2014. április 23., szerda

Éjfél van

Mindenki alszik, nekem se ártana, az éjszakai Lackó-műszak miatt egyre gyakrabban nem fogom fel elsőre, amit hallok. Ám alvás helyett maradék húsvéti sonkát eszem túrórudival, és Shirley Valentine-t nézem a jutyúbon. 
Na, ezért jó felnőttnek lenni.

pár perc múlva pont ilyen éberen fog rám nézni

2014. április 21., hétfő

Azért volt már könnyebb napom is

 – gondolta Nyúl, mikor kisebbik fiókája egy különlegesen nagy hányás után matricává változott, a nagyobbik pedig igen súlyos lábujjsérülést szenvedett, olyan súlyosat, amivel csak a kanapén fetrengeni, visítani, és nyávogni lehet. Aztán valahogy mégis rendbe jött annyira, hogy el tudtak menni az apjával lovagolni, márpedig a lovak köztudottan kiváló terapeuták. Szellő egyenesen doktorálhatna nyúlfinyugtatásból, olyannyira sikerült, hogy a fájós lábujjú legény kis híján elaludt a nyeregben.

Hazaérve a Nyúl felvetette, tán építeni kellene egy fészket, hátha pottyan bele némi meglepetés. Marcigyerek totálisan elfeledve fájós lábujját rohant füvet szedni, és nem ám csak úgy kézzel, hanem egyenesen ollóval!
- A Nyuszi nagyon boldog lesz, ha ollóval vágom a füvet neki. Boldog lesz? Igen? Szerintem boldog lesz. Most nem érek rá, anya, dolgom van. Puszi!
Hát így.
 
még jó, hogy nem nyírtuk le a füvet
fészekrakó
A kisebbik nyúlfióka nyilván nem olvasta a Suttogót, és esze ágában sem volt az Édes Álom szakaszba lépni, hogy a Nyúl némi Énidőhöz jusson. Ehelyett inkább kiabált becsülettel, míg anyja ölbe nem vette, el nem ringatta. Míg a család másik fele délutáni pihenőre tért, ők ketten bóklásztak a kertben, megnézték a szépen kelő zöldeket, a komposztdombot meg a gilisztákat. A nyúlfióka el is szenderedett egészen addig, míg a Nyúl kimérte a húsvéti kalács hozzávalóit, aztán ismét rázendített. Az újabb kerti körök utáni csendes öt percben anyjának sikerült bedagasztania a kalácsot, és már mehetett ismét babafeneket cipelni, és az aztamindenit-nél cifrábbakat gondolni. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy őt most jól palira veszik, miközben a gyerekecske mosolyogva alvó arcát figyelte, ám amint felvetődött benne a gondolat, hogy beteszi a babakocsiba, máris nyíltak azok a kék gombszemek. Üldögéltek hát a pinceszigetelésen a soron következő evés idejéig, aztán a csemete csak nyeldekelt nagyokat, miközben mindkét keze foglalt lévén a Nyúl szívószállal itta a betevő kávéját.

Végefelé járt a délután, a fészek pedig még mindig üres volt, a Nyúl kezdett nyugtalankodni. Jóllakott gyermekét rábízta egy zenélő bababódítóra, ő pedig a napsütötte fészket sebtiben áttelepítette egy árnyékos részre, majd megtöltötte mindenféle jósággal. Beszaladt újra életet lehelni a zenélős bébiszitterbe, aztán nyalábolhatta fel újból a fészket, mert az ég egyszerre feketére változott. Jobb ötlete nem lévén betette a teraszra, vagyis annak helyére, mivel pár hete elbontották, így a mocskos fallal, földes alappal remek hátteret biztosított a fészekfosztogató képekhez, de legalább nem ázott meg senki.

Megfonta a kalácsot, másodszor nem kelesztette, már nem volt rá idő, ennek folyományaként a végeredmény éppen beleillett a ronda, de legalább finom kategóriába. 

majd legközelebb
Végül Lackógyereket is sikerült elaltatnia, majd ébredt a nagyobbik.
- Ha jön a Nyuszi, leveszi a gumicsizmát, az esőkabátot, összecsukja az esernyőt. Holnap meglocsolom anyát, apát és a nyuszit, jó? Nézzük meg gyorsan a fészket!






A cikcakk ollónak örült leginkább, még vacsora közben is szorongatta. A csokinyulat megölelgette, elringatta, lefektette.
- Hagyjad békén, had aludjon. Majd ha felébred, megeszem…



Ez a sors, kolléga.


2014. március 19., szerda

„S mostan…

Itt van… 
Karjaimban,”


Mifelénk márciusban érik a gesztenye.

A kikelet hava kicsi fiút termett, akit László Zsombornak hívnak, és egy hete hazatalált.


Örüljetek velünk! 


2014. március 4., kedd

Itt vannak az idegenek!

És annyira otthon érzik magukat, hogy az űrhajókat rögvest fel is ragasztották. A mennyezetre.

Sosem hittem volna, hogy az én uram valaha is kimond egy ilyen mondatot:
- Hű, ez a lámpa annyira tetszik nekem, vegyük meg!
Sokkal inkább ilyesmire számítottam:
- Válaszd ki, amit szeretnél, aztán majd én felfúrom!

Az igazság az, hogy engem a lámpakérdés eléggé hidegen hagyott, sokkal inkább érdekelt, hogy betonosak a szobák, hogy még nincs mosdónk vagy éppen konyhánk. Ezek mellett teljesen másodlagosnak tűnt, hogy csupasz izzók lógnak a plafonról, végülis világítottak, és ez nekem elég volt.
Életem párját viszont borzasztóan zavarta a lámpahiány, és nagy energiákat fektetett a keresgélésbe. Aztán megint csak úgy esett, hogy financiális korlátainkkal szembesülve leszálltunk a földre, és ekkor egy jelentős akció keretében utánunk kiabált ez a lámpacsalád. 



Nem mondom, hogy nem tudnék szebbet elképzelni - pl. szerintem a fürdőbe nagyon illene egy klasszikus kristály(utánzat) csillár-, ám emberem ragaszkodott az ufólámpához, mondván, nem akarja folyton lefejelni a belógós búrákat. Hát, mondott valamit, mindketten jó magasra nőttünk, és a gipszkartonnal egyenesített mennyezet miatt a belmagasság az egész házban kisebb kicsit az átlagnál.
Így aztán két nagy ufó figyel a nappali-konyhában, három kisebb az étkezőben, folyosón, fürdőben, és jutott egy a legkisebb helyiségbe is, bár ez utóbbit még a régi lakásból hoztuk, és tán nem véletlen, hogy már tíz éve is ezt választottuk. Ha dizájn-szempontból nem is mennénk át egy lakberendezői vizsgán, világítás ügyileg sikerült nagyon praktikus döntést hoznunk, ufóink egyenletesen, zavaró árnyékok nélkül, erősen, egyszóval remekül világítanak.

Majd elfelejtettem, vannak már kilincseink is! Eljátszottuk a két mérleg - és nekem még az aszcendensem is az, ójaj- ha kilincset keres című több hónapos szappanoperát, ami végül ilyen szépségeket eredményezett.




Mit ne mondjak, alakulunk!

2014. február 28., péntek

Nem Vuk vagyok! Róka!

Mondtam már, hogy szeretem Marci óvodáját?  Most a farsang miatt is például. Itt az a szokás, hogy nem  csak egy napig tart, hanem egész héten buliznak a gyerekek, van idejük kijátszani magukból az élményt. Akinek volt kapacitása, akár minden nap másik jelmezbe bújtathatta magzatát, volt süti, tánc, lufik, játék, de nem volt verseny és senkit sem emeltek ki, mert az anyukája az átlagnál szebb jelmezt készít, avagy vásárol.

Marcus gúnyáján sokat gondolkodtam, több feltételnek is meg kellett felelnie. El akartam szakadni a pókember-cowboy vonaltól, legyen egyszerű, olcsó, kényelmes, aranyos és persze Marci viselje el magán. Tehát nem lehet a része kalap, kendő, fejpánt, vagy egyéb hátra, hasra kötendő kellék. És persze nekem kell elkészíteni, mert kell a lelkemnek, hogy néha szupermaminak érezzem magam.


No, röpke két éjszaka alatt ez lett belőle. A rókaportrék most ellepik a blogot.






Na jól van, anyám, most már hagyjál békén!






2014. február 13., csütörtök

Rövid határidővel

vállajuk Ikea konyhaszekrény összeszerelését.
Jelige: Három hónap


Tavaly ilyenkor, mikor a fűtetlen házban eszkimónak öltözve vertük a csempét, még nagyon távolinak tűnt, hogy egyszer azt mondhatom: van egy olyan helyisége a házunknak, ami már majdnem készen van. A hónapokig tartó rezsózás után kis híján megöleltem az újonnan vásárolt villanytűzhelyt, a lavór után szerelmetes pillantásokkal simogattam a mosogatót, és a gyomrom még most is görcsbe rándul, ha Marci karambolosat játszik a bútor, vagyis a BÚTOR két méteres körzetében.



Nem kapkodtuk el ezt sem, még valamikor október végén kezdtem tervezni, először átrágtam magam a korábban gyűjtögetett töménytelen mennyiségű inspirációs képen, aztán szépen felballagtam a kék-sárga honlapra és az ottani bolondbiztos tervezőprogram segítségével összehoztam a vágyakat és a lehetőségeket.



Azután néhány hetes szállítás következett, ha az uram Budapesten járt, mindig hazahozott egy csomagtartónyi konyhát, és amikor éppen ráért, összerakott egy-egy elemet. Január elején csempéztünk, aztán pikk-pakk alig telt el egy hónap, és használatba is vehettem a csillogó új konyhát. A projektet viszonylag kevés anyázással megúsztuk, pl. tudtátok, hogy az ikeás bútor két egész centivel szélesebb a sztenderdnél? Nem? Mondjuk ez csak akkor érdekes, ha nem ikeás munkapultot választotok hozzá, fizettek ki, és visztek haza. Mint mi.

 


Lényeg, hogy a szekrény készen van, és én végre kicsomagolhatom a borospoharakat, amiket még az esküvőnkre kaptunk, és azóta is anyósomnál várják, hogy legyen helyünk, ahová tehetjük őket. Talán még használni is fogjuk, pedig már úgy megszoktuk a bögrét…

Üdv a katalógus 38. oldalán. Nekünk tetszik.

2014. február 12., szerda

Anya, boldog vagy?

Hát nagyon! Ma, ahogy a szemerkélő esőben ballagtunk hazafelé az óvodából, felfigyeltem arra, hogy Marci milyen jó tempóban lépeget mellettem. Ne gondoljatok nagy dologra, a sebessége nagyjából az én kényelmes sétatempómnak felelt meg, ám ez messze gyorsabb volt, mint az eddigi tyúklépéseink, ami engem jobban fárasztott, mintha rohannom kellett volna. Hát megvan ez is, újabb pipa a listán. Már lépést tud tartani az ovisokkal, ha sétálni mennek!

Amúgy figyelem a többieket is az oviban, és azt látom, hogy egyéb téren is szinte már teljesen behozta a lemaradásait. Jó, nyilván nem tud mászókázni, futásban is lehagyják, és a bal kezét csupán segítő/támasztóként használja (de használja, és ez nagy dolog!), mégis mit számít már, hogy mikor fordult meg vagy indult el. Legfeljebb nem lesz vízilabdás - pedig a szépsége megvan hozzá - vagy mondjuk ötvös.
Karácsonykor még nem mondókázott, és egyetlen dalt tudott, az Ég a gyertyát, ezt is zsarolással értem el mondván, muszáj énekelnünk, hogy az angyalok idetaláljanak. Most, február elején több mint húsz dalocskát, mondókát fúj, amit egyik nap hall a konduktortól - januártól konduktorhoz is járunk, írok majd még róla - másnap az itthoni tornán már mondja velem, mintha kinyitották volna nála a ritmus-csapot.  És nagyon szeretem az ovinkat. Szeretem, ahogy szeretik őket, ahogy kezelik az én fiókám és a csoport másik csodamanója (ő auti) másságát. Úgy kezelik, hogy nem kezelik. Az élet rendje, hogy ők ketten különböznek az átlagtól. Olyan jó helyre költöztünk!

és cukrász is lehet, úgyis szeret kavarni...