2013. június 13., csütörtök

Az elfogadásról

Egy ismerősömmel beszélgettünk a minap, szóba került Marcink is, aztán pedig az, hogy ő ami szív szerinti gyermekünk. Nézett nagyokat, hát nem is gondolta volna, ezt mondjuk sosem értettem, miért, mit gondolnak az emberek, ennek látszania kellene, például az örökbefogadott gyermekemet nem fésülöm meg?
Aztán láttam, hogy erősen forog valami a fejében, kérdezné is, nem is, aztán csak kibökte:
- Nem volt nagy csalódás, hogy nem elég hogy nem a saját gyereked, még nem is egészséges?

Gyorsan tisztáztam, hogy Marci a saját gyerekem, ennél sajátabb akkor sem lenne, ha én szülöm, és az örökbefogadást nem áruháznak tekintjük, ahol csak a hibátlan terméket vesszük le a polcról.
Azóta morfondírozok a témán, és ma olvastam Kati írását, gondoltam, írok is a saját fejlődésemről.

Mikor kiderült, hogy Marci nem úgy fejlődik, ahogy szokásos, megijedtem ugyan, de azt hittem, vagy inkább reméltem, hogy pár DSGM kezelés, és minden rendben lesz. Az ilyen sikertörténetekkel tele van a net. Aztán nem lett elég, és mikor a Koraiban vizsgálták Manót, röpködtek a hemiparesis, agyvérzés, gyógypedagógiai fejlesztés szükséges kifejezések, akkor ijedtem meg komolyan. De csalódást sosem éreztem. Gyászidőszakom sem volt, és olyan sem, hogy most éppen túlélek. Viszont nagyon féltem (bőgtem is eleget), képes leszek-e segíteni Marcinak abban, hogy teljes életet élhessen, és vajon képes lesz-e teljes életet élni. Főleg, hogy azzal riogattak, vagy inkább én magamat, hogy talán az elméje is sérült. Mivel magamra voltam utalva, az is aggasztott, vajon a megfelelő fejlesztéseket választottam neki?  Hiszen annyi van, és mind magát ajánlja legjobbként.

Rossz volt-e látni, ahogy más gyerekei már vígan járnak, és az enyém még fel sem tud ülni egyedül? Naná. Főleg, hogy jártunk úszni egészségesek közé, és sokszor éreztem a sajnálatot mögötte pedig a megkönnyebbülést, hálisten, hogy az én gyerekem nem ilyen. A játszótér sem tartozott a kedvenc helyeim közé ekkoriban. Most sem, de már nem ez az oka.

Érdekes, hogy az uramnak sosem voltak ilyen aggályai. Szokta is mondani, ő nem egy bonyolult lélek, ez az ügy is egyszerű volt számára: Marcinak fejlesztésre van szüksége. Fejleszteni fogjuk. Tudja, hogy a megfelelőt fogom választani. A pénzt előteremti rá. Tudja, hogy Marcival minden rendben lesz. Más gyerekével nem foglalkozik. Kész.

Néhány hónap torna után már éreztem, hogy jó úton járunk, de az igazi áttörést az jelentette, hogy Marci elindult. Két éves múlt ekkor. Úgy éreztem, most már bármire képesek vagyunk. És innentől nem érdekelt mennyire tág az olló közte és egészséges társai között, kizárólag önmagához mértem őt. Hogy önmagához képest mennyit dolgozik, fejlődik, hihetetlen, ha jól belegondolok. Tudtam jól, félni nem szabad, mert még képes és megteremti a maga tárgyát. De kellett a járás lépcsőjének megugrása ahhoz, hogy ne féljek a hemiparesistől, hanem megoldandó feladatként nézzek rá. És a következményeire, ha lesznek egyáltalán. Vajon képes lesz-e Marci felfelé fordítani a tenyerét? Megtartani egy tálat? Képes lesz-e bekötni egy cipőfűzőt, begombolni a kabátját? Nem tudom. Remélem.
Felzárkózik-e társaihoz pl. beszédben, viselkedésben, tanulási képességek terén? Ebben már egészen biztos vagyok.

És már megoldandó feladat sincs. Azaz van, csak az életünk része lett. Úgy átállt az agyam, hogy bármikor képes vagyok fejleszteni őt, buszon, piacon, takarítás, játék közben.

Átszövi a mindennapokat. De hívhatjuk életformának is.

Aztán persze nem tudom, mi lenne, ha Marci nem reagálna ennyire jól a fejlesztésre, nem lenne ennyire feladattudatos, vagy ha tényleg sérült volna az értelme. A hemiparesis okozta képességproblémákat, ha lesznek, meg fogjuk oldani, a többin pedig már nem gondolkodom…

2013. június 12., szerda

Anya jó puha!

Marci nem akar fogat mosni, gondolja, hízeleg kicsit, hátha elbliccelheti:
- Nem mosom fogat! Apa kemény! Anya jóóóó puha!




Fókánk fülét félig megették a szúnyogok. Érzi a dolog fontosságát, időnként jelentkezik nálam, hogy kenjem be a „bibiket”.
- Anya bekeni fülem, meggyógyul.

Majd feléled benne Istenes Szent János szelleme, vattapamaccsal járja a lakást, és mindent, de mindent meggyógyít. Kezdi szeretett villamosával, bekenegeti alaposan, megsimogatja, lefekteti, betakargatja. Aztán jut a gyógyító érintésből a játékoknak, a falaknak, a hűtőnek, az ajtóknak, még a parkettának is. Közben motyogja:
- Mindig dolgom van. Meggyógyítom, simi, simi. A cipőt is megtörölöm, a füle is bibis. Jó koszos, ezt is kinőttem. Ez a mi az? Gumicsizma. Jól bele a pocsolyába. A széket is megtörölöm, ő is bibis…..

- Anya, kérem szépen olyat! (rázókeveréket) Nem kiborítom, jó?

- Marci készen van. Kicsit megpihenek. Megpihentem. Még mindig dolgom van. Itt nincsen zsiráf. Elbújt. Ezt is megtörölni… Anya, kérem szépen ölbe!




Többszöri kérésem ellenére sem fogad szót, addig ügyeskedik, míg kiborítja a felfutott élesztőmet. Haragosan rákiabálok és beküldöm a másik szobába. Pár perc múlva előoldalog, ezt motyogja:

- Adok puszit, anya boldog lesz. Nem mérges…

2013. június 11., kedd

A vaksi fotós az ajtókat gründolja

Pár hete még úgy tűnt, nem lesznek ajtóink, kimerült a keret. Aztán a szél finoman elkezdett fújni, és például egy kedves család fényképezésének lehetőségét fújta felém. Régi ismerősök vagyunk, a pici fiút fotóztam már pocakban, majd kilenc naposan, csupa mosoly bátyját pedig 2,5 éves kora óta a születésnapokon, óvodai rendezvényeken. Szeptemberben iskolába megy. Őrület!


Egyre jobban tetszenek a fekete-fehér képek, ezekből mutatok most néhányat.






Azért jó, ha Nivával jársz

mert olyan helyeken tudsz vele elakadni, ahová mások nem is merészkednek. Valami ilyesmit mondott egyszer Winkler mester, én pedig tapasztalatból hozzáteszem, hogy amennyiben egy nem-Nivával próbálkozol ilyen helyeken, viselheted a következményeit. 

Utoljára egyetemista koromban ragadtam sárba a tanszéki autóval, mikor két csoporttársammal és két tanárunkkal terepre mentünk. Aztán csak néztünk, hogy oktatóink ahelyett, hogy lekáromkodnák az eget, eszmét cserélnek a besüppedt járgány mellett a csereháti tarkaagyagról.
Nos az én uram nem egy heves típus, de ha valaki szügyig sáros szeretett autója kapcsán előhozakodik a tarkaagyaggal, azt hiszem, megeteti vele.

Tanulság:

  1. Vagy ne menj rá eső után két nappal egy erdei útra, vagy ha mégis, praktikus, ha van nálad gumicsizma.
  2. A csereháti tarkaagyag sokkal jobban fogja az autót, mint a hajdúsági lösz. Ennek végül is lehet örülni.

2013. június 6., csütörtök

Csiszoltunk

És ezzel el is meséltem, mivel töltöttük az elmúlt hétvégét a faluban. 
Csiszoltunk, mert az én uram maximalista, és végigtapogatta a falat a glettmesterek után. Ahol pedig nem volt a fal uram-sima, csupán az emberiség kilencvenöt százalékának beleértve engem is tökéletes lenne-sima, ott utána glettelt/csiszolt.
Mindeközben jómagam az ablakokat csiszoltam, volt időm gondolkodni, hogy voltaképpen állati szerencsésnek, sőt már-már Elizabeth Hurley-nek is érezhetném magam, hisz ez a pasi a sok-sok facér leány közül mégiscsak engem vett el. Aztán végignéztem magamon, adieu Liz, sok minden számíthat emberemnél, de biztosan nem a külsőmért szeret.

Az ablakcsiszolás egy ideig nagyon szórakoztató volt, kb. addig, míg végeztem a géppel csiszolható felületekkel. Ki gondolta, hogy ennyi pöcök, vájat, hupli van egy ablakon. És akkor mindez ott van kívül is, meg van három szint, a kezem meg máris úgy néz ki, hogy egy manikűrös sírva fakadna, ha látná. Ráadásul az ablakokon nem látszik semmi, ugyanúgy erősen antikoltak, mint eddig.

a legjobb jóbarát


Már a felújítás kezdetén megbeszéltük, hogy bármennyire is szépek meg természetesek a fából készült ablakok, a mieink műanyagból lesznek a könnyebb kezelhetőség okán. Hát ez alatt a két nap alatt igen sokat csúnyultak a szememben a faablakok. Kizárt dolog, hogy ezt pár évente végigcsináljam, és a festésnél még nem is tartunk.  Viszont az uram szerint dicsérendő minőségben csiszolok, áhá meg is van, mivel ütöttem ki a többi leányzót a nyeregből.

2013. június 5., szerda

Kinyílt a rózsa, hajlik az ága…

Nem tudom, mi lesz a ház előtti kertecskémmel, ha jövőre maga alá temetik a szigetelés, udvarrendezés és kerítésépítés munkálatai. Már, ha marad belőle egyáltalán valami addigra, hisz még idén nyáron az uram be fogja temetni az emésztőt, és a talicskával biztosan nem fog szlalomozni az öregecske-satnya rózsatövek között. Mindenesetre tavaszi majd csak lesz valahogy metszési tevékenységem ellenére egy kifeslett bimbónak már örülhetek, és a többi tövön is készülődik néhány.

Eső előtt...
Eső után...

A tavaszi színkavalkád után zöldbe borult a kert, méghozzá egyik hétről a másikra térdig érőbe. Ezért aztán jött múlt vasárnap Tibi, a kaszás, és gatyába rázta a portát.

Tibi megkegyelmezett néhány szál pipacsnak
A fűkasza hangjával igencsak sokkolhattuk azt a házi rozsdafarkú párt, akik a teraszunkat találták legalkalmasabb helynek a családi fészek megépítésére. Nem akartam őket még jobban zavarni, ezért megálltam, hogy ne készítsek fotókat róluk. A szülők hihetetlen tempóban röpködtek ide-oda egész nap, és tömték a rovarokat a fészek szélén balettozó három fióka csőrébe. Közben pedig olyan füttykoncertet adtak, hogy könnybe lábadt a szemem, költözzünk már holnap, bánom is én, hogy víz csak az udvaron van, és áramot is a szomszédtól kunyerálunk, mert a tuti FI relé annyira tuti, hogy még a szendvicssütő is lecsapja. A madárkákról eszembe jutott az egyszervolt városi, aki kiköltözik a vágyott madárfüttyös faluba, ahol aztán nap, mint nap felvisít a szomszéd flexe, vagy valaki fűnyírója/kaszája az utcában…

Madárgyerekek helyett mutatok nektek egy bodobács ovit
Bár itt is zümmögnek a fűnyírók, kiabál egy szamár, és mi sem viccből vettünk csiszológépet, de nem bánom. Nagyon, nagyon jó itt lenni, végre kezdem én is otthonomnak érezni a házat.

Olvastam valahol, és hiszem is, hogy egy ház minden lakója valamiféle nyomot hagy maga után, ami lehet úgy pozitív, mint negatív. Elődeink szép életet terveztek, aztán nagyon félrecsúszott valami, boldogtalanok voltak, erősen negatív energiákat örököltünk.
Mikor először jártam ott, a Csokoládé c. könyv egyik jelenete jutott eszembe, mikor a hősnő és a kislánya első éjszakájukat töltik régi pékség épületében. Anouk fél, ezért edényeket zörgetve, hangosan kurjongatva trappolnak fel-alá a házban, így űzve el a rossz szellemeket. Rideg volt a ház, nyomasztó, legszívesebben én is szellemkergetésbe kezdtem volna.


Nincs már egy fia rossz energia sem, házunk befogadott minket.

Ennek örömére igyunk bodzalimonádét!