Mifelénk az advent

csendesen és jobbára kettesben telik. Azt uram sajnos alig van itthon, ezért egyedül próbálom megmutatni Marcinak a csodát. Ezen a hétvégén kivételesen végig velünk volt, egy alig kilencven centis kis árnyék követte minden lépését…

 nemezgombócaink nemes feladatot kaptak

Délután, mikor felébredt, bekapcsoltuk a karnisra szerelt fényeket, meggyújtottuk a gyertyákat és énekeltünk egy karácsonyváró éneket. Azaz csak én énekeltem, mert az uram repertoárja kimerül az „Ó ha rózsabimbó lehetnék” dúdolásában, Manócskám pedig eszeveszetten próbálta elfújni a gyertyákat. Azután kibontottuk az adventi naptár soron következő zsákját. 

A naptárt én varrtam, és mivel nem akartam édességet beletenni, a szellemi édességhez pedig kicsi még, viszont a várakozás izgalmát szerettem volna megadni neki, ezért a naptár némileg rendhagyó lett. Az alapötletet még évekkel ezelőtt láttam a neten, a forrásra sajnos már nem emlékszem. Ott  a zsákok kifordíthatók voltak, ehhez az enyémek kicsik, a gyapjúfilc, amiből varrtam őket, túl merev, így más megoldást választottam.

Minden zsák egyben a Jézus születéstörténetének egy-egy szereplője is, a benne megbújó fej a kibontott, és megfordított zsákra gombolható. Délutánonként bontogatás közben a Történetet is elmesélem az aktuális eseményig, illetve ehhez kapcsolódó verseket is mondok. Minden nap ugyanazokat. Marci nagyon várja őket, és élvezettel hallgatja, az ismerős szavakat ismételgeti. A zsákokat aranyzsinórral kötöttem be és facsipesszel rögzítettem a függönyhöz. Mindez elég izgalmas ahhoz, hogy érdemes legyen a bal kezét is bevetni a bontogatás érdekében, így tulajdonképpen egy új fejlesztőeszközt is sikerült kreálni.

A képet még december elején készítettem, azóta számos figura sorakozott föl a lángos csillag mögött. A három napkeleti bölcs már régen tevegel Betlehem felé (Marci mindig hozzáteszi, hogy az aranyon, tömjénen, mirhán kívül egy békát is vittek magukkal), és tegnapelőtt az angyal is megérkezett pásztorokhoz...