2012. szeptember 24., hétfő

A negyedik


Marci születése utáni szeptemberben az uram egyik biciklis útjáról három gesztenyével tért haza. Néha szentimentálissá válik, az őszi napfény és talán a fáradtság okán a barna gömböcökben családunkat vélte felfedezni. Mivel én már alapból szentimentális vagyok, a gesztenyék azóta is ott figyelgetnek a könyvespolcon.

Miután Marci elindult,  már nem láttuk akadályát a családbővítésnek (két járni nem tudó gyerekkel igazán kihívás lenne a BKV), ezért pénteken tiszteletünket tettük az illetékes hivatalnál, és ismét beálltunk a sorba.

Hétvégén pedig elmentünk Vácra, a hivatalos verzió szerint sétálni egyet a Duna-parton, de valójában azért, hogy a Barátok temploma melletti fa alól még egy gesztenye csatlakozzon a kompániához. 

Tudom, furák vagyunk…


2012. szeptember 18., kedd

Túlságosan békés


Íme az újabb tulajdonság, amin lehetne aggódni. Legalábbis az uram kicsit aggódik azóta, hogy a hónap elején egész hétvégés Marci-felügyeletet vállalt, mikor a változatosság kedvéért megint az utolsó pillanatra hagytam egy határidős munkámat. Hogy nyugodtan tudjak dolgozni, szinte csak enni jöttek fel, egész nap a közeli kismamakifutón motoroztak és kipróbálták az összes környékbeli játszóteret.

Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de el kell mesélnem, hogy emberem is belefutott egy játszótéri bezzeganyába, és a következő párbeszéd zajott köztük.
Bezzeganya: Hány éves a kisfiú?
Ember: Kettő.
Ba: Jéééé, az én kislányom kettő és fél, és már folyékonyan beszél!
E: Igen, a gyerekek különbözően fejlődnek, de képzelje az én fiam még csak két éves, de már nem hord pelenkát! (Ez adott pillanatban igaz is volt, valóban nem volt rajta pelenka…)
Ba: Tényleg?
E: Bizony, már egyéves kora óta!

Ez persze nem igaz, de bezzeganya álla a homokozóig esett, és szégyenében inkább gyorsan odébbállt.

Szóval már korábban is pedzegette, de itt a homokozóban vált teljesen világossá az uram számára, hogy Marci bizony nem egy konfrontálódó típus. Egy kicsit sem agresszív, ha valaki elveszi a játékát (márpedig többnyire elveszik) akkor egyszerűen keres magának egy másikat. Esetleg szól neki, hogy: Babáé! – és mivel az illető természetesen lelép a zsákmánnyal, azután keres magának egy másikat.
Soha nem ütött még meg senkit, egy-két óvatos hajhúzást mutatott csak be, mikor az egy évvel fiatalabb unokaöccse egyszerűen lenyomta.
Ha nézeteltérésünk támad, akkor igen haragosan, összehúzott szemmel rám néz, és közli: Nem!  Aztán ha mégsem értek a szóból, legfeljebb kicsit nyávogni kezd.

Tehát tessék nagyon sajnálni minket, és érezzetek együtt velünk, mert a gyerekünk sem nem verekszik, sem nem hisztizik.

A magam részéről nem gondolom, hogy ez probléma volna. Marci ilyen. Egyrészt nem szabad komoly következtetéseket levonni a kétéves viselkedésből a felnőtt korra nézve, másrészt magatartását én nem tutyimutyiságnak látom. A játszótéren nem keresi mások társaságát, a legtávolabbi sarokba kuporodik le, és egyedül, vagy ha kéri, velem homokozik. Még nem érett meg a közösségre. Egy idő után persze odajönnek néhányan, vagy ő vágyik egyéb játékokra, és valamennyire vegyülünk, de nem viszem direkt oda, hogy tessék fiam, barátkozzál.
Sokszor van gyerekek között, úszáson, tornán, de ott nincsenek farkastörvények, mindenki teszi a dolgát.  
Szerintem ez az utolsó mondat a kulcs: teszi a dolgát. Azt látom, Marcinak hihetetlen feladattudata van. Egészen kicsi kora óta keményen dolgozik, olyan dolgokon ment át, amin a legtöbb gyereknek nem kell, és a fejlesztő torna sem hangulat kérdése. Andi kezelései nem rövidek, akár másfél órán át is tartanak. Az úszás a TSMT rövidebb, de összességében (korán kelés, odajutás, öltözés, hazabuszozás) elég macerás.

Megtanult türelmesnek lenni. A legtöbb felnőttnél is türelmesebb.
Nem hiszem, hogy sok kétéves van, aki közel két órás csendes üldögélés, várakozás után (persze meséltem, énekeltem neki), lefogás, cirkusz nélkül, kérésre a sebész kezébe adja a kezét kötözésre. Nem fájt már, megtanulta, itt így mennek a dolgok, tehát nem is sírt. 

Nem félek hát attól, hogy nem fogja megállni a helyét a világban, ha most hagyja elvenni a játékait. Marci nem egy önbizalomhiányos, visszahúzódó gyerek. Csak szelíd.

Sokat beszélgetünk mostanában az urammal a jövőről. Arról, hogyan segíthetjük Marcit azzá válni, ami ő maga. Tehát nem azzá, amit mások esetleg elképzelnek helyette. Már körvonalazódik egy út, csak még sokat kell tanulnuk róla. Szerencsére időnk is van rá. 

Minden rosszban van valami jó


Egy kedves tanárom mondogatta volt: Mindenben meg kell találnunk a humort! 
Tehát:  Egy rabbi, egy pap és egy kacsa...

Tényleg igyekszem, de sok esetben nem sikerül, például most sem Marcus balesete kapcsán. Biztosan az az orvos is ezzel próbálkozott, aki – No itt van még egy flambírozott baba! – felkiáltással üdvözölt minket, de egyelőre nem tudok nevetni. Viszont a címben szereplő ordas nagy közhely valóban bejön nálunk. Többnyire.

A baleset napján Marci nagyon elesett volt, sokat aludt, az ébren töltött néhány órát pedig az ölemben üldögélte végig. Másnapra torokgyulladás miatt belázasodott, és két napig nem tudtam tartósan lehúzni, noha megvolt a kúp, borogatás, hűtőfürdő, ami csak kell. Lázasan szintén nem volt valami aktív, néha játszogatott kicsit, de leginkább a kanapén összebújva érezte jól magát, keveset evett, és továbbra is sokat aludt.

Hogy mi ebben a jó?
Az, hogy ezekben a napokban igazán jó dolga volt a sérült kis jobb kezének. Nem nyulkált mindenhova, nem koszolta össze a kötést, nem igazán volt esélye a fertőződésre, újabb sérülésre. 
Most bezzeg! Tegnap már fedőkötést tettünk az eredeti burkolatra, hogy inkább azt koszolja, remélve, hogy így legalább nem hord le az orvos a sárga földig, amiért nem vagyok képes egy kétévest rávenni, hogy vigyázzon a keze tisztaságára. Ma pedig egyenesen a fogával igyekezett megszabadulni a vadi új pólyától, egészen sikeresen.

Az is hasznos volt, hogy jó nagy kötés került a kezecskére, így ha akart volna sem tudott olyan hatékonyan dolgozni vele, mint korábban. A szokásosnál többször szorult hát a balra, és használta is szépen. Sajnos nem tartott sokáig a kímélet, néhány nap után már visszaállt a régi rend.

Holnap végleg lekerül a kötés, elég rátermettnek találtattam ahhoz, hogy személyesen vegyem le, két hétig vigyázzak a sebre, ecseteljem, majd egy utolsó raportra visszatérjünk a kórházba.

Mégis találtam valami humorosat! Az egyik orvos vezetékneve a sebészeten: Sült.
Ha-ha-ha.


2012. szeptember 14., péntek

Azt gondolom,


természetesnek kellene lennie, hogy úgy beszéljen velem a fehér köpenyes istenség mint egy másik felnőtt emberrel, valamint, hogy úgy bánjon a gyerekemmel, ahogy egy kétévessel szokás. 

Ehelyett mély hálát érzek, és írok róla egy poszot, mert ma egy ilyen sebésszel hozott össze a jó dolgom. Nem hiszem, hogy durva és modortalan kollégáinál magasabb fizetést visz haza, nem dolgozik jobb körülmények között, csupán szorult bele némi emberség.

Köszönöm neki. 

2012. szeptember 12., szerda

Nem tudod átvenni


Úszás után, mint minden kedden, az előtérben levő vízautomatához sétáltok. A gyerekedet távolabbra állítod, és megkéred, ne jöjjön közelebb, hisz jól tudod, minden gomb kihívást jelent számára és a gép forró vizet is ad. Poharat teszel a hideg vizes csap alá, majd végignézed, ahogy egy pillanat alatt melletted terem, és megnyitja a forró vizes csapot.
Nincs időd gondolkodni, a gyerekkezet a hideg víz alá nyomod, mindketten eláztok, átvillan az agyadon, a pelenkátlanság miatt váltás nadrágot hoztál, de felsőt nem.  A recepción fiatal lány telefonál, érkezik az elsősegélydoboz, közben a zokogó gyerekedet öleled, és reménykedsz, hogy nem olyan súlyos a helyzet, bár majdnem az egész kézfejéről lejött a bőr felső rétege. A bekötözött kezecskére hideg vizes zsebkendőt borítasz, és megköszönöd a törölközőárus lánynak, hogy addig mikrózta gyereked pólóját, amíg meg nem száradt.

Nem ismered a környéket, útbaigazítanak, merre találsz gyógyszertárat, szerencsére mellette van egy gyermekorvosi rendelő. Bár nem tartoztok ide, azonnal fogadnak, fertőtlenítik, átkötözik, írnak fel fájdalomcsillapítót. Megkérnek, fogd le a gyereked, de szükségtelen, nem tiltakozik, nem rugdos, megadóan tartja a kezét, arcán peregnek a könnyek. A patikában sor áll, de előre engednek, ahogy gyógyszerész rád néz: Anyának most nem szabad! - kevés híja, hogy te is zokogni kezdj. 

Hazafelé a buszon, hatni kezd a gyógyszer és a sírástól elfáradt emberke a válladra ájul, te csak öleled, és eszedbe jut az a két évvel ezelőtti délelőtt a kórházban. Nézted, ahogy méreténél jóval nagyobb ruhában, párnahuzattal betakargatva, nyugodtan alszik, miközben idegenek döntöttek a sorsáról, és te megígérted neki, nem engeded, hogy bármi baj érje.

Többen érdeklődnek kedvesen, egy srác jelez helyetted, segít leszállni, hálás vagy a figyelmességért.
Mikor beléptek a lakásba, felébred, nem éhes, csak iszik egy keveset. Nem teheted le, azonnal sírni kezd, ezért hosszasan ültök a kanapén, a pillák egyre nehezebbek, egyszer még felnéz rád: anya, anya! - és lecsukódnak. Annyira szeretnéd, de a fádalmát nem tudod átvenni. Sokáig ringatod még, mielőtt a szobájába viszed.
Végigalussza a délutánt, estére jobb a kedve, de még mindig rengeteget bújik. Közben lemondod a heti tornákat, és felhívod saját gyermekorvosodat, aki a sebészetre irányít benneteket.

Nem lesz semmi baj!

2012. szeptember 6., csütörtök

Történt az Úr 2012. esztendejében

A napokban érkezett egy értesítés az adóhatóságtól, miszerint meg kívánják tekinteni az ingatlant, ami még nem is a miénk, gondolom azért, nehogy véletlenül kevesebb illeték megfizetésére kötelezzenek bennünket a későbbiekben.
Utasítottak, hogy adott napon reggel 7.30 és 9.30 között tartózkodjunk a helyszínen és tegyük lehetővé a bejutást. Név, telefonszám megadva, ha kérésünk lenne.

Lett is, méghozzá az, hogy tegyük kicsit későbbre a randevút, mivel emberem nem áldozna erre értékes, és főként kevés szabadnapjaiból, mi Marcival pedig tömegközlekedünk, és ha nem muszáj, nem kelteném fel hajnalok hajnalán (két óra az út átszállással + elkészülni, kijutni az állomásra),  hogy fél nyolcra odaérjünk.

Felhívtuk a megadott számot, morcos hang vakkantott a telefonba, és közölte az alábbiakat:
·             Nem ő XY, akinek neve és száma szerepelt az értesítésben, viszont ennek ellenére ő fogja ellenőrizni, hogy  adócsalók akarunk-e lenni, avagy nem. (XY nevét bizonyára csak viccből írták oda.)

·         Ne gondoljuk, hogy kapunk új időpontot, egy évre előre be vannak osztva, nem lehet másikat kérni. (Két hete írtuk alá a szerződést, de nyilván jó képességű látnokok dolgoznak náluk, akik már hónapokkal ezelőtt lestoppolták nekünk ezt a két órát.)

·          Na jó, mégiscsak lehet másik időpontot kérni, de nem telefonon, és mit képzelünk, hogy az e-mail címről érdelkődünk? Ők nem olvasnak/írnak e-mailt!

·        Tessék levelet írni, abban megadni a kért időpontot, de ne túl szűken, pl.10 után, majd ajánlva elpostázni. Nem, a napot nem javasolhatjuk, majd ők eldöntik, melyik napon lesz, aztán szintén postai úton értesítenek minket.



„A hó meg csak hull....”


2012. szeptember 5., szerda

Hétvége hirtelen

Nem vagyok valami áptudét, most éppen a kettővel ezelőtti  hétvégénkről készülök írni.

Csütörtökön gondoltunk egyet, magam elé húztam a gépet, szállást kerestem, és péteken este már a Balatonba lógattuk a lábunkat. Mondtam már, hogy nagyon szeretjük?
Mindhárom nap egy csoda volt Marcival, annyira természetesen és örömmel fogad minden új élményt.
Megnéztük Keszthelyen a vasútmodell-kiállítást, a teremben minden kisfiú tátott szájjal, vagy óriási lelkesedéssel (mi gyerekünk) volt jelen. Vajon a járműimádat automatikusan együtt jár az y kromoszómával?

A vadászati kiállítást nem terveztük, morbidnak érzem, hogy kitömött állatok között sétálgassak. Aztán mégis láttuk, legalábbis egy részét, miután gyermekünk önállósította magát, egy óvatlan pillanatban belógott, én pedig utána. Lelkendezve jött-ment, magyarázott és mutogatta az állatokat a többi látogatónak, akik kifizették a belépőt: néni, cicaka ( = róka, borz, görény, nagymacskák), kaka (tőkés réce, és egyéb kistestű vizimadarak) vavvau (farkas, sakál). Ha megbüntetnek, akkor is megérte volna, de nem tették. Az uram közben a földszinten keresett bennünket…

Több első is történt Marcus életében, először utazott hajón, tekert kormánykereket, és kapott saját fagyit. Egyik miatt sem panaszkodott. Először ült autószimulátor előtt, ami  ugyan nem volt bekapcsolva, de ez cseppet sem zavarta, lényeg, hogy volt kormány, amit tekerhetett.
Kire ütött ez a gyerek?