2012. március 30., péntek

Az elmaradt részek tartalmából

Marci úgy dönt, anyafüggővé válik, anyja ettől nem boldog túlságosan, mert ez a tény erősen hátráltatja tanulmányai befejezésében. A gyermek nem mutat látványos fejlődést, aztán kiderül, hogy mégis, mert okos, mint a nap, két másodperc alatt ken magára egy doboz rúzst, gördeszkán fekve is tud kötelet húzni, és bal lábbal lépcsőre fellépni. Hoppá! A család majdnem telek tulajdonossá lesz, ám sötét erők vastagabb pénztárcájú vevőt sodornak útjukba. Végül megállapítják, hogy a dombtetőről sokkal szebb a kilátás, a csatornahálózat pedig egyáltalán nem szükséges feltétele a boldogságnak.

Maradjanak velünk!


2012. március 20., kedd

Simogatás

Az uram kérte, mindenképpen írjam meg a blogban, hogy Marci tegnap bal kézzel megsimogatta őt. Többször egymás után. Most rettentő büszke a fiára :)

2012. március 14., szerda

Testtudat

Nem ritkaság, hogy ha az ember gyereke valamely okból nem képes használni bizonyos testrészeit (egyik kezét, lábát leginkább), azok nem jelennek meg a tudatában sem, azaz pl. rajzokon félkarúként/lábúként ábrázolja saját magát.

Marcit 9 hónaposan vizsgálták meg a Korai Fejlesztőben, és a gyógypedagógus erősen gyanakodott arra, hogy Menőmanó bizony nem tudja, hogy neki két keze van. Sőt többet mondok: nem is érzett (úgy értem, fizikailag) olyan intenzíven a bal oldalán. Ettől fogva külön figyelmet fordítottunk erre, itthon csak „balkezezésnek” hívtuk. Pl. minden este fürésnél zuhannyal végigsimogattam a bal oldalát, hideg vizzel teli pohárba dugtam a kezét, és óvatosan végiglocsoltam a fürdővíznél hidegebb vízzel a karját. Megdöbbentő volt látni, ahogy jobb kézzel élvezettel markolászta a vizet, ezzel szemben ballal alig reagált. Babszemekkel/mazsolával/gyöngyökkel teli dobozban turkáltunk, először kevés, majd egyre több sikerrel. Mostanra elértük azt, hogy mondjuk az esetek felénél sikerül megfognia egy szem mazsolát, és megpróbálja a másik dobozba tenni, de általában nem talál bele. Egyelőre.

Gyakran játszottuk az alábbi játékot:

Böködőset (egy ujjal végigbökdöstem a bal olalát)

Simítósat (végigsimogattam)

Csipkedőset (megcsipkedtem)

Csiklandósat (megcsiklandoztam)

Karmolósat (megkarmolásztam)

Kopogósat (behajlított mutatóujjal kopogtattam)

Cuppanósat (összepusziltam)


Van egy módszer, a CIMT (Korlátozással Indukált Mozgás Terápia), ami gyakorlatilag azt jeleni, hogy az ép végtagot egy időre kivonják a forgalomból, a páciens pedig kénytelen a sérültet használni, amennyire sikerül. Úgy tudom, hazánban ezt csak a Mackórendelőben alkalmazzák (www.mackorendelo.hu), 2 éves kortól, valószínűleg mi is benevezünk majd rá. Mindenesetre a józan paraszti eszünk is valami hasonlót diktált, amikor naponta 10-15 percre (ahogy Marci engedte) lefogtuk a jobb kezét, és a bal használatára biztattuk. Az uramtól sokkal könnyebben elfogadta ezt, a fürdési program állandó részévé vált, én pedig délutánonként próbálkoztam babbal, gyönggyel, szobanövény simogatással stb.

És mi lett az elmúlt kb. egy év eredménye? Ritkán fürdetem már Manót, ez nálunk pasiprogram. Tegnap viszont engem ért a megtiszteltetés, hogy kádon kívül is csurom vizessé váljak. Szóval, miközben sorolom, hogy éppen melyik testrészét tisztogatom:

- Most jön a lábad.. . erre felemelte a csöpp lábát, és beletette a markomba (a jobbat, természetesen).

Gondoltam, üssük a vasat, amíg meleg, ezért:

- Add ide a másik lábad, mossuk meg azt is! – És felemelte!!! Igaz, majdnem hanyatt esett, mert emelkedett a jobb lábacska is. J

- Kérem a kezedet! - Megmosódott a jobb kezecske.

- Kérem a másik kezedet – És megint csak a jobb kezét adta ide.

Aztán még egy próbálkozás után megfogta jobb kézzel a balt, és beletette a tenyerembe. Annyira meghatódtam, azt se tudtam, sírjak vagy nevessek. Drága kicsi kincsem!

2012. március 10., szombat

Words don’t come easy…

Hát, attól tartok e tekintetben sem leszek a játszótér bezzeganyája, akinek a gyereke már kívülről tudja a Mondókáskönyvet. Mert Marci nem hajlandó beszélni. Pontosabban be nem áll a szája és nagyonis beszél, csak éppen a maga módján.

Folyamatosan hadovál Marcinyelven, ami időnként erősen emlékeztet R2-D2 pittyegésére a Csillagok háborújából. A magyarul történő komunikációt csupán néhány kifejezésre korlátozza, és ezzel, nomeg igencsak kifejező pantomimjátékkal tökéletesen megérteti magát.

Marci-magyar szótár:

Baba – gyerekek, emberek, mostanában állatok is. Ha pl. állatos könyvet nézegetünk, és megkérem, hogy nevezze meg az adott állatot, összehúzza a szemöldökét, gondolkodik erősen, majd diadalmasan rávágja: baba!

Vauvau – kutya. Azért érdekes, mert soha nem neveztük a kutyát vauvau-nak, kizárólag kutyának, mégis ezt használja.

Hoppá, bamm – ezzel kommentálja, ha leejt(ek) valamit, megbotlok, csattanást, koppanást, durranást hall (a szilveszteri, már délután elkezdődő petárda őrületben különösen vicces volt a kis visszhang…)

Adom! – akkor is használja, ha kér valamit, és akkor is, ha ő akar nekem adni valamit (pl. mikor teregetéskor adogatja a zoknikat).

Kabe! – Neeeem, nem az, amire gondoltok, hanem bármely egyéb cselekvésre történő felszólítás. Eredetileg a karácsonyi fények bekapcsolását kérte így, majd adaptálta minden másra.

Apa, anya – apát gyakran, anyát ritkán használja, mondjuk, ha kivételesen magamra zárom a fürdő ajtaját, és ő is be akar jönni.

Ezen kívül van még egy csomó szó, amit kimondott egyszer, és azóta sem. Hónapok óta nem bővült a szókincse, és eszében sincs utánozni például. Pelenkázás közben gyakran kéri, hogy reptessem meg az ágya fölött lógó filcpillangókat, és énekeljem a kedvenc lepkés dalát.

-Kabe! (és mutat a lepkékre)

-Repüljenek a lepkék? Igen?

-Kabe!

-Nem értem, mit kérsz. Azt szeretnéd, hogy repüljenek a lepkék?

-Kabe!

-Mondd: lepke!

-Kabe!

-Lepke!

-Kabe!

.

.

És így tovább, amíg végül fel nem adom.

A megértéssel nincs baj, felismeri a tárgyakat (kérésre rámutat), kéréseimet (odaviszi, bepakolja, ráteszi stb) jobbára teljesíti.

Nagyon érdekesnek találom, hogy a „nem” szót még soha nem ejtette ki, pedig az első szavak közé tartozik általában. Tény, hogy mi is ritkán használjuk, nem szeretnénk ha folyton tilalmak között kellene lavíroznia, ha rosszban sántikál inkább figyelemeltereléssel próbálkozunk. De ebből nem vonnék le azért nagyon mély következtetéseket.

Arra jutottam, hogy aggódtam már eleget, emiatt kivételesen nem fogok (még). Úgy érzem, itthon megkap mindent, ami a beszédfejlődéséhez szükséges, szakemberhez fordulni ráérünk egyelőre.

Rendezgettem a képeimet...

„A magyar díszítmény nem tarkálló csokor, nem érzelmes vallomás, hanem a népvándorlás porán nőtt bokor, kiaszott legelők szélére zsúfolt erdőség, tarlók véghetetlen fakó izzásában az útszéli fa fekete árnyéka, a mezsgyék virágos élénksége, a hétköznapok hosszú egyhangúsága után a vasárnap öröme, a magyar sors sok megpróbáltatásában az erős jellem töretlen derűje. Csak nagy tisztelettel közeledhetünk hozzá" (Fáy Aladár, 1942).