2013. december 7., szombat

Vendég a háznál


- Anya, gyere, ott az egérke! Be akar jönni!

A nagy munkában még ráért modellt állni, igaz, csak a telefonnak

Valóban ezen dolgozott a kis piszok, vágyakozva pislogott befelé az ablakon, de nem sikerült bejönnie. Ám másnap a csapdába igen. Vagy neki, vagy az egyik kollégájának. Többfrontos támadásom eddig három áldozatot szedett, én pedig túlléptem az árnyékomon, már nem kérek segítséget sem a csapdák kihelyezéséhez, sem az egérhullák likvidálásához. Nevel a falu.

2013. december 2., hétfő

Piros lufi

Az utóbbi hónapokban egyre többször tették fel nekem ismerősök és ismeretlenek a kérdést, amit nyilván minden három év körüli gyereket nevelő szülőnek kétnaponta nekiszegeznek:
- És? Mikor megy már oviba?
Aztán ugyanilyen gyakran okoztam meglepetést a kérdezőknek, rövid válaszommal, miszerint nem megy. Egyelőre legalábbis.

Nem osztom a nézetet, hogy egy ilyen idős gyereknek feltétlenül intézményesülnie kell, és ha nem jár óvodába, nem fog megfelelően szocializálódni, nem lesznek barátai, nem tud felkészülni az iskolára, nem veszik fel majd az egyetemre…
Úgy éreztem, Marci nem alkalmas még arra, hogy napi több órára közösségbe vigyem, a viselkedése olyan babás volt még nyáron, idegenek nem értették jól a beszédét, és féltem attól, hogy nem kapja meg azt az odafigyelést, amire neki szüksége van, egy átlagos háromévesnek pedig nem. Pl. a supináció hiánya miatt nem tud kivinni egy tányért, levenni a nadrágját, vagy éppen megtartani magát a vécén. Legyen itthon velem még egy évet, aztán majd meglátjuk.

Aztán ideköltöztünk, egy, a gólya által sokat látogatott utcába, és az én fiam, aki eddig legfeljebb figyelte a többi gyerek játékát, de nem csatlakozott, egyszerre nagyot nyitott a többiek felé. Csak pislogtam, mikor hosszú-hosszú ideig játszott az éppen sorra kerülő kis kollégával, bújócskáztak, beszélgettek, rohangáltak, gyűjtögettek, szövetkeztek, ahogy illik.
A beszéde is nagyot fejlődött mióta itt lakunk, már idegenek is jól megértik, a gyerekek pedig remekül.

Érdeklődtem a helyi ovi felől, és nagyon szimpatikus dolgokat hallottam. Mondjuk nem is voltak nagy elvárásaim az intézmény felé, pusztán az, hogy fogadják el és szeressék a gyerekemet.
Megtudtam, hogy az itteni óvoda integrált, aminek nagyon örültem, egyrészt mert Marci sem átlagos, másrészt esélyt ad arra, hogy az ide járt gyerekek könnyebben és jobban tudják majd elfogadni és kezelni azt, hogy nem vagyunk egyformák. Másrészről minden csoport vegyes korosztályú, ami szerintünk Marcira nézve megint csak előnyös.
Egy alternatív pedagógiájú, a közeli városban levő óvoda is benne volt a kalapban, de a fentieken kívül még egy fontos érv szólt a helyi ovi mellett: maga az utcánk, az itteni gyerekek, akik nemhogy egy óvodába járnak, de többségük ugyanazon csoportba is. A három csoport nagycsoportosai pedig a majdani első osztály tagjai lesznek. Vagyis itt minden esély megvan egy egymást jól ismerő, elfogadó baráti közösség kialakulására, hogy úgy éreztük az urammal, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy kiemeljük innen Marcit, még ha a másik óvoda pedagógiája közelebb is áll a szívünkhöz.

De még mindezek után sem rohantunk volna beiratkozni, ha nem megyünk el a Mozgásvizsgálóba, ahol felvilágosítottak, Marci akkor kaphat OEP-támogatotta fejlesztést, ha óvodába jár. Emellett pedig a Marcit vizsgáló pszichológus szerint is igen jót tenne neki már a kortárs közösség. Fel is hívta az ottani gyógytornász az óvodavezetőt, aki elmondta, persze várják Marcit, de csak szeptembertől. Most nincs hely.
Gondoltam, futok én is egy kört, másnap elballagtunk az utca végére (az óvoda tíz perc gyalog, még Marci-tempóban is, újabb plusz pont), vezető néni picit fellélegzett, hogy Marci nem sérült „annyira”, januártól mehetne is, ha valaki visszalép, mondjuk gyermeke nem lesz addigra szobatiszta.
Aztán pár nappal később felhívott, hogy megüresedett egy hely, és ha gondoljuk, jövő héten kezdhet Marci, méghozzá pont abban a csoportban, ahol az utcabeli apróságok tömörülnek.

Kicsi fiam első hetét zárta az óvodában.  Hímzett piros lufi a mesepárnán, a törölközőn, öröm és várakozás a kicsi arcon, könnyek csak az én szememben. Kedden két órán át én is ott ücsörögtem a sarokban egyedül, Marcim ismerkedett, szerdán mondták, menjek haza nyugodtan, hívnak ha kellek, nem kellettem. Csütörtökön, pénteken már ott is ebédelt. Az egyik kislány odajött hozzám, megsimogatta a karom, hagyjam ott Marcit nyugodtan, majd ő vigyáz rá. Nem aggódom hát.
Szerintem nem lenne gond az alvással sem, de ebéd után elhozom, itthon alszik egyet, aztán a délután a tornáé, Dévény + aktív torna kedv és lehetőség szerint.


Rugalmas, simulékony kicsi lélek. Büszke vagyok rá nagyon. Nagyon-nagyon.


2013. november 21., csütörtök

Új fejlesztők

Mikor lehatároztuk, hogy elköltözünk Budapestről, új lakhelyünk kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy legyen a közelben fejlesztési lehetőség Marcinak. A költözés idejét még nem tudtuk, mikor felhívtam az új helyet, és bezengtem magunkat. Szerencsére a szakmai vezetővel nagyon egy rugóra járt az agyunk Marcit és a hemiparesist illetően, nem féltem hát, tudtam, hogy jó lesz neki az új hely is. Ha jól emlékszem, talán egy-két nappal ez után a hívás után lett is vevő a lakásunkra…
No, lényeg, hogy lassan egy hónapja jár Manó ide, DSGM-terápiára és csoportos tornára. Ez utóbbi nem is torna, mint inkább mozgásos foglalkozás (a többi résztvevő gyermek egészséges) először fura volt nekem, és a fiamnak is, aztán gyorsan akklimatizálódtunk. Annak ellenére, hogy többen vagyunk, mint annó TSMT-n, nincs az a számomra rendkívül zavaró zsinat, és Marci sem a többiekre figyel, hanem szépen végzi a feladatokat. Több pályát alakítottak ki, így nem kell egymásra várni (= nem torlódnak fel a többiek mögöttünk) a feladatok érdekesek, változatosak teljesen lekötik Marci figyelmét. Ugyanakkor tény, hogy kevésbé torna-szerű, mint a TSMT volt, és talán kevésbé is hatékony, legalábbis ami az izomfejlesztést illeti. Marci mindenesetre szívesebben végzi.
Az új terapeutákkal is elégedett vagyok maximálisan, Vera a dévényes úgy dolgozik, mintha csak Andit látnám, Marci sírás nélkül, együttműködve szépen végigcsinálja az órát. Orsi a csoportos torna szomatopedagógusa is jól érti Marcit, és engem is, sok-sok ötletet kaptam tőle Marci itthoni fejlesztéséhez. Szerencsére egyikük sem kérdőjelezi meg szülői kompetenciámat, nem gondolják úgy, hogy ne szóljak bele, hagyjam a fejlesztést a szakemberekre. Mondjuk, ha ezt tanácsolnák, sem hagynám abba, de azért könnyebb így, hogy odafigyelnek, és segítenek, ha szükséges.
A közlekedés egészen jó, gyakran indul busz a Városba, igazából a városi buszok járatsűrűsége, vagy inkább ritkasága a gond. Ha lekésnénk az egyiket, akkor indulhatnánk is haza, mert az óra végére sem érnénk oda a következővel. Észnél kell lennem hát.
Kicsi fiam élvezi az utazást, csak azt furcsállotta, hogy itt nem kék buszok járnak. Az első nap után meg is állapította, hogy:
- A sárga busz visz tornázni engem, a fehér busz pedig hazavisz. Adok neki puszit, jó?
Hetente egyszer járunk tornára, a két óra egymás után van, a hét többi napján délutánonként pedig én foglalkozom Marcival.

És még valami, amiért nagyon hálás vagyok nekik, pontosabban a szakmai vezetőnek. Még az első beszélgetésünkkor megkérdezte, jártunk-e Marcival a Mozgásvizsgálóban. Mondtam, hogy nem, mivel nem is tudtam, hogy létezik ilyen intézmény. Mondta, hogy kérjek időpontot, mert ő abból, amit tőlem hallott úgy gondoltja, hogy járna Marcinak heti két-három ingyenes fejlesztés, aminek kiírására a Mozgásvizsgáló jogosult. Most elárulom nektek, hogy Marcit hét hónapos kora óta hordjuk fejlesztésekre, eddig minden kezelést, tornát mi fizettünk, támogatásul csak a megemelt családi pótlékot kaptuk ill. most, hogy elmúlt hároméves, a meghosszabbított GYEST. Azt is elárulom, hogy a GYES és csp. együttes összege nem fedezte a kezelések árát. Bizonyára én vagyok tájékozatlan, de eddig SENKI nem hívta fel a figyelmemet, hogy Marcinak járna TB. támogatott fejlesztés, és hogy mi a módja az igénylésnek. Lehetne kárhoztatni ezért a gyermekorvost, védőnőt, stb, de pl. anyukám is védőnő, és ő is csak most hallott a Mozgásvizsgálóról először. Vajon kinek kellene tájékoztatni őket, akik leghamarabb kiszűr(het)ik a sérült kicsiket? Rendszeresen jártunk neurológushoz, neki tudnia kellene, nem? Ha igen, miért nem szólt?
Hálás lehetek, és vagyok is, hogy mindezt ki tudtuk fizetni, lemondással jár, igen, de nem omlik össze anyagilag a család. Ám biztos vagyok benne, hogy sok család nem engedheti meg ezt magának, az ő gyerekeikkel mi lesz?

Tehát, akinek mozgás problémás gyermeke van, ide fordulhat :
Mozgásvizsgáló Országos Szakértői és Rehabilitációs Bizottság és Gyógypedagógiai Szolgáltató Központ



2013. november 17., vasárnap

Errefelé az ősz

napfényes volt, langyos, színes, vidám és barátságos. 






Időnk nagy részét kint töltöttük, rendezkedtünk, Marci rettentően élvezte, és olyanokat mondott, hogy:
- Bocsánat anya, szaladgálnom kell!
És szaladgál rengeteget, kint is bent is, nagyon mozgékony lett az utóbbi időben, persze ahhoz képest, hogy hemis. Csetlik botlik közben, van már a listán levert térd, csalánba csapott tenyér, elharapott nyelv, puklis homlok, kicsattant száj. Ugrált még rengeteget a kinti lépcsőn, már majdnem megtanult páros lábbal elrugaszkodni. Jól is tette, hogy gyakorolt, ugyanis most éppen nincs lépcsőnk, a házba való bejutást lövészárkok nehezítik, ami csak akkor lenne még szebb, ha mondjuk esne az eső.
Az ajándék vénasszonyok nyarán nem nagyon haladtunk odabent, kihasználva a jó időt, igyekeztünk az udvar és a kert fizimiskáján javítani valamicskét. Kértünk kölcsön egy körfűrészt és összevágattuk a melléképület mellett éktelenkedő hulladékfa-kupacot. Hozattunk egy újabb adag tűzifát – remélhetőleg ezzel már csak jövőre kell fűteni – felhasíttattuk, aztán a hulladék fával együtt behordtuk a fáskamrába. Szép halom lett, már nem félek a téli hidegtől, korábban aggódtam kicsit azért.


Októberben anyukám itt töltött egy hetet, akiről kiderült, hogy nyilvánvalóan ember vagyis asszonyfeletti képességekkel bír, ugyanis kiirtotta az akácbozótot. 


Nem is reméltem, hogy ez még idén megtörténik, és azt sem, hogy jövő tavasszal már veteményezhetek. Pedig de, mert anyukám az akácos helyét fel is ásta. Az első növények már el is foglalták helyüket, múlt héten áttelepítettem az előkertből a rózsákat. Még mindig szigetelünk ugyanis – az építőipar emberei a maguk vállalta határidőket eléggé nagyvonalúan kezelik -  a ház elejét a héten ásták ki. Gondoltam nincs vesztenivalóm a rózsákkal kapcsolatban, az átültetést vagy túlélik vagy nem, ám a markoló támadását biztosan nem ússzák meg meg. Marci lelkesen segített az átültetésben, ahogy mindig, magyarázta, hogyan ássam ki a gödröket, vagdosta le a felesleges gyökereket, aztán együtt iszapoltuk be a töveket. Majd átöltöztettem. Ez mondjuk nem meglepő, ahányszor csak kimegyünk, a ruhái szinte mindig mehetnek a mosásba. Lassan hozzászokom, nem nehéz.
Anyukám kivágta a bodzabokrokat is, én szerettem volna megtartani legalább egyet, de leszavazott a többség. Szomszédbácsi is beszállt a vitába:
- Noooormális?!? Van elég a határba!
A bodzák tehát mentek, az alattuk és a hulladékfa-kupac alatt még fellelhető szemetet összegyűjtöttük, ahogy tehetjük elvisszük a hulladékudvarba és végre-végre leszámolunk ezzel az örökséggel. 


Később anyósom töltött nálunk pár napot, sokat segített ő is, rendet tettünk a kemenceházban, megpucoltam az ablakokat, és mivel rosszra fordult az idő elkezdtük a parkettázást.


Dolgos, hasznos hetek vannak hát mögöttünk, ám mostanra beszorított minket a hideg, a köd és a feltúrt udvar. Kezdődhetnek a benti munkák. 


2013. november 4., hétfő

Akinek benti vécéje van, az valaki

idézte az én drága jó uram némileg módosítva Magenheim Júlia egyik maradandó mondatát (3 perc, 47 másodpercnél) miután alig néhány napi utánajárással megtaláltuk a fontos bútordarabot, amit ha beállítunk aprócska mellékhelyiségünkbe még egy ember simán befér mellé (vagyis rá).
Hogy mennyire igaza volt csak az tudja, akinek már kellett szükségében éjjel elemlámpával lebotorkálni a tetőtérből, azután átvergődni a töksötét házon, majd az udvaron előforduló akadályokon – például vadászni induló varangyokon, csigákon és amiket még odaképzeltem – végül nagyon örülni, hogy legalább a kinti illemhelyen van villany.
Furcsa tán, hogy külön bejegyzést szentelek házunk ezen részének, de hónapokig nélkülöztük, végre elkészült, örülünk hát neki.


Időközben a fürdőt is használatba vettük, igaz, hogy a kádon kívül még nincs benne semmi, de legalább lehet takarítani, lehetőleg naponta kétszer, a fehér csempék ilyen fokú koszvonzó képességére nem számítottam.

A minap megéreztek a villanykapcsolók, most öröm van és bódottá’, az uram hétvégén fel is szerelte őket, vége az elemlámpás romantikának, szinte már sajnálom. Marcikám is ujjongott:
- Van villany! Húúúú, fel tud kapcsolódni magától! Köszönöm apa!


Emberem azt mondja, olyan mintha szerverteremben laknánk, éjjel itt is-ott is zöld pöttyök világítanak a falon…

Tesóm szerint viccesen élünk, azt hiszem, azért gondolja így, mert látta, amint egyéb hely nem lévén a padlón térdelve habartam be a krumplifőzeléket. Ez aztán a spiritusz! Bár az új kapcsolók helyett ekkor még csak  falból kilógó kábeleink voltak, nyilván ez sem lendített sokat a komfortérzetén. 

Hát igen…mindenesetre papíron már készen van a konyhánk, és ha az univerzum is úgy akarja, a karácsonyi vacsora talán nem  rezsón készül majd.

2013. október 22., kedd

Kicsi gyerek a nagy házban

- Akkor most hol lakom? – tette fel a kérdést Marci, miután kis lakásunk kulcsait átadtuk az új tulajdonosoknak.

Gyorsan belerázódtunk új életünkbe, a ház még olyan amilyen, ám alvás idő kivételével szinte egész nap kint vagyunk, udvarozunk, boltba megyünk, közben pedig új ismeretségeket kötünk. Szerencsések vagyunk, igazán, csupa kedves ember él körülöttünk. A faluban sok a gyerek, csak ami utcánkban eddig hét (!) olyan családdal ismerkedtünk meg, ahol Marci-korú gyerekek vannak. A séta az utca végén levő kisboltig néha több órás programmá duzzad, mert hozzánk csapódik egy szelíd cica, majd egy-két kiskorú, akik hívnak mondjuk papagáj és fürj tenyészetet nézni, netán lovakat simogatni, vagy egyszerűen csak bogyót szedni a dínóknak, és vonatot tologatni. Ilyenkor állati büszke vagyok a kis városi gyerekemre, aki úgy nyújtózkodik a hatalmas lovak felé, és szalad a baromfik után, és akarja megetetni a disznókat, mintha mindig ezt csinálta volna. Marcink végre nemhogy tudomást vesz a hasonló korú gyerekekről, hanem szívesen játszik velük, és egyre ritkábban csapkod, ha belesétálnak a személyes zónájába. El is kezdtem gondolkodni az eddig halasztott óvoda-témán, de erről írok majd később. Az udvaron is otthonosan jön-megy, a játékai zöme még dobozban van, láthatóan nem hiányoznak neki. Ha kint dolgozunk (fahordás újabb felvonásai, almaszedés, takarítás) ott sertepertél körülöttünk, segít, közben csak mondja, mondja a magáét, meg kell zabálni. Szaladgál rengeteget, lépcsőzik, csúszik, mászik, estére olyan, mint egy kis varacskos, de így van ez jól, hálás vagyok, hogy végre képes rá, és különben is örökölt egy csomó mackónadrágot (többek között) - Köszi, köszi, Heni!-, most legalább (ki)használja őket rendesen.

Múlt héten elkezdtük a pince víz- és hőszigetelését, hoztak egy teherautó sódert, Marci pedig, ha csak teheti szomatikus stimulációban részesíti magát, azaz a sóderben hempereg, két marokkal hurcolássza a kavicsokat ide-oda. KÉT marokkal, figyelmeztetni sem kell rá, sőt mondogatja is nekünk, ő most a bal kezét tanítja, kicsi drágám.
Ebben az istenáldotta időben nem fűtünk napközben, csak este gyújtunk be kicsit, persze Marcigyerek aktív közreműködésével. A kazán elé van készítve egy pizzás doboz, mert:
- Anya, gyere, csücsülj ide mellém, nézni kell a tüzet, hogy lobog!

Szóval egészen csodálatos, ahogy belesimult az új helyzetbe, magától értetődő természetességgel elfogadva azt, minden kényelmetlenségével együtt.
Hittük mi.
Mert rájöttünk ám, hogy nem érzi még magát itt teljesen biztonságban. Ha ketten vagyunk itthon, folyton a sarkamban van, követ mindenhová akár egy kis árnyék, ha kikerülök a látómezejéből, azonnal keres. Régi élete újra felbukkanó szereplőit nagy örömmel fogadja, például a mosógépet, amit Éljen, anya tud mosni! – felkiáltással ölelt és puszilt meg, de hasonlóan repesett a minap felszerelt régi lámpákért is. Anyukám ezt a hetet itt tölti, őt is olyan boldogsággal fogadta, mint talán még sosem. Első este el is mondta neki, hogy szerinte ez a ház nem szép. Majd megbeszélték, hogy csak azért, mert még nincs kész.

Jó lesz csipkedni magunkat.


2013. október 14., hétfő

És színeztük újra...

Visszatekintek kicsit, úgy augusztus közepéig, ekkor nyaraltunk az urammal. Úgy történt a nyaralás, hogy  emberem kivett néhány nap szabit, azaz csak napi pár órát volt a fülén a telefonja munkaügyben, és csak egy délutánt töltött az egyik kollégája nálunk szintén munkaügyben, de mindeközben befejeztük a csiszolást valamint kifestettük az egész házat. 



Tudtátok, hogy sötétben a falat elemlámpával oldalról megvilágítva (= surlófénnyel) lehet legjobban azonosítani a glettelési hibákat? Nos, én már tudom…

Ekkorra már nagyon el voltunk fáradva, nem is fizikailag, inkább lelkileg. Én már nem is tudom, mióta csak csiszoltam (Marcink két hétig nyaralt a nagymamáknál, én a faluban), először ablakot, aztán falat, aminek az eredménye csak abban látszott, hogy mindig és hihetetlenül koszos voltam tetőtől talpig. A kopott ablakkeretek csak még kopottabbak lettek, sógorom mondta is, ugyan minek ezt lefesteni, hagyjuk így, az antikolás menő, még az Ikeában is felárat kérnek érte.

Izmos karomon nem traktoros, hanem festékpor adta csiszolós-barnaság 

Ráment pár nap, mire az összes ablakot, és a bejárati ajtót lefestettem, igaz ekkor már okosabb voltam, és nem követem el minden hibát, amit ilyenkor elkövethet az ember, és amiket rendre el is követtem a kamrapolcok festésekor. 

Árnyék-mázoló
Most már használtam alapozót, ecset mellett dolgoztam hengerrel is (szebb lett a felület, és nem is folyt meg a festék), megvártam, míg rendesen megszáradnak a vékony rétegben felhordott egyes rétegek (három kellett, mire eltűnt a depis-barna eredeti szín), és fényes helyett selyemfényű zománcfestékkel dolgoztam. Igen szép lett a végeredmény, főleg ahhoz képest, hogy először festettem ablakot életemben. Még szebb lett volna, ha gletteljük is a hibákat, de erre már végképp sajnáltuk az időt, pénzt, hiszen jövőre úgyis nyílászáró-csere vár a házra. 

Minden fehér lett hát, és nekünk tetszik. Nagyon tetszik. Szabad préda a gyerekmancsoknak.

Kórház hangulat a konyhában...

...és a nappaliban

2013. október 7., hétfő

Háromba vágtad édes, jó Lajosom?

Az elmúlt egy-két héten többször kerültem vészesen közel Tót úr lelkiállapotához.

Költöztünk ugyanis. Történt, hogy vevők érkeztek a lakásunkra, hamarost be is akarnak költözni. Mi nem akartunk ennyire gyorsan otthont váltani, mivel a házunk még nem alkalmas erre igazán, ám, hogy alkalmassá tegyük, szükségünk van a vevőjelölt pénzére. És itt zárult is a kör.
Vadul csomagolni kezdtem, intéztem az eladással járó hivatalos ügyeket, az uram pedig ahányszor csak Budapesten dolgozott, elvitt egy autónyi dobozt. Közben beszerezte a tüzelőt, és próbafűtést tartottak, mert az hogy pl. még nincs konyhánk, nem nagy ügy, de azt már nem szeretnénk, hogy Marci fázzon. Hát nem fog, a rendszer többé –kevésbé működik, ami a kevésbét illeti, majd megoldjuk. Az egész költözést úgy zavartuk le, hogy az uram egyetlen nap szabadságot vett ki, nem is vagyunk normálisak.
Bár igaz, ami igaz gyűjtögetők sem vagyunk, nincs sok holmink, engem pl. meglepetésként ért, hogy mindössze egyetlen zsák ruhám van. Eddig is tudtam, hogy nem vagyok egy Peggy Bundy, de azért mégis. Milyen asszony az ilyen?!

Itthon vagyunk tehát immáron két teljes napja, és ugyanennyi ideje kettesben Marcival. Bevallom, éjjel kicsit féltem a sötétben, aztán Szomszédnénire gondoltam, aki nagyobb házban él egyedül, és nagyon örül, hogy végre költözött mellé valaki. Éjjel pattan valami, Mi volt ez?- kérdezi Marci, én pedig csak remélem, hogy nem egér. Főzök a tetőtéri rezsón (csak itt van konnektor), viszem Marcust a földszintre vécézni, közben nyitva hagyom a lépcsőház ajtaját, hogy lássak, aztán megyünk etetni a tüzet a pincébe, szintén nyitott ajtóknál. Nem is hinné az ember mennyire fel tud értékelődni a szemében egy működő villanykapcsoló. Szurkolok, hogy tudjak tüzet gyújtani hajnalban (tudtam) és miközben kiosonok, ne ébredjen fel a fiókám (felébredt). És olyan nagyon bölcs mondásokkal tartom magamban a lelket, mint pl. örülj az esőnek, mert ha nem örülsz akkor is esik. És közben azon gondolkodom, mennyire ráérnek egyesek, van idejük ilyesmiket keresni aztán kitenni a FB-ra. Mondjuk, nekem meg erről posztot írni van időm, úgyhogy mindegy. Azon is gondolkodom,  mekkora mázlim van, hogy ennyire zökkenőmentesen ment minden, van házunk, tudunk fűteni, és annyi birsalmánk termett, hogy azt se tudom, mit csináljak vele. Tényleg kellene egy konyha…



2013. október 2., szerda

Zöld vonatot hoznak az angyalok nekem

"Berepülnek és leveszik a cipőjüket a angyalok. Lecsücsülnek, leveszik a cipőjüket, zokniban lesznek. Nem szabad bejönni a szobába cipővel.

Nem bántom az angyalokat, kicsit megijesztem őket. Kettő angyalok jönnek, megnézik a lábamon a bibit.
Megnézik a porszívót is az angyalok.
Anya dolgozik, utána angyalok idejönnek Marcihoz. Még kell várni. Sokat kell várni, hogy megjöjjenek az angyalok. Várom az angyalokat, nagyon. Nagyon várom, karácsonykor bekopognak.


Az angyalok a mennyországban laknak, ott vigyáznak rám. És a zöld vonatra. 
Mikor jönnek az angyalok, mikor? Esik a hó, és angyalok odaadják Marcinak a zöld vonatot. Megköszönöm a zöld vonatot az angyaloknak."

kicsi angyalom

2013. szeptember 30., hétfő

Kétszer melegít fel

Vagy háromszor, de az elsőt (hasítás) idén kihagytunk, egy ügyes falunkbéli végezte el helyettünk.



Az utcánkba be van vezetve a gáz, de a házunkba nincs, amin nem is kívánunk változtatni. Elfogatjukagombotésmelegvan lakásból érkezvén, személyes tapasztalat híján, az uram kérdezett, olvasott, számolt, végül rendelt fát és fabrikettet. A behordással már mi végeztünk, méghozzá hárman, mert ekkor először Marci is itt töltötte a hétvégét. Azt hiszem, tetszett, amit látott, legalábbis miután körbeszaladt ezt mondta:
- Szép ház, csinos, tágas. Jó lesz itt nekem.

Hatvan mázsa csertölgyet mozgattunk meg az urammal, ő talicskázott a fakupactól a pinceablakhoz (odafelé a hasábokat, visszafelé a háromévest) én pedig odalent pakoltam fel rakásba. Jó kis edzés, és még napijegyet sem kell venni. Marci amúgy rettentő cuki volt, igazán menedzsermódra áll a munkához. Amelyikünkhöz éppen csatlakozott, azt szóval tartotta, főként azt ecsetelte, hogy mennyit dolgozik, segít is ő. A konkrét munka pedig részéről kimerült egy-egy fakéreg-darab pinceablakon való bedobásában.

Jómunkásemberek
Egy talicska gyerek

A húsz mázsa bükk-brikettet ezen a hétvégét vittük le a pincébe, szintén Marcigyerek aktív közreműködésével. Már értem azokat, akik többszintes ház helyett inkább nagyobb alapterületű földszintest választanak. Ezt a rengetegsok brikettet lépcsőn lehordani nem az a munka volt, amit szívesen ismételnék minden hétvégén.

Gyúrás combra, karra, szériát elfelejtettem számolni
Van még egy nagy rakás hulladékfa is a telken, jó lesz gyújtósnak, azt is felvágatjuk, amint találunk valakit, aki ráér és van körfűrésze.

Magam is alig hiszem, de sikerült rendet tenni az udvaron, a volt tulajdonosok elvitették a rengeteg vasat, rossz hűtőket, tűzhelyeket stb, mi pedig a sittet, avagy a ramatyot, ahogy errefelé mondják. Háromszor fordult a Kamaz, közben végzett némi akaratlan tereprendezést is, erre mi is rásegítettünk Szomszédnéni gereblyéjével, mert amit mi vettünk egy gazdaboltban, fél óra alatt kettétört.

Ezt látom most a konyhából...
ezt pedig a kertből
Végre-végre szívesen nézek végig az udvaron, nincsenek ott azok a borzasztó szemétdombok. Persze a szép udvar elnevezés még nem illik rá, de az előző állapothoz képest valóságos Eldorádó, ahogy a villanyszerelőnk fogalmazott, és igaza volt.

2013. szeptember 27., péntek

A krónikás

az elmúlt hetekben igencsak elhanyagolta feladatát, de csak mert egyéb fontos dolgaira kellett fordítania figyelmét és erejét.

Egyrészt erre:



Nagyon megtisztelő, amikor valaki bizalmába fogad, és részese lehetek élete egyik legfontosabb, és legszebb napjának. Minden esküvő előtt remeg a térdem, nagy felelősség ez...


Másrészt erre:


Otthon egyre több holmink állomásozik már, a házunkat hirtelen lakhatóvá nyilvánítottunk (bár még nem egészen az, de erről majd később), és pikk-pakk be is fogunk költözni.


Itthon is hasonló kép:




Ha van egy csöpp időm, csomagolok, Marci fiam segít, vagy éppen felháborodva közli, hogy keressek magamnak másik dobozt…

2013. szeptember 5., csütörtök

Rágcsálók, már megint

Említettem korábban, hogy nem ápolok nagy barátságot az egerekkel. Legutóbb kiseprűztük a házba betévedt riadtan menekülő cincogót, de persze nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, a nagy riadalom után végleg elköltözött.
Még nyár elején történt, hogy kiderült, akiktől a házat vettük, tényleg komolyan gondolták, elvisznek minden lomot a melléképületből. Egyik szombaton meg is jelentek, és az urammal csak pakoltak, pakoltak…
A nagy pakolásban egyszer csak kiszaladt egy egér a garázsból, az én uram pedig felfedezni vélte benne korábbi ismerősünket. Aztán megtaláltuk a helyet, ahol vígan éldegélt, a garázsból nyíló kamra (őrület, még kinti kamrám is van, hát nem óriási?) polcain lapátszámra díszelgett az egérpotyadék.
Az én uram a kilakoltatott állatkát óriási fantáziával Jerry-nek nevezte el, és bíztam benne erősen, hogy az üres, kisepert garázsba nem jön már vissza, és főként nem hozza barátait és üzletfeleit.

Augusztusban aztán épp a gép előtt ültem, mikor szólt az én uram, ne sikítsak legyek szíves, de az előbb eliszkolt mellettem egy egér, és beszaladt a lomtár-szobába. A választott hely nevéből egyértelmű, hogy nem fogjuk megtalálni, egyébként is nagyon késő van, feküdjünk le. Megadtuk a lehetőséget a menekülésre, kinyitottuk neki az ablakot, papírdobozokból lépcsőt építettünk oda, aztán rázártuk az ajtót.

Persze nem tudtam aludni (Mert mi van ha átrágja magát/kibújik a kulcslyukon aztán a mi ajtónkon is keresztültör és rágcsálni kezdi a párnát/fülemet?) és eszembe jutott, hogy benn hagytam a lomtárban a lavór vizet, amiben mosogatás után az edényeket öblítettem. Fel is ébresztettem az uramat, hogy szerintem az egér bele fog fulladni.
- Akkor legalább nem kell egérfogót venni – fordult át a másik oldalára.

És lőn, reggel ott úszkált az egérke, de már nem tempózott. Jó nagy füle van, tudtátok?


Szerethetik a portát, mert azóta is láttam egy másik Jerry-t besurranni az összegyűjtött papírzsákok közé. Bár nem jelöltük meg, szóval lehet, hogy az egész rokonság ott korzózik a teraszon.…

2013. szeptember 2., hétfő

Kerti mustra

Mi tagadás, nem töltöttünk sok időt idén a kertben. Nagyjából semennyi időt sem, ha azt nem számítjuk, amit fényképezéssel töltöttem.
Kivéve az előkertet, mert azt rendben tartottam, gyomláltam, öntöztem. Ha ott vagyok, folyton a szemem előtt van, nem vagyok képes hagyni, hogy össze-vissza nőjön benne minden, ami csak helyet talál, mint amikor megvettük. A rózsák jól viselték tavaszi bénázásomat, valamelyik mindig hozott egy-két illatos vagy anélküli virágot. A kertet elárasztani próbáló hajnalkák közül meghagytam néhány, a kerítés tövében nőtt példányt, nagyra nőttek, egész nyáron virágoztak. Már bánom, hogy nem ültettem végig a kerítés mentén, legalább eltakarta volna a rusnya léceket. Tavasszal még le akartuk festeni, aztán rájöttünk, annyira szét van száradva, kár a festékért, időnkért, erőnkért, marad ilyen, amíg ki nem tudjuk cserélni.

a kerítésünk csak innen néz ki jól

Az idei aszály nekünk jól jött, öntözés nélkül nem nőtt semmi, még a gyomok sem, legalább az udvart sem kellett csak egyszer kaszáltatni. Nem mondom, hogy most nem férne rá, de ez még csak az elhanyagolt, de nem a tragikus állapot, azt a pár nagyobbra nőtt, ellenálló gyomnövényt (disznóparéj, parlagfű) kihúzgáltam kézzel. Ami rettenetesen szúrja a szememet az egyre jobban terjedő gyalogakác. Mindenütt felüti a fejét. Vegyszert nem akarunk használni, kiásni pedig most egyáltalán nincs időnk, nem is érdemes a nálam is magasabbra nőtt szúrós példányokkal küzdeni így lombosan. Idén háromszor vágtuk le, de csak annyit értünk el vele, hogy még gyorsabban nő, és terjed a gyökeréről. Azt tervezzük, hogy ha a Jóisten erőt ad (= küld egy vevőt a lakásunkra), még idén körbeásatjuk a házat az alagsor szigetelése végett. Aztán, ha úgyis ott van a munkagép, meddig tart neki kikapni azt a „kis” akácost, nem igaz? Legalábbis a nagyját, a maradékkal pedig megbirkózom majd én.

A kert igazi biotanya, amennyiben nem látott szintetikus vegyszereket évek óta, viszont a fák nem viselték jól a nem-gondoskodást, betegek. Gyümölcs kevés van, ha mégis, érés előtt lehullik, kukacos, rohadt. Hallom, ahogy a fák könyörögnek egy kis törődésért, jövőre felszívom magam, és egyéletem, megkapják.
A barackfáknak kb. kampec, egy-két águk él, de van egy szép kis szilvafa, többféle alma és körtefa, és egy jó nagy kajszifa, amin ugyan nem volt egy darab gyümölcs sem, de Szomszédnéni szerint még tavaly is rendesen termett. Van néhány ribizli bokrunk, szeder és málnatövek, utóbbiak a kipusztulás szélén. Lehangoló látvány, de ahogy a mondás tartja, innen szép nyerni…


S most jöjjenek a képek, amik azt sugallják, az előbb csak kamukáztam, pedig nem. 

Úgy tűnik a birs bírja ha nem törődnek vele, viszonylag sok gyümölcsöt hozott.
páros körte
alma ikrek
A szeder nem tudott beérni,  a bogyók féléretten megsültek
Íme az idei szilva-termés. Kívül hamvas, belül laktak.



2013. augusztus 29., csütörtök

Burkolás befejezve

Egyelőre.
Eljött a pillanat, amikor nem majd a jövő héten fogják feltenni az ajtók miatt még hiányzó csempéket, hanem „Jóvanna, jövök má, csak ne telefonájjá má”, és egyik reggel megjelent a mester és tanítványa.

Sok a munkájuk, sok telefonálásba fájt az uramnak, hogy jöjjenek, de ha végre itt vannak, tisztán, szépen, pontosan, gyorsan dolgoznak.

Nem utoljára találkoztunk, csak előbb még ki kell találnom, milyen burkolat legyen a konyha falán. Ez sincs most az első helyen, annyi tervezni és tennivaló áll még előttünk.
De az, hogy megint kipipálhattunk a listánkon egy tételt, hihetetlen jó érzéssel tölt el. Kedvet ad a folytatáshoz.



Ezt a képet az uramtól kaptam, miután az apa nélkül cseperedő gyermekünk és a magam sanyarú sorsát részleteztem neki egy este a telefonba.
Az alap nappali járólapból, a virág szára és levele fürdő járólapból, a szirmok kamra járólapból, a virág közepe pedig fürdő fali csempéből készült.


Nekem nagyon kedves, meglesz a helye a nagy házban is.

2013. augusztus 27., kedd

Ajtók

Nem vagyunk mi ehhez szokva, így igencsak meglepődtünk, mikor kiderült, hogy csudaszép ajtóink határidő előtt egy héttel készen lettek. A beszerelés napjára az uram szabadságot vett ki, ami nála azt jelenti többnyire, hogy rövidnadrágban és otthonról dolgozik. Az ígért időpontban (második piros pont), korán reggel meg is érkeztek a szállítók, délutánra pedig szépült egy nagyot a házunk.
Az uram meg is jegyezte, hogy neki a járólap és az ajtók tetszenek eddig a legjobban. Mondjuk más még nem is nagyon van a házban….

Kilincseink egyelőre nincsenek, a régi ajtókét tettük be ideiglenesen. Aztán majd visszakerülnek a helyükre, mert régi ajtókat nem fogjuk kidobni, a felújítás után az alagsorba kerülnek majd, az ottani roskatag kollégák helyére.

Mivel a házban nincs egyetlen derékszög sem, az ajtósok elvonulta után az én uram még biztos, ami biztos körbeszilózta az ajtófélfákat. Isteni volt utána az itt-ott felbukkanó sziloplaszt-cseppeket eltüntetni falfestés közben, csak mondom.


De végre bent vannak, és gyönyörűek. Nem tudok betelni velük, jövök-megyek, nyitom-csukom, simogatom őket. Még a tetőtérbe vezető ajtó is befért, pont ki lehet nyitni a szűk folyosón anélkül, hogy a falba ütközne (emiatt eléggé be voltam rezelve). Egyre otthonosabb a ház, és egyre nagyobb kedvvel dolgozunk, hogy még inkább az legyen. 
Ajtókép-dömping következik:

Átjáró-burkolat, háttérben a kamra ajtaja

Átjáró az étkezőből a nappaliba, szemben a gyerekszoba, jobbra az előszoba ajtaja.
Igen szűk folyosónkon tetőtér, alagsor, fürdő, szemben wc, jobbra-hátul a kisszoba ajtaja, csak nem látszik.
Az uram mérnök. Kiszámolta. Azért rezgett a léc...

A második képen láthatjátok, hogy vettünk egy nagy levegőt, és nekiálltunk előkészülni a festéshez. 
Az uram szokta mondogatni: 70% előkészület, 30% munka. Van benne valami...








2013. augusztus 16., péntek

Babóca Katája, apa Toyotája


Csak nézek és ámulok, hogy Marci milyen látványosan fejlődött az utóbbi időben.
Nagyon büszke vagyok rá, és végtelenül hálás. Tudom, másnak természetes, de én még mindig csodaként élek meg egy olyan egyszerű dolgot például, hogy tud járni. Egy évvel ezelőtt éppen csak elindult, most pedig már szalad. Ugyanígy érzek a beszéde kapcsán is. Tavaly ilyenkor egy év aktív TSMT után is csak néhány szót mondott, míg mostanában…:


Marci mesél, a történet elejéről lemaradtam, de úgyis az utolsó mondatban van a lényeg:
- ….belement a pocsolyába, aztán levette a gumicsizmát, ééééééééééés ….. zokniban volt! Bizony!


Apa és fia autóval készülnek valahová. Marci rendezkedik:
- Apa hátraül, Marci vezet. Anya marad otthon.


Barátnémhoz indulunk Gárdonyba, mikor találkozunk az egyik házbeli anyukával.
- Hova mész Marci?
- Katához, vonattal…..a tóhoz. Ő nem Babóca Katája, ő egy másik Kata!
(Aki nem lenne naprakész a pöttömöknek szóló irodalomból, A sárga katica c. Bartos Erika mese szereplőiről van szó)


Apja fia, de mennyire:
- …és megyünk dédimamához  kék vonattal. Keresztapa is ott lakik, abban a lakásban. Keresztapa nem édesapa, édesapának Toyotája van, keresztapának Opelje.

2013. augusztus 13., kedd

Gyémánt

Errefelé, ahol élni fogunk, a kisgyerekeket gyakran becézik így: gyémánt.

Az én gyémántom fejre esik, aztán a sebére pólójához színben passzoló tapaszt kér. Pózba vágja magát, ha meglátja kezemben a fényképezőgépet, és segít az apjának motort mosni, mert az férfimunka.

Csillog és villog.







2013. augusztus 11., vasárnap

Kemence


Mikor először láttuk a házunkat, az ingatlanosnak nem volt kulcsa a melléképület helyiségeihez, így csak a nem éppen tiszta ablakokon lesegettünk befelé. Egyszer csak a fülembe súgta az én uram, hogy ne sikítsak nagyot, de ott az ajtó mögött, az a nagy kormos izé, az szerinte egy kemence. És tényleg!

Aztán jó sokáig nem találkoztunk újra a kemence meg én, hónapok teltek el, mire mienk lett a ház, majd ismét hónapok, mire a volt tulajdonosok a melléképületben állomásozó holmi nagy részét elvitték. Maradt még azért nem kevés elvinni való, de a garázs már tiszta és a kemenceház kulcsa is nálunk van végre.


Nem mondom, hogy eséllyel indulna a kemencék szépségversenyén, és ráfér némi ránctalanítás, de van kemencém, van kemencém, VAN KEMENCÉM!!!!

a kicsi a tűztér, a nagy a füstölő ajtaja

füstölő belülről



2013. augusztus 3., szombat

Fürdőszoba evolúció

A komfort eddig soha nem érzékelt fokozatán élünk, mert tadaaaam, van meleg vizünk, és tudunk zuhanyozni.
Ezidáig az egyik emeleti szoba sarkát neveztük ki fürdőnek, vödörben hoztuk a vizet a kerti csapból, és kölcsönrezsón illetve az utóbbi időben vízforralóval (mert feltörtünk) melegítettem. 



A vödör után, oh luxus, a rumliban talált, kisikált piros lavórra váltottunk, aztán egy szép nyári napon megjelentek a vizes emberek, hogy befejeznék az emeleti fürdőn a munkát. Ha már ott voltak, véstek kicsit, hogy megnézzék a csövek állapotát is, és kiderült, hogy voltaképpen szívószálak futnak a falban. Gyors helyzetjelentés az uramnak, aztán előkapták a vésőt, és csőcsere.

   

A vágott sebek most is ott éktelenkednek a falban, és fognak is még egy darabig, mert ez a helyiség a fontossági listánkon nincs az első tízben. De legalább muszáj lesz egyszer újraburkolni. Tudniillik olyan csempe volt a falon, amit ugyan nem választottam volna, ám együtt tudtam volna élni vele, mert túl jó volt ahhoz, hogy csak úgy leverjük. Főleg miután találtunk a padláson egy dobozzal még belőle, így a vizesek első tevékenysége során sérült néhány lapot tudtuk volna pótolni. Mindenesetre most emiatt nem fáj a fejünk, lényeg, hogy van víz a házban, mert az uram felszerelte ide a régi kádtöltő csapot, és működik a zuhany is. Igaz, hogy nemcsak ott jön a víz, ahol szerintünk kellene neki, de ne legyünk kukacoskodók. 

A lenti fürdő pedig tovább alakult, beépítették a kádat, és felkerült a falra a radiátor is. Az ajtók berakása után befejezik a csempézést, aztán már csak ki kell fogni az aranyhalat, hogy megvehessük/megépítsük a bútorokat.
A kádon látható alkotás egy törölközővel bevont deszka, amin állva az ablakot csiszoltam és festettem
kádból fényképezve
Tágas, nagy ablakos, szoba-szerű fürdőszobára vágytam, na, ez pont nem olyan, de megpróbáljuk kihozni belőle, amit lehet. Ezért is választottunk fehér csempét, nem burkoltunk plafonig, és a diagonál lerakás is tágítja a teret állítólag. Nagyméretű tükröt teszünk majd fel, a mosógép a tervekkel ellentétben mégiscsak lekerül a pincébe, szóval mindent elkövetünk, ami egy átlagos női magazin lakberendezős cikkeiből összeollózható.


A legkisebb helyiség méretével nagyon nem vagyok kibékülve, rettenetesen szűk, és nem fér el még egy egészen kicsi kézmosó sem. 



Szomszédos a fürdőszobával, így nincs messze a mosdó, de azért mégis. Sajnos nem tudtuk megnagyobbítani, túl nagy költséggel járt volna az a pár centi. Egyetlen előnye van, az ember nem hagyhatja el magát, ha felszednék húsz- harminc kilót, tutira beszorulnék…