Túlságosan békés

Íme az újabb tulajdonság, amin lehetne aggódni. Legalábbis az uram kicsit aggódik azóta, hogy a hónap elején egész hétvégés Marci-felügyeletet vállalt, mikor a változatosság kedvéért megint az utolsó pillanatra hagytam egy határidős munkámat. Hogy nyugodtan tudjak dolgozni, szinte csak enni jöttek fel, egész nap a közeli kismamakifutón motoroztak és kipróbálták az összes környékbeli játszóteret.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de el kell mesélnem, hogy emberem is belefutott egy játszótéri bezzeganyába, és a következő párbeszéd zajott köztük.

Bezzeganya: Hány éves a kisfiú?

Ember: Kettő.

Ba: Jéééé, az én kislányom kettő és fél, és már folyékonyan beszél!

E: Igen, a gyerekek különbözően fejlődnek, de képzelje az én fiam még csak két éves, de már nem hord pelenkát! (Ez adott pillanatban igaz is volt, valóban nem volt rajta pelenka…)

Ba: Tényleg?

E: Bizony, már egyéves kora óta!

Ez persze nem igaz, de bezzeganya álla a homokozóig esett, és szégyenében inkább gyorsan odébbállt.

Szóval már korábban is pedzegette, de itt a homokozóban vált teljesen világossá az uram számára, hogy Marci bizony nem egy konfrontálódó típus. Egy kicsit sem agresszív, ha valaki elveszi a játékát (márpedig többnyire elveszik) akkor egyszerűen keres magának egy másikat. Esetleg szól neki, hogy: Babáé! – és mivel az illető természetesen lelép a zsákmánnyal, azután keres magának egy másikat.

Soha nem ütött még meg senkit, egy-két óvatos hajhúzást mutatott csak be, mikor az egy évvel fiatalabb unokaöccse egyszerűen lenyomta.

Ha nézeteltérésünk támad, akkor igen haragosan, összehúzott szemmel rám néz, és közli: Nem!  Aztán ha mégsem értek a szóból, legfeljebb kicsit nyávogni kezd.

Tehát tessék nagyon sajnálni minket, és érezzetek együtt velünk, mert a gyerekünk sem nem verekszik, sem nem hisztizik.

A magam részéről nem gondolom, hogy ez probléma volna. Marci ilyen. Egyrészt nem szabad komoly következtetéseket levonni a kétéves viselkedésből a felnőtt korra nézve, másrészt magatartását én nem tutyimutyiságnak látom. A játszótéren nem keresi mások társaságát, a legtávolabbi sarokba kuporodik le, és egyedül, vagy ha kéri, velem homokozik. Még nem érett meg a közösségre. Egy idő után persze odajönnek néhányan, vagy ő vágyik egyéb játékokra, és valamennyire vegyülünk, de nem viszem direkt oda, hogy tessék fiam, barátkozzál.

Sokszor van gyerekek között, úszáson, tornán, de ott nincsenek farkastörvények, mindenki teszi a dolgát.  

Szerintem ez az utolsó mondat a kulcs: teszi a dolgát. Azt látom, Marcinak hihetetlen feladattudata van. Egészen kicsi kora óta keményen dolgozik, olyan dolgokon ment át, amin a legtöbb gyereknek nem kell, és a fejlesztő torna sem hangulat kérdése. Andi kezelései nem rövidek, akár másfél órán át is tartanak. Az úszás a TSMT rövidebb, de összességében (korán kelés, odajutás, öltözés, hazabuszozás) elég macerás.

Megtanult türelmesnek lenni. A legtöbb felnőttnél is türelmesebb.

Nem hiszem, hogy sok kétéves van, aki közel két órás csendes üldögélés, várakozás után (persze meséltem, énekeltem neki), lefogás, cirkusz nélkül, kérésre a sebész kezébe adja a kezét kötözésre. Nem fájt már, megtanulta, itt így mennek a dolgok, tehát nem is sírt. 

Nem félek hát attól, hogy nem fogja megállni a helyét a világban, ha most hagyja elvenni a játékait. Marci nem egy önbizalomhiányos, visszahúzódó gyerek. Csak szelíd.

Sokat beszélgetünk mostanában az urammal a jövőről. Arról, hogyan segíthetjük Marcit azzá válni, ami ő maga. Tehát nem azzá, amit mások esetleg elképzelnek helyette. Már körvonalazódik egy út, csak még sokat kell tanulnuk róla. Szerencsére időnk is van rá.