Röviden össze tudom foglalni a testedzéshez
való viszonyomat: mióta Marci megszületett egészen pontosan nulla alkalommal
jutottam el fitness-terembe. Persze itthon attól még tornázhatnék, és meg is
teszem körülbelül kéthetente egyszer sem. De mivel év eleje van, és ilyenkor
mindenféle fogadalmakat teszünk, megígértem magamnak, hogy ezen változtatni
fogok. Ezen kívül pedig kötni is megtanulok.
Első sportos napomon még sötét
van, mikor kitámolygok a fürdőszobába, és éppen megijedek a tükörképemtől,
mikor érkezik a még sportosabb emberemtől (aki ekkor már fitten az
íróasztalánál ül) az sms: Ébresztő!
Melegítek, magamat is, tejet is,
kávét is, ébred a manóm, csendes meditációként fogyasztjuk a napindító
energiakoktélt. Aztán nagyobb sebességre kapcsolok, aki öltöztetett már télen sajtkukac
gyereket, az tudja, miről beszélek, és jöhet a futóedzés a buszmegálló felé. Az
ajtóban úgy döntök, súlyzóval növelem a pulzusszámomat, és mindjárt egy 12
kilóssal, mert nem vagyok kezdő. Jól bírom az iramot, még szerencse, hogy
télikabát van rajtam, így szaunára sem kell költeni.
Az úszóedzés nem megerőltető,
lebegünk, siklunk, háton, hason, a súlyzó is könnyebb, hála a felhajtó erőnek. A csoport
eléggé elkopott a hónapok során, ennek köszönhetően magánórát kapunk, majd
mivel bekapcsolják az élmény-kiegészítőket, jöhet egy kis wellness is, a lélek
ápolására. Mármint mások lelkét nem tudom mennyire ápolja, hogy a fiam sikítva,
kacagva rugdossa a feltörő buborékokat, majd alámerülve próbálja őket elkapni
és bekapni.
Az uszoda elé érve választhatok a
rövidtávú súlyzós futás a buszhoz, és a hosszú távú tyúklépésben történő
gyaloglás a villamoshoz változatok között. Mivel a busz már a megállóban
fújtat, az előbbi mellett döntök, és Carl Lewist megszégyenítő teljesítménnyel időben célba is
érek. Egyedüli utasokként kiválaszthatjuk a legjobb helyet, az Aquaworld
közönsége ezek szerint nem BKV-val jár.
Gyermekem a félórás relaxáció
alatt elszunnyad, én profi súlyemelőként szállítom haza, természetesen amint
betesszük a lábunkat a lakásba, felébred. Ebéd után Anya, kap el, kap el,
felkiáltásokkal futkározik, én számtalanszor elkapom, megpörgetem,
közben behúzom a hasam, hogy az is kockás legyen. Végre kidől, elalszik, nekem
pedig jöhet a wellness-italom és egy kis nyugi.
Délután felhív a húgom, aki
többek között elmeséli, hogy éppen spinning edzésre tart. Még jó, hogy nem
kinyúlt póló-mackónadrág kombóban virítok, és reggel hajat is mostam, különben
a föld alá süllyednék szégyenemben. Ez így nem járja, én itt punnyadok, pedig a
Nők Lapja is megírta, attól, hogy anyák lettünk, adni kell magunkra. Habár az én
uramnak oly mindegy, mire éjfél felé hazaér, az sem tűnne fel neki, ha
vakondnadrágban és jambósapkában várnám. Mindenesetre előkaptam a laptopot,
rajta a videót, melyben hazánk fitnesskirálynője buzdít arra, hogy legyek
végre önmagam. Marci kikerekedett szemmel bámul, ilyet se látott még.
- Anya
tornáz, Marci néz - jegyzi meg komolyan, azzal letelepszik a szőnyeg szélére
megfigyelni az eseményeket. Hősiesen lenyomom a kétszer húsz percet, közben
megtudom, hogy ha súlyzó helyett esetleg hamutartót emelgetek, előbb öntsem ki
belőle a csikket, valamint azt is, hogy Réka szerint sokkal csinosabb vagyok,
mint tegnap. A gyakorlatok kivitelezését némileg nehezíti, hogy Marci egy idő
után úgy érzi, eleget látott, és az éppen erősödő combizmú lábaim között
szaladgál körbe - körbe (igen, ha férfi lennék, fájt volna). Aztán ő is kedvet
kap, és Rékával együtt skandálja: Fel, le, fel, le mialatt hasizomgyakorlatot
imitál. Próbáltatok már röhögve felüléseket végezni?
Aztán nyújtunk, de eszembe jut,
oké, hogy én már szupercsinos vagyok, de a gyerekem tornája még hátravan. Fel
is kapom őkelmét, kiválaszthatja melyik mondóka ritmusára dolgoztatom meg
karizmaimat, miközben ő vigyorogva leng jobbra-balra, előre-hátra, körbe-körbe.
Újabb bő félóra után immár mindketten sportosan rakunk rendet, aztán a kölök idegrendszere
dolgozik még kicsit az új házi gyártmányú hintánkban, amiről majd írok még, ha
képes leszek egy normális fotót összehozni róla.
Sportos vacsorát készítek, a
végre tökéletesre sikerült kenyeremet (erről is lesz poszt) kenem meg az ebéd
maradékából kavart májkrémmel, alma és retekcsíra teszi teljessé az
ízharmóniát.
Vacsora után újabb futóedzés
következik, míg a dedet fogmosásra kényszerítem, aztán egy szál kukiban ismét
meglép és elbújik, azaz csukott szemmel letérdel, és a szőnyeghez szorítja az
arcát, közben nevetgél. Én jajgatva keresem, végül megesik rajtam a szíve és segít:
- Helló anya, kukucs!
Fürdés után jön a jól megérdemelt
meditáció.
- Miről meséljek ma este?
- Béka, Yamaha, Babóca, Niva.
Elcsendesedünk, hogy a
tündér a fülembe súghassa a mesét a motorozó békáról és a vagány terepjárós
katicalányról. Még énekelek kicsit, hogy el ne aludjak, közben hallgatom az
egyenletes szuszogását.
A konyhába kilopakodva edzem még puhány
karizmaimat, mert az uram palacsintát kívánt, a palacsintasütőm pedig rohadt
nehéz. Pikk-pakk kész vagyok, ezután nincs is más dolgom, mint levezetésként
rendbe tenni a konyhát és várni a ház urát. És annyira igazságtalan,
hogy ő mindebből kimarad.