2012. november 7., szerda

Nápolyi nélkül is


Sokszor gondolok arra, hogy Marci nem másért választott minket, minthogy megtanítson örülni minden apróságnak. Mai napig rácsodálkozok, nézem elmerülve, és alig tudom felfogni, hogy képes egyedül járni. Vagy tegnap, mikor hosszú idő után először mentünk úszni (alig látszik az égés helye, nem bántja már az uszoda klóros vize) és két anyuka is megjegyezte, milyen sokat fejlődött Manó, mióta nem látták. Végig tartotta a tempót a többiekkel, mélyen bevésődhettek neki a mozdulatok, mert egyáltalán nem volt észrevehető, hogy kimaradt majd’ két hónap. És amit éreztem, mikor ott ült a lépcsőn, akárcsak a többiek, majd felállt egyedül, akárcsak a többiek, óvatosan előrelépett a peremig, akárcsak a többiek, végül nevetve a vízbe vetette magát tudva, hogy két lépésre állok tőle, és el fogom kapni. Ahogy írok róla, most is mosolygok.

Azt hiszem, most kezd beérni a munka, amit ez a csöpp emberke sok-sok hónapja végez. Hétvégén például minden előzmény nélkül egyszercsak elkezdett utánam szavakat mondani. A konyhában ültünk, és csaknem minden egy, illetve két szótagú általam mondott szót megismételt, szófajtól függetlenül. Ahogy mondani szokás, köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől, még soha nem tudtam erre rávenni, most pedig csak úgy magától elkezdte. Mint Örkény Nápolyi c. novellájában, csak Marcit nem kellett édességgel motiválni. Azóta is gyakorolunk, igaz, egy idő után közli: kész, ennyi, majd odébbáll.

Nagyon érdekes számomra, hogy szombat óta minden családtagot nevén nevez (olyan bájos manóhangon énekli, hogy Zaáááán), de saját nevét még sosem mondta ki, hiába kérem. Önmagát A Baba-ként definiálja (névelővel, amúgy pestiesen), és közben böködi a mellkasát, hogy egyértelmű legyen, kire gondol. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése