Immár három hete járunk, kezdem
látni, miről is szól ez, miért fontos, hogy részt vegyünk valami ilyesmin, és a
véleményem is alakulóban.
Első alkalommal egyedül voltunk
(a többi gyerek betegeskedett), ami nagyon jó véletlennek bizonyult, mivel így
a terapeuta megismerhette Marcit, már amennyire egy óra alatt lehetséges. Több
dolgot furcsállottam ekkor.
Először azt, hogy bár egy évig
ugyanezen intézménybe jártunk egyéni terápiára, semmit nem tudott Marciról, úgy
építette fel az akadálypályát, hogy azt sem tudta, mi a baja. Nem értem, miért
nem kommunikálnak a kollégák, nem „készül fel” valamennyire egy gyerekből, és nem
hiszem, hogy egy hemis, vagy egy figyelemproblémás gyereknek ugyanazok a
gyakorlatok szükségesek.
Másodszor pedig, mikor a többi
majdani csoporttársról érdeklődtem, kiderült, hogy csupán korban hasonlítanak
Marcira. Van, aki azért jár, mert az anyukája szerint túl aktív, nehezen
koncentrál, keveset beszél, más ügyetlenebbül mozog az átlagnál, megint másnak
semmi baja, csak a mozgás kedvéért jönnek.
Hm, hm. Ráncolgattam a
homlokomat, biztos, hogy jó helyen vagyunk? Ugyanakkor a terapeuta szimpatikus
volt, tetszett, ahogy Marcival bánt, jók voltak a gyakorlatok, és a sok eszköz,
amelyek itthoni használatához sok hely, és még több pénz kellene.
Nyár óta Manó nem tornázik itthon, vagyis dehogynem, a mindennapokban
rengeteget, csak – Na, akkor most elvégezzük ezt a gyakorlatsort! - módon nem.
Kértem a gyógytornászt, hogy segítsen összeállítani egy feladatsort itthonra,
amit következő alkalomra meg is ígért.
A második óra, nincs ezen mit
szépíteni, borzalmas volt. Négy gyerek, négy anyuka, hangzavar, visítás, Marci a
többieket figyelte, én sem tudtam koncentrálni, nem hallottam a saját hangomat.
Az egyik anyuka viselkedése rendkívül irritált, ötpercenként várta/kérte a
gyógytornász igazolását, miszerint gyermeke szuper, rengeteget fejlődött,
egyenesen a legügyesebb a csoportban.
Az óra végén a feladat: babzsákot
két kézzel megfogni, fej fölé emelni, két kézzel eldobni. Marci segítség nélkül
csak megfogni tudta, felemelni, pláne eldobni nem, ezért nagyokat nevetve dobta
el jobb kézzel. Túlpörgött anyuka gyermeke pedig utánozta, szintén fél kézzel
dobott. Nehezen türtőztettem magam, hogy ne szóljak be, de megálltam, amikor túlpörgött
anyuka így kommentált: „Attól, hogy más rosszul
csinálja, neked még jól kell csinálni!” Ugyan, b+, hogy a viharba tudná két kézzel dobni, ha egyszerűen még nem képes rá?
Az i-n az volt a pont, hogy a
gyógytornász nem állított össze otthoni feladatsort, elfelejtette…
Hazafelé eldöntöttem, adok még
egy hónapot a csoportnak, ha továbbra is úgy érzem, nem nekünk való, keresek
más lehetőséget.
A harmadik alkalommal csak hárman
voltunk, túlpörgött anyuka nem jött, egy új kisfiú érkezett, egy másik a múlt
hétről volt ismerős. A hangulat egészen más. Csak enyhe alapzaj volt, és
egészen jól tudunk haladni, bár a többiek négyszer is végigmennek a pályán, míg
mi csak háromszor. Szilvi szerint már most sokkal ügyesebb volt, mint első alkalommal. Szerintem meg nem, de nem is várok hű de nagy eredményeket ennyi idő után.
A feladatsor megint
elfelejtődött, de óra után Szilvi leült és összeállított egyet. Az elmúlt egy
év tapasztalataival a tarsolyomban nem volt szükség betanításra, azóta is
minden nap végigcsináljuk, ha van rá időnk. Jó kis feladatok vannak benne,
tetszik. Marcinak is, időnként látom, hogy magától is próbálgatja egyiket,
másikat.
Szóval a ráncok a homlokomon már
nem annyira mélyek, de még ott vannak azért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése