Sokszor gondolok arra, hogy Marci
nem másért választott minket, minthogy megtanítson örülni minden apróságnak.
Mai napig rácsodálkozok, nézem elmerülve, és alig tudom felfogni, hogy képes
egyedül járni. Vagy tegnap, mikor hosszú idő után először mentünk úszni (alig
látszik az égés helye, nem bántja már az uszoda klóros vize) és két anyuka is
megjegyezte, milyen sokat fejlődött Manó, mióta nem látták. Végig tartotta a tempót
a többiekkel, mélyen bevésődhettek neki a mozdulatok, mert egyáltalán nem volt
észrevehető, hogy kimaradt majd’ két hónap. És amit éreztem, mikor ott ült a
lépcsőn, akárcsak a többiek, majd felállt egyedül, akárcsak a többiek, óvatosan
előrelépett a peremig, akárcsak a többiek, végül nevetve a vízbe vetette magát
tudva, hogy két lépésre állok tőle, és el fogom kapni. Ahogy írok róla, most is
mosolygok.
Azt hiszem, most kezd beérni a
munka, amit ez a csöpp emberke sok-sok hónapja végez. Hétvégén például minden
előzmény nélkül egyszercsak elkezdett utánam szavakat mondani. A konyhában ültünk,
és csaknem minden egy, illetve két szótagú általam mondott szót megismételt,
szófajtól függetlenül. Ahogy mondani szokás, köpni-nyelni nem tudtam a
meglepetéstől, még soha nem tudtam erre rávenni, most pedig csak úgy magától
elkezdte. Mint Örkény Nápolyi c. novellájában, csak Marcit nem kellett
édességgel motiválni. Azóta is gyakorolunk, igaz, egy idő után közli: kész,
ennyi, majd odébbáll.
Nagyon érdekes számomra, hogy
szombat óta minden családtagot nevén nevez (olyan bájos manóhangon énekli, hogy
Zaáááán), de saját nevét még sosem mondta ki, hiába kérem. Önmagát A Baba-ként
definiálja (névelővel, amúgy pestiesen), és közben böködi a mellkasát, hogy
egyértelmű legyen, kire gondol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése