény is bukfencezik, ugrál, billeg és dobál, de igencsak vidám hangulatban telik ilyenkor az idő. Főleg, hogy Marci minden lehetséges alkalommal megszökik, elbújik, a lényeknek pedig meg kell találniuk, aztán a levegőbe dobálniuk. Kezdek vállasodni.

Nagyon tisztában van a korlátaival, pár centinél magasabb fel-lelépésnek nem indul neki, inkább kéri a segítségemet. Legutóbb mintegy véletlenül sikerült egyedül lelépnie egy alacsonyabb padkáról. Ezután kb. ötvenszer megismételte a mutatványt, nem is akárhogy. Fölállt a padkára és számolt: hét, nyolc, egy, rajta! Aztán ugrás. Végül természetesen megtapsolta magát.

Jönnek szépen az új szavak is, jobbára főnevek. Jelenleg pontosan 91 szót használ rendszeresen (igen, számolom, listám is van), néha kétszavas mondatokat. Továbbra is rengeteget beszél Macinyelven, mi kiválóan megértjük, idegenek már kevésbé.  Ugyanakkor mindent, egészen bonyolult kéréseket is megért már, és hogy extrákat is említsek, megmutatja a motor részeit, számos autótípust megismer, párat meg is nevez, az uram nem kis büszkeségére.

Ezek után kicsit elszomorít, ha másoknak csak a negatívum tűnik fel. Legutóbb is tornán, őszinte sajnálattal a hangjában kérdezte az egyik anyuka: „Hogy bírod, nem félsz?” Egy óvodapedagógus barátnőm pedig azt találta mondani, hogy ő mindig le lesz maradva a többiektől.
Nos, ezt én nem gondolom így. Mégis miben lesz lemaradva? Hogy nem tud fára mászni? Vagy esetleg később is sántítani fog? Ez akkora tragédia? Azután a jövő, az elégedett élet csak az adottságokon múlik vajon? A nevelés, a családi háttér mit sem számít?
Befolyásolni fogja a jövőjét, ha kétévesen nem beszél tisztán, és mondatokban? Még ha valóban „gyengébb” lesz az átlagnál, a sikeres élet záloga vajon a jeles bizonyítvány lenne? És mi a siker? Diplomák, nyelvvizsgák, felelős pozíció, nagy autó, sok pénz?

Köszönöm, remekül bírom, és nem, egyáltalán nem félek. A célunk, hogy Marci elégedett, boldog ember legyen, aki nem sodródik, és tisztában van az önmaga és környezete iránti felelősséggel. Még az is lehet, hogy a szó ma általánosan elfogadott jelentése szerint nem lesz sikeres.  És tudjátok mit? Évekig dolgoztam ilyen siker-emberek között, még kedveltem is őket, de azt az életet nem kívánom a gyerekemnek…

2012. október 27., szombat

Isten patikája


Régen elment már Piroska néni, akinél gyerekkoromban a kiskályha és a konyhaszekrény között üldögélve gyakran olvasgattam Maria Treben Egészség Isten patikájából c.  könyvét. Fenntartásaim voltak ugyan arról, hogy minden bajra nő gyógyír az árokparton, de volt pár ötlet, amit ’majd, ha nagy leszek’ ki fogok próbálni.

Megadtam a módját, vártam pár évet, de most, hogy az uram munkahelye elkezdett erősen emlékeztetni egy SZTK rendelőre, mondtam neki, idén bizony nem veszünk semmiféle őszi kehesség elleni tablettás/poros/megivós szert, sem pedig multivitaminokat dobozszámra. Ő csak mosolygott, míg le nem nyelte az első kanál fokhagymás mézet, aztán szólt, hogy inkább találjak ki valami mást.

Nálunk a házi patika négy pilléren nyugszik: hagyma, méz, gyógyteák, illóolajok. Ezeket variálom, egy kis ezt-azt hozzáadva.

Fokhagymás méz: 10 dkg mézhez egy fej fokhagymát számítok, ameddig van kedvem, lereszelem a gerezdeket, utána szeletelem. Azonnal fogyasztható, de ekkor még elég csípős, pár nap múlva kevésbé intenzív az íze. Marci minden további nélkül lenyeli, sőt elrágcsálja a szeleteket, és szerintem is finom.

Citromos, gyömbéres, ánizsos méz: A kerületi újságban láttam, ott csak citromszeleteket tettek a mézbe.
Bio citromot vettem a piacon, mivel a citrusfélék érzékenyek a gombás megbetegedésekre, ezért szüretelés után a nem-bio példányok növényvédő-fürdőt kapnak. A vegyszert alapos mosással sem lehet eltávolítani, és bár csak kis mennyiség marad rajtuk, kis mennyiségű mérget sem szeretnénk megenni. A citromlelőhely melletti üzletben gyömbért is találtam, és belebotlottam egyik kedvenc fűszerembe, a csillagánizsba. Egész olcsón adták, cserébe egyetlen teljesen ép csillag sem volt a zacskóban, de az illata! Mennyei!
Három citromot és egy kb.  hüvelyknyi gyömbért vékonyan felszeleteltem, négy szem csillagánizzsal befőttes üvegbe tömködtem, és mézzel felöntöttem. Pár nap múlva fogyasztható, nagyon finom lé képződik, lehet tenni teába, gyümölcslébe, vagy magában kanalazva.

látványnak sem utolsó

Gyógyteák: bodza, hársfavirág, menta, citromfű, csalán, kamilla. Egyenként vagy keverve, mikor milyen kedvem van, Marcinak mézzel, mi ízesítés nélkül szoktuk inni. Nagyon olcsón, 2-300 Ft-ért lehet kapni zacskós kiszerelésben, filtereset soha nem veszek.

Gyömbértea: 2-3 centis gyömbérdarabot megpucolok, felszeletelek, és egy liter vízben 10 percig főzöm. Leszűröm, és azonnal fogyasztható, akár ízesítés nélkül. Elég csípős, de biztosan átmelegít.

Kedvencem a hagymahéj-tea: 1 evőkanál cukrot/mézet karamellizálok, majd felöntöm fél liter vízzel. 2-3 hagyma barna héját+2-3 réteg belső fehér húsát teszem bele, főzöm 2 percig, majd állni hagyom 10 percig. Lehet bele mézet, citromot tenni, de anélkül is egészen finom. A sok "felesleges" hagymát pedig krumplival , rozmaringgal sütőben vacsorára megsütöm. Finom, otthon-illatú.

A hagyma önmagában is gyógyszer ilyenkor, gyakran esszük nyersen, főzve, sütve. Most, hogy Marci megfázott, a szobájába tettem héjastól feldarabolva egy tányérral, segít a bedugult orrocskának, csökkenti a köhögést.

Illóolajok: Jó pár üveggel sorakoznak már a fürdőszobában, használom fertőtlenítéshez, házi kencékhez, hangulatjavításhoz, és persze „gyógyításhoz”. Utóbbihoz főleg kakukkfű, eukaliptusz, levendula, és citrom illót. Csepegtetem őket a zsebkendőre, párnára, főleg az eukaliptuszt, mert tisztíccsa ’zorrunkat. 

Készítettem egy orrkenőcsöt is: két evőkanál kakaóvajat (Maria Treben azt hiszem, disznózsírt használt) gőzön felolvasztottam, tettem hozzá 5-5 cseppet eukaliptusz, levendula, és kakukkfű illóból.
Illókat a drogériákban megszokottnál sokkal olcsóbban be lehet szerezni a patikákban. Aki teheti, vidéken nézelődjön, anyu például fele áron vette meg ugyanazt az illót az otthoni patikában, mint én egy budapestiben.

Ha fáj a torkom, egy bögre vízhez, egy-két teáskanál t teszek, azzal szoktam gargarizálni. Tényleg használ, és biztosan nagyon vicces is, mert Marci közben majd megszakad a nevetéstől.

Patikából lándzsás útifű-szirupot vettem, persze ezt is el lehet készíteni házilag, és jövőre el is fogom. Mivel addigra lesz egy közúttól távol eső kertünk két fenyőfával, fenyőrügy szirupot is fogok készíteni, így lesz teljes a repertoár.

A fentiek nyilván nem jelentik azt, hogy mostantól aztán gyógyszer nem érhet a szánkhoz. Nem szeretem a végleteket, ha szükséges, elmegyünk orvoshoz, és be is szedjük a pirulákat. De egy szimpla megfázás esetén teljesen felesleges teletömködni a szervezetünket szintetikus szerekkel.

Jó egészséget mindenkinek! 

2012. október 19., péntek

Családi állapotok


Marci legóból épít, néhány elemet egymásra rak, és megnevezi a figurákat:
-          Anya
-          Apa
-          Baba
-          Aaaandi
-          Béka

Andi (Marci DSGM terapeutája) nagyon örült, mikor elmondtam neki, hogy szegről-végről már a családhoz tartozik.  
Béla, a béka pedig mostanában nagy kedvenc, az esti mesék állandó főszereplője, tegnap éppen motort vásárolt, aztán mégis úgy döntött, inkább villamossal indul a városba, és ha jól emlékszem, még egy fogmosás is lezajlott valahol…

2012. október 18., csütörtök

Fel a fejjel, anya!


Úgy érzem, mostanában kicsivel több van rajtam, mint amennyit elbírok, ilyenkor törvényszerű, ha az ember rídogál egy sort a telefonba az urának. Az édes jó ember pedig meg akar vigasztalni, és küld egy képet. 


akkoriban Hurvinyeknek hívtuk


2012. október 13., szombat

Házi tejföl, túró, friss sajt


Írtam már korábban a nagy sikert arató joghurt kísérletemről. Azóta nem is veszünk boltit, csak ha véletlenül nem marad a sajátunkból „oltóanyag”. Nagy kedvet kaptam a házi tejtermék-készítéshez, ezért múlt vasárnap öt liter tejet vettem a piacon, mert voltak terveim…

Egy literből a szokásos joghurt készült, amihez oltás előtt most már adok egy teáskanál mézet, úgy jobban ízlik a családnak.

Két literből pedig túrót és tejfölt készítettem a következőképpen:

A tejet felforraltam, majd a félretettem, hogy megaludjon. Harmadnap a tetejéről óvatosan le lehet szedni az összegyűlt tejfölt. Az alvadékot aztán lassan melegíteni kezdtem, vigyázva, hogy ne törjem össze a kavargatással. Nem kell forralni, mikor gyöngyözni kezdett addig kóstolgattam, míg elérte szerintem a megszokott túró állagot. Ezután egyből le lehet szűrni, vagy hagyni kihűlni a savóban, ez esetben savanykásabb lesz az íze. Én hagytam kihűlni, szép és finom lett.

tejföl és túró

amivé átlényegültek

a zsűri elnöke

A házi friss sajt, vagy ahogy Indiában hívják: paneer, receptjét az egyik kedvenc szakácskönyvemből (Kerttől a konyháig) vettem.

A maradék két liter tejet felforraltam, majd kanalanként friss citromlevet adtam hozzá, minden kanál után óvatosan megkevertem. A hatodik kanál után ítéltem úgy hogy már különvált a kicsapódott fehérje a savótól. Ekkor textilpelenkán át leszűrtem, majd a pelenkás sajtot présbe raktam. No, ez nem volt valami professzionális, rátettem egy tányért, abba pedig egy nagy folyami kavicsot, ami ajtókitámasztóként funkcionál nálunk.
Pár óra alatt kész is volt. Mivel semmilyen ízesítőt nem használtam, paneer enyhe tej-ízű lett, állaga tömör, kicsit gumis.

Aznap este még elszaladtam a boltba, ahol szembejött velem egy fűszeres sajtkockák nevű termék, nem éppen pénztárcabarát árért. No, gondoltam, ilyet én is tudok, aztán összeszedtem, amim csak volt otthon: a friss sajtomat, lila hagymát, bazsalikomot, rozmaringot, majorannát, az egészet összekevertem, üvegekbe töltöttem, és felöntöttem annyi olíva olajjal, hogy ellepje. Szép lett, kíváncsi vagyok az ízére is, adok neki egy hetet, aztán sütök mellé rozsos kiflit, és megkóstoljuk.

ünneplőben

Szerettem volna még ordát is készíteni, ezért az összegyűjtött savót elkezdtem felfőzni. Ekkor kellett volna kiválnia az ordának, de nem tette. Mindegy, nem voltam bánatos, a savót még mindig fel lehet használni kenyérsütéshez például.

És most nézzük a kemény anyagiakat. Az öt liter tejet ezer forintért vettem, ebből készült majd’ egy liter joghurt (mire le akartam mérni, az uram jól megdézsmálta), és egészen pontosan 287g sajt, 130g tejföl, és 471g túró. Azt hiszem, jól jártam.
A nettó munka összesen pedig nem volt több mint 15 perc, a tudat pedig, hogy mindezt én magam készítettem, megfizethetetlen. 

Születésnapok


Szeret engem az uram...

Nemrégiben volt a születésnapom. Emberem ilyenkor mindig kitalál nekem valami meglepetést. Idén kedves üzeneteket hordozó apró cetlik bújócskáztak velem, jártamban-keltemben találtam rájuk szanaszét a lakásban. Némelyek apró csokikon tanyáztak, mások csak úgy magukban, 
például itt:


 vagy itt:


Nem kevés cetli várta, hogy megtaláljam. Két nap kellett, mire mindannyian előkerültek. Mind a harmincöt.


És én is szeretem...

Emberem szívesen teázik reggelente. A születésnapja két héttel az enyém előtt volt, ez alkalomból Otthon teát készítettem neki. Az ötletet Virágnál találtam, a filterekbe gyógynövényeket kevertem (bodza, hársfavirág, citromfű, borsmenta). Hobbiboltokban kapható papírmasé dobozt festettem be akrilfestékkel, és az októberi Praktika magazinhoz mellékelt decoupage ívből kivágott elemekkel díszítettem.
Teázás közben sem fog unatkozni, olvasgathatja a filter által tolmácsolt üzeneteket.



2012. október 9., kedd

Csoportos torna


Immár három hete járunk, kezdem látni, miről is szól ez, miért fontos, hogy részt vegyünk valami ilyesmin, és a véleményem is alakulóban.

Első alkalommal egyedül voltunk (a többi gyerek betegeskedett), ami nagyon jó véletlennek bizonyult, mivel így a terapeuta megismerhette Marcit, már amennyire egy óra alatt lehetséges. Több dolgot furcsállottam ekkor.
Először azt, hogy bár egy évig ugyanezen intézménybe jártunk egyéni terápiára, semmit nem tudott Marciról, úgy építette fel az akadálypályát, hogy azt sem tudta, mi a baja. Nem értem, miért nem kommunikálnak a kollégák, nem „készül fel” valamennyire egy gyerekből, és nem hiszem, hogy egy hemis, vagy egy figyelemproblémás gyereknek ugyanazok a gyakorlatok szükségesek.
Másodszor pedig, mikor a többi majdani csoporttársról érdeklődtem, kiderült, hogy csupán korban hasonlítanak Marcira. Van, aki azért jár, mert az anyukája szerint túl aktív, nehezen koncentrál, keveset beszél, más ügyetlenebbül mozog az átlagnál, megint másnak semmi baja, csak a mozgás kedvéért jönnek.
Hm, hm. Ráncolgattam a homlokomat, biztos, hogy jó helyen vagyunk? Ugyanakkor a terapeuta szimpatikus volt, tetszett, ahogy Marcival bánt, jók voltak a gyakorlatok, és a sok eszköz, amelyek itthoni használatához sok hely, és még több pénz kellene.
Nyár óta Manó nem tornázik  itthon, vagyis dehogynem, a mindennapokban rengeteget, csak – Na, akkor most elvégezzük ezt a gyakorlatsort! - módon nem. Kértem a gyógytornászt, hogy segítsen összeállítani egy feladatsort itthonra, amit következő alkalomra meg is ígért.

A második óra, nincs ezen mit szépíteni, borzalmas volt. Négy gyerek, négy anyuka, hangzavar, visítás, Marci a többieket figyelte, én sem tudtam koncentrálni, nem hallottam a saját hangomat. Az egyik anyuka viselkedése rendkívül irritált, ötpercenként várta/kérte a gyógytornász igazolását, miszerint gyermeke szuper, rengeteget fejlődött, egyenesen a legügyesebb a csoportban.
Az óra végén a feladat: babzsákot két kézzel megfogni, fej fölé emelni, két kézzel eldobni. Marci segítség nélkül csak megfogni tudta, felemelni, pláne eldobni nem, ezért nagyokat nevetve dobta el jobb kézzel. Túlpörgött anyuka gyermeke pedig utánozta, szintén fél kézzel dobott. Nehezen türtőztettem magam, hogy ne szóljak be, de megálltam, amikor túlpörgött anyuka így kommentált: „Attól, hogy más rosszul csinálja, neked még jól kell csinálni!” Ugyan, b+, hogy a viharba tudná két kézzel dobni, ha egyszerűen még nem képes rá?
Az i-n az volt a pont, hogy a gyógytornász nem állított össze otthoni feladatsort, elfelejtette…

Hazafelé eldöntöttem, adok még egy hónapot a csoportnak, ha továbbra is úgy érzem, nem nekünk való, keresek más lehetőséget.

A harmadik alkalommal csak hárman voltunk, túlpörgött anyuka nem jött, egy új kisfiú érkezett, egy másik a múlt hétről volt ismerős. A hangulat egészen más. Csak enyhe alapzaj volt, és egészen jól tudunk haladni, bár a többiek négyszer is végigmennek a pályán, míg mi csak háromszor. Szilvi szerint már most sokkal ügyesebb volt, mint első alkalommal. Szerintem meg nem, de nem is várok hű de nagy eredményeket ennyi idő után.
A feladatsor megint elfelejtődött, de óra után Szilvi leült és összeállított egyet. Az elmúlt egy év tapasztalataival a tarsolyomban nem volt szükség betanításra, azóta is minden nap végigcsináljuk, ha van rá időnk. Jó kis feladatok vannak benne, tetszik. Marcinak is, időnként látom, hogy magától is próbálgatja egyiket, másikat. 

Szóval a ráncok a homlokomon már nem annyira mélyek, de még ott vannak azért.

2012. október 2., kedd

Ez aztán a tempó!


Tegnap délután éppen a villamoshoz baktattunk Marcival, mikor csörgött a telefonom, és egy kedves női hang érdeklődött, tanulmányozhatná-e ma reggel a környezetünket. (Az alkalmassá válás egyik feltétele, hogy a várakozók lakhelye is megfeleljen egy gyermek igényeinek és szükségleteinek.)
Nem vártam a hívását, azazhogy igen, de a tapasztalatok alapján csak a hónap vége felé. Szóltam is gyorsan az uramnak, próbáljon hazajönni még hét előtt, mégiscsak ki kellene takarítanom, most kivételesen nem csak ott, ahol a papok és a gyógytornászok táncolnak.

A lakásszemle gyorsan lezajlott, a kedves hang tulajdonosa kb. ugyanazokat a kérdéseket tette fel, amiket a kolléganője legutóbb. Azt hiszem, tetszettünk neki, az otthonunk is, és még az ujját sem húzta végig a polcokon.

Már csak a gyámhivatal-kör van hátra…

2012. szeptember 24., hétfő

A negyedik


Marci születése utáni szeptemberben az uram egyik biciklis útjáról három gesztenyével tért haza. Néha szentimentálissá válik, az őszi napfény és talán a fáradtság okán a barna gömböcökben családunkat vélte felfedezni. Mivel én már alapból szentimentális vagyok, a gesztenyék azóta is ott figyelgetnek a könyvespolcon.

Miután Marci elindult,  már nem láttuk akadályát a családbővítésnek (két járni nem tudó gyerekkel igazán kihívás lenne a BKV), ezért pénteken tiszteletünket tettük az illetékes hivatalnál, és ismét beálltunk a sorba.

Hétvégén pedig elmentünk Vácra, a hivatalos verzió szerint sétálni egyet a Duna-parton, de valójában azért, hogy a Barátok temploma melletti fa alól még egy gesztenye csatlakozzon a kompániához. 

Tudom, furák vagyunk…


2012. szeptember 18., kedd

Túlságosan békés


Íme az újabb tulajdonság, amin lehetne aggódni. Legalábbis az uram kicsit aggódik azóta, hogy a hónap elején egész hétvégés Marci-felügyeletet vállalt, mikor a változatosság kedvéért megint az utolsó pillanatra hagytam egy határidős munkámat. Hogy nyugodtan tudjak dolgozni, szinte csak enni jöttek fel, egész nap a közeli kismamakifutón motoroztak és kipróbálták az összes környékbeli játszóteret.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de el kell mesélnem, hogy emberem is belefutott egy játszótéri bezzeganyába, és a következő párbeszéd zajott köztük.
Bezzeganya: Hány éves a kisfiú?
Ember: Kettő.
Ba: Jéééé, az én kislányom kettő és fél, és már folyékonyan beszél!
E: Igen, a gyerekek különbözően fejlődnek, de képzelje az én fiam még csak két éves, de már nem hord pelenkát! (Ez adott pillanatban igaz is volt, valóban nem volt rajta pelenka…)
Ba: Tényleg?
E: Bizony, már egyéves kora óta!

Ez persze nem igaz, de bezzeganya álla a homokozóig esett, és szégyenében inkább gyorsan odébbállt.

Szóval már korábban is pedzegette, de itt a homokozóban vált teljesen világossá az uram számára, hogy Marci bizony nem egy konfrontálódó típus. Egy kicsit sem agresszív, ha valaki elveszi a játékát (márpedig többnyire elveszik) akkor egyszerűen keres magának egy másikat. Esetleg szól neki, hogy: Babáé! – és mivel az illető természetesen lelép a zsákmánnyal, azután keres magának egy másikat.
Soha nem ütött még meg senkit, egy-két óvatos hajhúzást mutatott csak be, mikor az egy évvel fiatalabb unokaöccse egyszerűen lenyomta.
Ha nézeteltérésünk támad, akkor igen haragosan, összehúzott szemmel rám néz, és közli: Nem!  Aztán ha mégsem értek a szóból, legfeljebb kicsit nyávogni kezd.

Tehát tessék nagyon sajnálni minket, és érezzetek együtt velünk, mert a gyerekünk sem nem verekszik, sem nem hisztizik.

A magam részéről nem gondolom, hogy ez probléma volna. Marci ilyen. Egyrészt nem szabad komoly következtetéseket levonni a kétéves viselkedésből a felnőtt korra nézve, másrészt magatartását én nem tutyimutyiságnak látom. A játszótéren nem keresi mások társaságát, a legtávolabbi sarokba kuporodik le, és egyedül, vagy ha kéri, velem homokozik. Még nem érett meg a közösségre. Egy idő után persze odajönnek néhányan, vagy ő vágyik egyéb játékokra, és valamennyire vegyülünk, de nem viszem direkt oda, hogy tessék fiam, barátkozzál.
Sokszor van gyerekek között, úszáson, tornán, de ott nincsenek farkastörvények, mindenki teszi a dolgát.  
Szerintem ez az utolsó mondat a kulcs: teszi a dolgát. Azt látom, Marcinak hihetetlen feladattudata van. Egészen kicsi kora óta keményen dolgozik, olyan dolgokon ment át, amin a legtöbb gyereknek nem kell, és a fejlesztő torna sem hangulat kérdése. Andi kezelései nem rövidek, akár másfél órán át is tartanak. Az úszás a TSMT rövidebb, de összességében (korán kelés, odajutás, öltözés, hazabuszozás) elég macerás.

Megtanult türelmesnek lenni. A legtöbb felnőttnél is türelmesebb.
Nem hiszem, hogy sok kétéves van, aki közel két órás csendes üldögélés, várakozás után (persze meséltem, énekeltem neki), lefogás, cirkusz nélkül, kérésre a sebész kezébe adja a kezét kötözésre. Nem fájt már, megtanulta, itt így mennek a dolgok, tehát nem is sírt. 

Nem félek hát attól, hogy nem fogja megállni a helyét a világban, ha most hagyja elvenni a játékait. Marci nem egy önbizalomhiányos, visszahúzódó gyerek. Csak szelíd.

Sokat beszélgetünk mostanában az urammal a jövőről. Arról, hogyan segíthetjük Marcit azzá válni, ami ő maga. Tehát nem azzá, amit mások esetleg elképzelnek helyette. Már körvonalazódik egy út, csak még sokat kell tanulnuk róla. Szerencsére időnk is van rá. 

Minden rosszban van valami jó


Egy kedves tanárom mondogatta volt: Mindenben meg kell találnunk a humort! 
Tehát:  Egy rabbi, egy pap és egy kacsa...

Tényleg igyekszem, de sok esetben nem sikerül, például most sem Marcus balesete kapcsán. Biztosan az az orvos is ezzel próbálkozott, aki – No itt van még egy flambírozott baba! – felkiáltással üdvözölt minket, de egyelőre nem tudok nevetni. Viszont a címben szereplő ordas nagy közhely valóban bejön nálunk. Többnyire.

A baleset napján Marci nagyon elesett volt, sokat aludt, az ébren töltött néhány órát pedig az ölemben üldögélte végig. Másnapra torokgyulladás miatt belázasodott, és két napig nem tudtam tartósan lehúzni, noha megvolt a kúp, borogatás, hűtőfürdő, ami csak kell. Lázasan szintén nem volt valami aktív, néha játszogatott kicsit, de leginkább a kanapén összebújva érezte jól magát, keveset evett, és továbbra is sokat aludt.

Hogy mi ebben a jó?
Az, hogy ezekben a napokban igazán jó dolga volt a sérült kis jobb kezének. Nem nyulkált mindenhova, nem koszolta össze a kötést, nem igazán volt esélye a fertőződésre, újabb sérülésre. 
Most bezzeg! Tegnap már fedőkötést tettünk az eredeti burkolatra, hogy inkább azt koszolja, remélve, hogy így legalább nem hord le az orvos a sárga földig, amiért nem vagyok képes egy kétévest rávenni, hogy vigyázzon a keze tisztaságára. Ma pedig egyenesen a fogával igyekezett megszabadulni a vadi új pólyától, egészen sikeresen.

Az is hasznos volt, hogy jó nagy kötés került a kezecskére, így ha akart volna sem tudott olyan hatékonyan dolgozni vele, mint korábban. A szokásosnál többször szorult hát a balra, és használta is szépen. Sajnos nem tartott sokáig a kímélet, néhány nap után már visszaállt a régi rend.

Holnap végleg lekerül a kötés, elég rátermettnek találtattam ahhoz, hogy személyesen vegyem le, két hétig vigyázzak a sebre, ecseteljem, majd egy utolsó raportra visszatérjünk a kórházba.

Mégis találtam valami humorosat! Az egyik orvos vezetékneve a sebészeten: Sült.
Ha-ha-ha.


2012. szeptember 14., péntek

Azt gondolom,


természetesnek kellene lennie, hogy úgy beszéljen velem a fehér köpenyes istenség mint egy másik felnőtt emberrel, valamint, hogy úgy bánjon a gyerekemmel, ahogy egy kétévessel szokás. 

Ehelyett mély hálát érzek, és írok róla egy poszot, mert ma egy ilyen sebésszel hozott össze a jó dolgom. Nem hiszem, hogy durva és modortalan kollégáinál magasabb fizetést visz haza, nem dolgozik jobb körülmények között, csupán szorult bele némi emberség.

Köszönöm neki. 

2012. szeptember 12., szerda

Nem tudod átvenni


Úszás után, mint minden kedden, az előtérben levő vízautomatához sétáltok. A gyerekedet távolabbra állítod, és megkéred, ne jöjjön közelebb, hisz jól tudod, minden gomb kihívást jelent számára és a gép forró vizet is ad. Poharat teszel a hideg vizes csap alá, majd végignézed, ahogy egy pillanat alatt melletted terem, és megnyitja a forró vizes csapot.
Nincs időd gondolkodni, a gyerekkezet a hideg víz alá nyomod, mindketten eláztok, átvillan az agyadon, a pelenkátlanság miatt váltás nadrágot hoztál, de felsőt nem.  A recepción fiatal lány telefonál, érkezik az elsősegélydoboz, közben a zokogó gyerekedet öleled, és reménykedsz, hogy nem olyan súlyos a helyzet, bár majdnem az egész kézfejéről lejött a bőr felső rétege. A bekötözött kezecskére hideg vizes zsebkendőt borítasz, és megköszönöd a törölközőárus lánynak, hogy addig mikrózta gyereked pólóját, amíg meg nem száradt.

Nem ismered a környéket, útbaigazítanak, merre találsz gyógyszertárat, szerencsére mellette van egy gyermekorvosi rendelő. Bár nem tartoztok ide, azonnal fogadnak, fertőtlenítik, átkötözik, írnak fel fájdalomcsillapítót. Megkérnek, fogd le a gyereked, de szükségtelen, nem tiltakozik, nem rugdos, megadóan tartja a kezét, arcán peregnek a könnyek. A patikában sor áll, de előre engednek, ahogy gyógyszerész rád néz: Anyának most nem szabad! - kevés híja, hogy te is zokogni kezdj. 

Hazafelé a buszon, hatni kezd a gyógyszer és a sírástól elfáradt emberke a válladra ájul, te csak öleled, és eszedbe jut az a két évvel ezelőtti délelőtt a kórházban. Nézted, ahogy méreténél jóval nagyobb ruhában, párnahuzattal betakargatva, nyugodtan alszik, miközben idegenek döntöttek a sorsáról, és te megígérted neki, nem engeded, hogy bármi baj érje.

Többen érdeklődnek kedvesen, egy srác jelez helyetted, segít leszállni, hálás vagy a figyelmességért.
Mikor beléptek a lakásba, felébred, nem éhes, csak iszik egy keveset. Nem teheted le, azonnal sírni kezd, ezért hosszasan ültök a kanapén, a pillák egyre nehezebbek, egyszer még felnéz rád: anya, anya! - és lecsukódnak. Annyira szeretnéd, de a fádalmát nem tudod átvenni. Sokáig ringatod még, mielőtt a szobájába viszed.
Végigalussza a délutánt, estére jobb a kedve, de még mindig rengeteget bújik. Közben lemondod a heti tornákat, és felhívod saját gyermekorvosodat, aki a sebészetre irányít benneteket.

Nem lesz semmi baj!

2012. szeptember 6., csütörtök

Történt az Úr 2012. esztendejében

A napokban érkezett egy értesítés az adóhatóságtól, miszerint meg kívánják tekinteni az ingatlant, ami még nem is a miénk, gondolom azért, nehogy véletlenül kevesebb illeték megfizetésére kötelezzenek bennünket a későbbiekben.
Utasítottak, hogy adott napon reggel 7.30 és 9.30 között tartózkodjunk a helyszínen és tegyük lehetővé a bejutást. Név, telefonszám megadva, ha kérésünk lenne.

Lett is, méghozzá az, hogy tegyük kicsit későbbre a randevút, mivel emberem nem áldozna erre értékes, és főként kevés szabadnapjaiból, mi Marcival pedig tömegközlekedünk, és ha nem muszáj, nem kelteném fel hajnalok hajnalán (két óra az út átszállással + elkészülni, kijutni az állomásra),  hogy fél nyolcra odaérjünk.

Felhívtuk a megadott számot, morcos hang vakkantott a telefonba, és közölte az alábbiakat:
·             Nem ő XY, akinek neve és száma szerepelt az értesítésben, viszont ennek ellenére ő fogja ellenőrizni, hogy  adócsalók akarunk-e lenni, avagy nem. (XY nevét bizonyára csak viccből írták oda.)

·         Ne gondoljuk, hogy kapunk új időpontot, egy évre előre be vannak osztva, nem lehet másikat kérni. (Két hete írtuk alá a szerződést, de nyilván jó képességű látnokok dolgoznak náluk, akik már hónapokkal ezelőtt lestoppolták nekünk ezt a két órát.)

·          Na jó, mégiscsak lehet másik időpontot kérni, de nem telefonon, és mit képzelünk, hogy az e-mail címről érdelkődünk? Ők nem olvasnak/írnak e-mailt!

·        Tessék levelet írni, abban megadni a kért időpontot, de ne túl szűken, pl.10 után, majd ajánlva elpostázni. Nem, a napot nem javasolhatjuk, majd ők eldöntik, melyik napon lesz, aztán szintén postai úton értesítenek minket.



„A hó meg csak hull....”


2012. szeptember 5., szerda

Hétvége hirtelen

Nem vagyok valami áptudét, most éppen a kettővel ezelőtti  hétvégénkről készülök írni.

Csütörtökön gondoltunk egyet, magam elé húztam a gépet, szállást kerestem, és péteken este már a Balatonba lógattuk a lábunkat. Mondtam már, hogy nagyon szeretjük?
Mindhárom nap egy csoda volt Marcival, annyira természetesen és örömmel fogad minden új élményt.
Megnéztük Keszthelyen a vasútmodell-kiállítást, a teremben minden kisfiú tátott szájjal, vagy óriási lelkesedéssel (mi gyerekünk) volt jelen. Vajon a járműimádat automatikusan együtt jár az y kromoszómával?

A vadászati kiállítást nem terveztük, morbidnak érzem, hogy kitömött állatok között sétálgassak. Aztán mégis láttuk, legalábbis egy részét, miután gyermekünk önállósította magát, egy óvatlan pillanatban belógott, én pedig utána. Lelkendezve jött-ment, magyarázott és mutogatta az állatokat a többi látogatónak, akik kifizették a belépőt: néni, cicaka ( = róka, borz, görény, nagymacskák), kaka (tőkés réce, és egyéb kistestű vizimadarak) vavvau (farkas, sakál). Ha megbüntetnek, akkor is megérte volna, de nem tették. Az uram közben a földszinten keresett bennünket…

Több első is történt Marcus életében, először utazott hajón, tekert kormánykereket, és kapott saját fagyit. Egyik miatt sem panaszkodott. Először ült autószimulátor előtt, ami  ugyan nem volt bekapcsolva, de ez cseppet sem zavarta, lényeg, hogy volt kormány, amit tekerhetett.
Kire ütött ez a gyerek?











2012. augusztus 29., szerda

Üzenet


Talán még a mennyei játszótéren hintázol.
Talán már el is indultál.
Talán már meg is érkeztél, és csak arra vársz, hogy hazatalálj.
A szívünkben már ott vagy, szeretettel várunk, Kicsikénk! 

2012. augusztus 28., kedd

Fejlesztőeszközök otthonról - dupla nulla


Egyik délután bekopogott hozzánk kedves barátnőim, anya és leánya, és hoztak Marcinak sok egyéb között egy sárga kisautót, ami azóta egyik fő kedvencé lépett elő. Olyannyira kedvenc, hogy mostanában a vécé-szertartást is a kisautó társaságában végezzük. Ez a tény pedig egy újabb jó kis bal kéz-megdolgoztató lehetőségre mutatott rá.

A mutatvány a következő:
A ded ül a vécén, jobb kezében valamely számára igen fontos motiváló tárgyat szorongat, esetünkben a kisautót. Folyóügyek elintézve, együtt örülünk, majd nyújtom neki a vécépapírgurigát. Gyermek erősen gondolkodik, aztán rájön, hogy foglalt a keze, így nem tudja letépni a szükséges papírmennyiséget, ám az autót sem szeretné elengedni. Mi történik hát? Bingó!
Elindul a bal kéz, csekény anyai segítséggel a papírt letépi, rendeltetésszerűen használja, majd a vécébe dobja.
Taps, ováció, puszihegyek. 

Pelenkátlanul


Bizony, ez az idő is elérkezett. Itthon a kislegény leginkább egy szál gatyában tartózkodik (még mindig 28°C körül van napközben, de mi szeretjük), alváshoz még adok rá pelenkát, de többnyire az is száraz marad.
Nem akartam erőltetni, úgy éreztem, nem érett még rá, nem is tudna egyedül ráülni, és miután semmiféle fejlődési versenybe nem szállunk be, pont nem érdekel, hogy kinek a gyereke mikor lett szobatiszta. Aztán feltünt, hogy elkezdte érdekelni a dolog,  fürdéskor minden este állva csurgatott a kádba, ha éppen nem volt mit, addig erőlködött, míg pár cseppet csak kipréselt,  ezért azt gondoltuk, veszünk egy bilit, és lesz, ami lesz.

A Nagy Bilivásárlást ketten ejtettük meg az urammal, hosszú-hosszú percekig tanakodva a polc előtt, a megfelelő alkalmatosságot keresve. Mert legyen zenélő, hogy inspirálja a gyereket, de ne idióta dallamot játszon, hiszen jó darabig nekünk is hallgatni kell. Mire végighallgattuk a bilirepertoárt már többen pislogtak szánkozva felénk. Miután kiválasztottuk a zenei aláfestést, jöthetett a szín kérdése. Én egy drapp pédány mellett tettem le a voksomat,  az illik a fürdőszobánkba, emberem egy sárgára szavazott, kacsás mintával, Maci úgyis nagyon szereti a kacsákat, és ki is tudja mondani. Jó, legyen a sárga.
Már a pénztár felé tartottunk, mikor eszébe jutott, hogy esetleg árthatunk Marci személyiség-fejlődésének (ezeket a szavakat használta, becs’szó) ha lányos színű bilin kell üldögélnie. Ekkor már én is kezdtem szánalmasnak érezni magunkat, de megelőzendő a későbbi pénzköltést a pszichológusnál, visszaballagtunk a polcokhoz, és egy zöld, kacsás példánnyal végül távoztunk a boltból.

Pár nappal később emberem még mindig a bili-ügyön pörgött, szerinte nem jól választottunk, inkább vécészűkítőt kellett volna vennünk. Gondolatait tett követte, így van már nekünk szűkítőnk is, a nem lányos színű, kacsás bili pedig kihasználatlanul gondolkodik a régi szép időkről.

Marci pedig szépen fejlődik a szobatisztaság terén is. Ha pisilnie kell, szól: Kaka! Ilyenkor spurizunk a legkisebb helyiségbe, és minden esetben van produktum. Nagydolog esetén is szól, azonban egyelőre csak az esemény után, ezért reggel kap pelenkát, aztán ha ügyes vagyok, időben ki tudom vinni a wc-be, de ha nem, akkor sem kell takarítanom.

Annyira édes, ahogy apró lábait kapkodva siet ki a mosdóba, és próbálja lehámozni magáról az alsógatyát. Esemény után pedig egyedül tép wc-papírt, használja, ahogy kell, majd ki is dobja. Végül megtapsolja magát. Mert már azt is tud. Igazit, csattogósat, NYITOTT tenyérrel!