2013. január 31., csütörtök

Sírva örülős


Az már régen felfedeztük az urammal, hogy az élet nekünk nem adja olyan egyszerűen a kincseit, mint másoknak a környezetünkben. Persze megint másoknak biztosan még nehezebben adja, de ezt ugyebár nem szoktuk észrevenni…
Szóval nekünk mindig jóval többet kellett dolgoznunk az előrejutásért, családalapítás, egészség, iskola, munka, és a pénzügyek frontján, mint amennyit feltétlenül szükségesnek éreztünk.
Aztán tegnap egyik területen beköszöntött végre az aratás, az én uram sikeres államvizsgát tett, nem is akármilyen  minden részjegye jeles. Utána úgy érezte magát, mint a fuldokló, aki végre levegőhöz jutott (egy kicsit én is), és örült, hogy nem vált be a jóslata, miszerint Marcinak hamarabb lesz diplomája.

Sokáig nem tartott az öröme, mert a sokéves kemény munkája gyümölcseként múlt héten kapott céges autóját - amivel ügyfélhez ment, és szabályosan parkolt – ma délelőtt valaki nagyon csúnyán meghúzta/törte. Az illető természetesen kámforrá változott, és hogy nem is vagyok meglepve, na ez a gáz. Emberem morzsolgatja a könnycseppeket, mert autómániás lévén máris a szívéhez nőtt a kocsi (mutassatok még valakit, aki fizet azért, hogy a vállalati autója zárt parkolóban álljon), de szerencsére nem neki kell kiegyenlítenie a kárt, ha feljelentést tesz a rendőrségen, igazolván, hogy nem ő volt a felelős. Hogy kivitelezze a fenti műveletet, a jelen pillanatban is az illetékes szolgáló és védő szerv hivatalában üldögél valószínűleg kávét kavargatva és vidáman fütyörészve.

Minket pedig reggel műszaki okok miatt kiebrudalt a villamos, én pedig hátrahőkölve a soksávos úton keresztülhömpölygő és a megállóba érkező buszt elözönlő emberhordától, felkaptam a fiamat, és keresztülvágtattam vele az Árpád hídon, hogy időben odaérjünk tornára.
Sütött a nap, a hajamat szanaszét fújta a szél, a hátamon csurgott a víz, de a fiókám rettentően élvezte.
- Anya boszor(kány)! Anya szalad, jó! Anya néz! Ott a Duna! Anya, anya, néz, néz! Duna! Ott a Duna!

Az öröméért esküszöm, megérte.

2013. január 27., vasárnap

Nagyon okos idegenek


Vajon miért van az, hogy teljesen ismeretlen emberek időről időre megállítanak, hogy felhívják valamire a figyelmemet a gyerekemmel kapcsolatban. Csak három példát említenék az utóbbi két nap terméséből.

Nézelődünk a csarnokban, mikor egy bácsi megkérdezi:
- Ugye van sapkája a kisfiúnak?
Gyorsan megnyugtatom, hogy van bizony, sőt kesztyűje is, csak mindkettőt levettem róla a benti melegben (ahogy láthatóan a többi szülő is teszi).

Megyünk az utcán, egy bácsi pedig Marci nadrág alól kikandikáló cipője orrát vizslatva megállapítja:
- Úgy látom, nem valami meleg a cipőd!
WTF?!? Salus bélelt bakancsa van amúgy, vastag harisnyával hordja, de egyébként mi köze is van hozzá?

Szintén csarnokos élmény- és nem először esett meg-, hogy egy néni megkérdezte, tudom-e, hogy sántít a gyerekem, és azt ajánlja, járassam tornára. Én pedig, mint már annyiszor, most is udvariasan megköszönöm a figyelmeztetést, igen, igen tornára is járunk, mert roppant felelősségteljes anya vagyok ám.

Kíváncsi vagyok, mit gondolnak ezek a - szeretném remélni - jóindulatú emberek? Ha valaki repkedő mínuszokban nem öltözteti fel rendesen, vagy a teljesen laikusok számára is láthatóan fejlesztésre szoruló gyerekét nem viszi szakemberhez, az ő figyelmeztetésükre majd meg fogja tenni? Mit érnek el ezzel?
A világon semmit azon kívül, hogy szereznek nekem néhány rossz pillanatot, mert amilyen buta vagyok, foglalkozom velük…

2013. január 25., péntek

Szupertuti


Mióta az én uram a munka mellett tanulás vidám játékát űzi, alakja Marci szemében egyre nagyobb és magasztosabb lesz. Az egy dolog, hogy ha véletlenül nem csak a szokásos hajnali nagyágyba kívánkozás idején látja, kizárólag apa ültetheti a WC-re, csakis apa ölében halandó elfogyasztani a reggeli tejet, stb., stb.
De ha bármire azt mondom, hogy én nem tudom megoldani, mondjuk előkapni hirtelen egy katicabogarat így januárban, akkor a legnagyobb természetességgel penderíti az arcomba.
- Apa. Apa tud. Apa jó!

Emberem lassanként lecserélheti az öltözékét szűk piros-kék kezeslábasra, ha jól viselkedik, majd varrok egy S betűt is a trikójára.
Főleg, ha lesz még egy-két hasonló beszélgetésünk, mint a mai, amit hosszabb városi ügyintézés, és ölben cipelés után ejtettünk meg.

- Marcikám elfáradtam, nem bírlak már, gyere szépen a lábadon!
- Apa bír!
- Igen, apa sokkal erősebb, ő biztosan bírna.
- Apa szuper! Szupertuti!

2013. január 22., kedd

Napi fitness


Röviden össze tudom foglalni a testedzéshez való viszonyomat: mióta Marci megszületett egészen pontosan nulla alkalommal jutottam el fitness-terembe. Persze itthon attól még tornázhatnék, és meg is teszem körülbelül kéthetente egyszer sem. De mivel év eleje van, és ilyenkor mindenféle fogadalmakat teszünk, megígértem magamnak, hogy ezen változtatni fogok. Ezen kívül pedig kötni is megtanulok.

Első sportos napomon még sötét van, mikor kitámolygok a fürdőszobába, és éppen megijedek a tükörképemtől, mikor érkezik a még sportosabb emberemtől (aki ekkor már fitten az íróasztalánál ül) az sms: Ébresztő!
Melegítek, magamat is, tejet is, kávét is, ébred a manóm, csendes meditációként fogyasztjuk a napindító energiakoktélt. Aztán nagyobb sebességre kapcsolok, aki öltöztetett már télen sajtkukac gyereket, az tudja, miről beszélek, és jöhet a futóedzés a buszmegálló felé. Az ajtóban úgy döntök, súlyzóval növelem a pulzusszámomat, és mindjárt egy 12 kilóssal, mert nem vagyok kezdő. Jól bírom az iramot, még szerencse, hogy télikabát van rajtam, így szaunára sem kell költeni.

Az úszóedzés nem megerőltető, lebegünk, siklunk, háton, hason, a súlyzó is könnyebb, hála a felhajtó erőnek. A csoport eléggé elkopott a hónapok során, ennek köszönhetően magánórát kapunk, majd mivel bekapcsolják az élmény-kiegészítőket, jöhet egy kis wellness is, a lélek ápolására. Mármint mások lelkét nem tudom mennyire ápolja, hogy a fiam sikítva, kacagva rugdossa a feltörő buborékokat, majd alámerülve próbálja őket elkapni és bekapni.

Az uszoda elé érve választhatok a rövidtávú súlyzós futás a buszhoz, és a hosszú távú tyúklépésben történő gyaloglás a villamoshoz változatok között. Mivel a busz már a megállóban fújtat, az előbbi mellett döntök, és Carl Lewist megszégyenítő teljesítménnyel időben célba is érek. Egyedüli utasokként kiválaszthatjuk a legjobb helyet, az Aquaworld közönsége ezek szerint nem BKV-val jár.

Gyermekem a félórás relaxáció alatt elszunnyad, én profi súlyemelőként szállítom haza, természetesen amint betesszük a lábunkat a lakásba, felébred. Ebéd után Anya, kap el, kap el, felkiáltásokkal futkározik, én számtalanszor elkapom, megpörgetem, közben behúzom a hasam, hogy az is kockás legyen. Végre kidől, elalszik, nekem pedig jöhet a wellness-italom és egy kis nyugi.

Délután felhív a húgom, aki többek között elmeséli, hogy éppen spinning edzésre tart. Még jó, hogy nem kinyúlt póló-mackónadrág kombóban virítok, és reggel hajat is mostam, különben a föld alá süllyednék szégyenemben. Ez így nem járja, én itt punnyadok, pedig a Nők Lapja is megírta, attól, hogy anyák lettünk, adni kell magunkra. Habár az én uramnak oly mindegy, mire éjfél felé hazaér, az sem tűnne fel neki, ha vakondnadrágban és jambósapkában várnám. Mindenesetre előkaptam a laptopot, rajta a videót, melyben hazánk fitnesskirálynője buzdít arra, hogy legyek végre önmagam. Marci kikerekedett szemmel bámul, ilyet se látott még.
- Anya tornáz, Marci néz - jegyzi meg komolyan, azzal letelepszik a szőnyeg szélére megfigyelni az eseményeket. Hősiesen lenyomom a kétszer húsz percet, közben megtudom, hogy ha súlyzó helyett esetleg hamutartót emelgetek, előbb öntsem ki belőle a csikket, valamint azt is, hogy Réka szerint sokkal csinosabb vagyok, mint tegnap. A gyakorlatok kivitelezését némileg nehezíti, hogy Marci egy idő után úgy érzi, eleget látott, és az éppen erősödő combizmú lábaim között szaladgál körbe - körbe (igen, ha férfi lennék, fájt volna). Aztán ő is kedvet kap, és Rékával együtt skandálja: Fel, le, fel, le mialatt hasizomgyakorlatot imitál. Próbáltatok már röhögve felüléseket végezni?

Aztán nyújtunk, de eszembe jut, oké, hogy én már szupercsinos vagyok, de a gyerekem tornája még hátravan. Fel is kapom őkelmét, kiválaszthatja melyik mondóka ritmusára dolgoztatom meg karizmaimat, miközben ő vigyorogva leng jobbra-balra, előre-hátra, körbe-körbe. Újabb bő félóra után immár mindketten sportosan rakunk rendet, aztán a kölök idegrendszere dolgozik még kicsit az új házi gyártmányú hintánkban, amiről majd írok még, ha képes leszek egy normális fotót összehozni róla.

Sportos vacsorát készítek, a végre tökéletesre sikerült kenyeremet (erről is lesz poszt) kenem meg az ebéd maradékából kavart májkrémmel, alma és retekcsíra teszi teljessé az ízharmóniát.
Vacsora után újabb futóedzés következik, míg a dedet fogmosásra kényszerítem, aztán egy szál kukiban ismét meglép és elbújik, azaz csukott szemmel letérdel, és a szőnyeghez szorítja az arcát, közben nevetgél. Én jajgatva keresem, végül megesik rajtam a szíve és segít:
- Helló anya, kukucs!

Fürdés után jön a jól megérdemelt meditáció.
- Miről meséljek ma este?
- Béka, Yamaha, Babóca, Niva.
Elcsendesedünk, hogy a tündér a fülembe súghassa a mesét a motorozó békáról és a vagány terepjárós katicalányról. Még énekelek kicsit, hogy el ne aludjak, közben hallgatom az egyenletes szuszogását.

A konyhába kilopakodva edzem még puhány karizmaimat, mert az uram palacsintát kívánt, a palacsintasütőm pedig rohadt nehéz. Pikk-pakk kész vagyok, ezután nincs is más dolgom, mint levezetésként rendbe tenni a konyhát és várni a ház urát. És annyira igazságtalan, hogy ő mindebből kimarad. 

2013. január 18., péntek

Anya mellé Marci jó!


Szőke fejecske heves rázása, és nanevicceljmárvelem pillantás kísérte a fenti „mondatot” miután felvetettem sarjamnak, mi lenne, ha kivételesen az egész éjszakát a saját ágyában töltené.
De most nem az alvási szokásainkról szeretnék írni, hanem arról a jó kis monitoringról, amit mostanában végzek. Nem tudom, más hogy van vele, de én újra és újra belefeledkezek annak csodálásába, ahogy ez a kis emberpalánta kinyílik, mint egy virág.

Például figyelem, ahogyan beszélni tanul. Először az egyetemes szavakat kezdte mondogatni (nem lehet véletlen, hogy a baba, mama, papa szavak oly sok nyelven hasonlóak), majd néhány főnevet. Később megjelentek a könnyen kiejthető két szótagú szavak, a főnevek mellett más szófajok ritka képviselőivel. Mostanra már nem ragaszkodik a kéttagú szavakhoz, nem okoz gondot pl. a műszerfal vagy kipufogó kimondása. Az alapszókincset az apjától tanulja, természetesen.

A nyelvtanba még nem bonyolódott bele, kizárólag jelen időben él, a birtokos szerkezeten kívül ritkán ragoz. A szavakat csupán egymás mellé pakolja, és mi tökéletesen megértjük.
Közben pedig gyakorol és gyakorol. Be nem áll a szája, elmeséli az élményeit, és rendíthetetlenül ismétli, amit hall, és nem feltétlenül helyesen. Arra emlékeztet, mikor gyerekkoromban, ha senki sem látott, dezodoros flakonba Beatles dalokat énekeltem halandzsa angolul. Akkoriban egyébként a New Kids On The Block volt a menő, ha valaki emlékszik még rájuk, de én mindig kilógtam a sorból.
Vannak szavak, melyek Marci-változatához hűséges, ilyen pl. a cicaka (katica) vagy a báka (bácsi), másokat egyre pontosabban és tisztábban ejt.

Ki fogom próbálni, ha egy leheletnyivel több időm lesz (haha), ezt a módszert a nyelvtanulásban. Régóta tervezem, hogy felelevenítem az évek során mélyre ásott német tudásomat. Marcival szókincsének bővülésével már nem hiszem, hogy lépést tudnék tartani, de ha edzek kicsit, a kistesóval talán menni fog. 

2013. január 13., vasárnap

Béka jó!


Nagyon várjuk Marci testvérét, hívjuk, készülünk az érkezésére, sokat beszélgetünk róla, és majdani életünkről négyesben.

Annak idején, mikor a húgom megszületett én rettentően féltékeny voltam rá, a mai napig nem felejtettem az érzéseket, amik akkoriban kavarogtak bennem. A legkevésbé sem kellemes emlékek. Szeretném, ha nálunk nem jelentkezne, vagy legalább nem ennyire intenzíven, és a gyerekeink nemcsak felnőttként lennének jó testvérek.
Amennyire lehet, próbáljuk Marcit felkészíteni, hogy ne érje váratlanul, ha a mi kis szimbiózisunkba egyszerre csak betoppan egy háromkilós trónkövetelő.

A véleménye a tesó-kérdésről sokáig egyértelmű volt, a szeretnéd, ha lenne kistestvéred kérdésre határozottan, és gondolkodás nélkül rávágta: Nem!
Mostanra úgy tűnik belenyugodott a megváltoztathatatlanba, mert a válasz, bár lehetne lelkesebb, de módosult: Jó!
Viszont ha azt kérdezzük, hogy kisfiú netán kislány nagy és okos bátyja óhajt-e lenni, a válasz megint csak határozott és elgondolkodtató: Békáé! Béka jó!

2013. január 8., kedd

A ház otthon van a tájban

 „A ház otthon van a tájban, s azáltal, hogy benne lakom, az otthont fogja jelenteni számomra.”
Szép ez a gondolat, sajnos a szavakba öntése nem nekem köszönhető, hanem Frances Mayes-nek, de mi is úgy gondoljuk, a magyar tájba szépen belesimuló házban lesz nekünk jó élni.  

Az egyetem első éveiben választott szakjaimnak – biológia, földrajz – köszönhetően rengeteg terepgyakorlaton vettem részt, ezeken kívül is sokat jártuk az országot, kevés olyan része van hazánknak, ahová nem jutottam el. Ekkortájt fogalmazódott meg bennem először, hogy majdan olyan házat szeretnék a családomnak, ami ha nem is parasztház, de őrzi legalább bizonyos vonásait a népi építészetnek. Emberem is gyorsan magáévá tette a gondolatot, az ízlésünk ebben is megegyezett.
Talán furcsa, ha valaki életének fő céljai között szerepel a családi ház, de mi 12 éve, amióta csak összekerültünk, erről álmodozunk, erre gyűjtögetünk, a mostani otthonunk mindig is csak egy állomás volt számunkra.
Egészen tavaly tavaszig építkezni akartunk, de miután a másnak adták el a kiszemelt telket, a józan ész bennünk is felülkerekedett, maradtunk a financiális korlátainkon belül, és elfogadtuk, hogy mégsem fogunk bekerülni a Szép Házak magazinba. De legalább BAR listára sem…

A házunk a legkevésbé sem parasztház, arányaiban sem, megjelenésében sem. Óriási, sokkal nagyobb, mint amit terveztünk, a mostani lakásunk kis túlzással elférne a nappaliban. Kétszintes annak ellenére, hogy az uram nem is olyan régen kijelentette, hogy semmi szín alatt nem akar tetőtér beépítést.
Ugyanakkor elrendezésében csekély változtatásokkal teljesen megfelel a mi logikánknak és életvitelünknek. Most eszembe jut az építész, aki bicskanyitogató stílusban leszólta az elképzelésünket az egyterű konyha-nappali kialakításáról, mondván, hogy minek kivenni a falat, úgysem használjuk majd a konyhát, az ő felesége sem főz. Egyébként nem az ő cége fogja végezni a munkát, és nemcsak azért mert október óta nem volt képes elküldeni az árajánlatát…

Nem győzöm mondogatni, hogy a Gondviselés rajtunk tartja fél szemét, mert egyik este a házról készült képeket nézegetve rájöttünk, hogy méretek, arányok ide vagy oda, az épület hagyományos formája nem ellensége sem az osztott ablakoknak, sem a vakolathímnek. Sőt, még tornácunk is lehet, csak nem oldalt, hanem hátul a terasz mellett.

Mutatok néhány inspirációt, nem saját fotók, a neten találtam.

Bogyoszló

Égerszög

Edelény


2013. január 4., péntek

Új év, több beszéd

Lám, lám, az újesztendő láthatóan (azaz hallhatóan) igencsak megoldotta ennek a Marci gyereknek a nyelvét. Például elsején mondta ki először végre Maaaaa helyett a teljes nevét. Megjelent a tessék, a kérem, a kályha, a ropog a tűz, és még sok-sok egyéb szó és kifejezés, sőt már egy-két mondóka, dalocska is egészen felismerhető.
A számokkal is egyre nagyobb barátságba kerül, szereti a dolgokat számba venni, most éppen így: kettő, négy, nyolc… Hogy miért a kettő hatványait preferálja, nem tudom, de már elképzeltem az uramat, ahogy a játszótéri bezzeganyáknak meséli, mekkora matekzseni az ő fia.

Jelenleg anyukámnál töltjük napjainkat, mert emberem az államvizsgájára készül, és szerinte, ha mi otthon lennénk, a tanulása nem lenne túl hatékony. Itt pedig van tévé, és mivel én nem vagyok valami jellemes ember, bizony be is szoktuk kapcsolni. Mindenesetre a tévének és Nils Holgerssonnak köszönhetjük Marci első három szavas mondatát is, ami igazából négyszavas, ha az indulatszót is számoljuk: Róka kapa liba, jajajajaj!