Íme az újabb tulajdonság, amin lehetne aggódni. Legalábbis az uram kicsit aggódik azóta,
hogy a hónap elején egész hétvégés Marci-felügyeletet vállalt, mikor a
változatosság kedvéért megint az utolsó pillanatra hagytam egy határidős
munkámat. Hogy nyugodtan tudjak dolgozni, szinte csak enni jöttek fel, egész
nap a közeli kismamakifutón motoroztak és kipróbálták az összes környékbeli
játszóteret.
Nem tartozik szorosan a tárgyhoz,
de el kell mesélnem, hogy emberem is belefutott egy játszótéri bezzeganyába, és
a következő párbeszéd zajott köztük.
Bezzeganya: Hány éves a kisfiú?
Ember: Kettő.
Ba: Jéééé, az én kislányom kettő
és fél, és már folyékonyan beszél!
E: Igen, a gyerekek különbözően
fejlődnek, de képzelje az én fiam még csak két éves, de már nem hord pelenkát!
(Ez adott pillanatban igaz is volt, valóban nem volt rajta pelenka…)
Ba: Tényleg?
E: Bizony, már egyéves kora óta!
Ez persze nem igaz, de bezzeganya
álla a homokozóig esett, és szégyenében inkább gyorsan odébbállt.
Szóval már korábban is
pedzegette, de itt a homokozóban vált teljesen világossá az uram számára, hogy
Marci bizony nem egy konfrontálódó típus. Egy kicsit sem agresszív, ha valaki
elveszi a játékát (márpedig többnyire elveszik) akkor egyszerűen keres magának
egy másikat. Esetleg szól neki, hogy: Babáé! – és mivel az illető
természetesen lelép a zsákmánnyal, azután keres magának egy másikat.
Soha nem ütött még meg senkit,
egy-két óvatos hajhúzást mutatott csak be, mikor az egy évvel fiatalabb
unokaöccse egyszerűen lenyomta.
Ha nézeteltérésünk támad, akkor
igen haragosan, összehúzott szemmel rám néz, és közli: Nem! Aztán ha mégsem értek a szóból, legfeljebb kicsit
nyávogni kezd.
Tehát tessék nagyon sajnálni
minket, és érezzetek együtt velünk, mert a gyerekünk sem nem verekszik, sem nem
hisztizik.
A magam részéről nem gondolom,
hogy ez probléma volna. Marci ilyen. Egyrészt nem szabad komoly
következtetéseket levonni a kétéves viselkedésből a felnőtt korra nézve,
másrészt magatartását én nem tutyimutyiságnak látom. A játszótéren nem keresi
mások társaságát, a legtávolabbi sarokba kuporodik le, és egyedül, vagy ha
kéri, velem homokozik. Még nem érett meg a közösségre. Egy idő után persze
odajönnek néhányan, vagy ő vágyik egyéb játékokra, és valamennyire vegyülünk,
de nem viszem direkt oda, hogy tessék fiam, barátkozzál.
Sokszor van gyerekek között,
úszáson, tornán, de ott nincsenek farkastörvények, mindenki teszi a dolgát.
Szerintem ez az utolsó mondat a
kulcs: teszi a dolgát. Azt látom, Marcinak hihetetlen feladattudata van.
Egészen kicsi kora óta keményen dolgozik, olyan dolgokon ment át, amin a
legtöbb gyereknek nem kell, és a fejlesztő torna sem hangulat kérdése. Andi
kezelései nem rövidek, akár másfél órán át is tartanak. Az úszás a TSMT
rövidebb, de összességében (korán kelés, odajutás, öltözés, hazabuszozás) elég
macerás.
Megtanult türelmesnek lenni. A
legtöbb felnőttnél is türelmesebb.
Nem hiszem, hogy sok kétéves van,
aki közel két órás csendes üldögélés, várakozás után (persze meséltem,
énekeltem neki), lefogás, cirkusz nélkül, kérésre a sebész kezébe adja a kezét
kötözésre. Nem fájt már, megtanulta, itt így mennek a dolgok, tehát nem is
sírt.
Nem félek hát attól, hogy nem
fogja megállni a helyét a világban, ha most hagyja elvenni a játékait. Marci
nem egy önbizalomhiányos, visszahúzódó gyerek. Csak szelíd.
Sokat beszélgetünk mostanában az
urammal a jövőről. Arról, hogyan segíthetjük Marcit azzá válni, ami ő maga. Tehát nem azzá, amit mások esetleg elképzelnek helyette. Már körvonalazódik egy
út, csak még sokat kell tanulnuk róla. Szerencsére időnk is van rá.