Errefelé az ősz

napfényes volt, langyos, színes, vidám és barátságos. 

Időnk nagy részét kint töltöttük, rendezkedtünk, Marci rettentően élvezte, és olyanokat mondott, hogy:

- Bocsánat anya, szaladgálnom kell!

És szaladgál rengeteget, kint is bent is, nagyon mozgékony lett az utóbbi időben, persze ahhoz képest, hogy hemis. Csetlik botlik közben, van már a listán levert térd, csalánba csapott tenyér, elharapott nyelv, puklis homlok, kicsattant száj. Ugrált még rengeteget a kinti lépcsőn, már majdnem megtanult páros lábbal elrugaszkodni. Jól is tette, hogy gyakorolt, ugyanis most éppen nincs lépcsőnk, a házba való bejutást lövészárkok nehezítik, ami csak akkor lenne még szebb, ha mondjuk esne az eső.

Az ajándék vénasszonyok nyarán nem nagyon haladtunk odabent, kihasználva a jó időt, igyekeztünk az udvar és a kert fizimiskáján javítani valamicskét. Kértünk kölcsön egy körfűrészt és összevágattuk a melléképület mellett éktelenkedő hulladékfa-kupacot. Hozattunk egy újabb adag tűzifát – remélhetőleg ezzel már csak jövőre kell fűteni – felhasíttattuk, aztán a hulladék fával együtt behordtuk a fáskamrába. Szép halom lett, már nem félek a téli hidegtől, korábban aggódtam kicsit azért.

Októberben anyukám itt töltött egy hetet, akiről kiderült, hogy nyilvánvalóan ember vagyis asszonyfeletti képességekkel bír, ugyanis kiirtotta az akácbozótot. 

Nem is reméltem, hogy ez még idén megtörténik, és azt sem, hogy jövő tavasszal már veteményezhetek. Pedig de, mert anyukám az akácos helyét fel is ásta. Az első növények már el is foglalták helyüket, múlt héten áttelepítettem az előkertből a rózsákat. Még mindig szigetelünk ugyanis – az építőipar emberei a maguk vállalta határidőket eléggé nagyvonalúan kezelik -  a ház elejét a héten ásták ki. Gondoltam nincs vesztenivalóm a rózsákkal kapcsolatban, az átültetést vagy túlélik vagy nem, ám a markoló támadását biztosan nem ússzák meg meg. Marci lelkesen segített az átültetésben, ahogy mindig, magyarázta, hogyan ássam ki a gödröket, vagdosta le a felesleges gyökereket, aztán együtt iszapoltuk be a töveket. Majd átöltöztettem. Ez mondjuk nem meglepő, ahányszor csak kimegyünk, a ruhái szinte mindig mehetnek a mosásba. Lassan hozzászokom, nem nehéz.

Anyukám kivágta a bodzabokrokat is, én szerettem volna megtartani legalább egyet, de leszavazott a többség. Szomszédbácsi is beszállt a vitába:

- Noooormális?!? Van elég a határba!

A bodzák tehát mentek, az alattuk és a hulladékfa-kupac alatt még fellelhető szemetet összegyűjtöttük, ahogy tehetjük elvisszük a hulladékudvarba és végre-végre leszámolunk ezzel az örökséggel. 

Később anyósom töltött nálunk pár napot, sokat segített ő is, rendet tettünk a kemenceházban, megpucoltam az ablakokat, és mivel rosszra fordult az idő elkezdtük a parkettázást.

Dolgos, hasznos hetek vannak hát mögöttünk, ám mostanra beszorított minket a hideg, a köd és a feltúrt udvar. Kezdődhetnek a benti munkák. 

Kétszer melegít fel

Vagy háromszor, de az elsőt (hasítás) idén kihagytunk, egy ügyes falunkbéli végezte el helyettünk.

Az utcánkba be van vezetve a gáz, de a házunkba nincs, amin nem is kívánunk változtatni. Elfogatjukagombotésmelegvan lakásból érkezvén, személyes tapasztalat híján, az uram kérdezett, olvasott, számolt, végül rendelt fát és fabrikettet. A behordással már mi végeztünk, méghozzá hárman, mert ekkor először Marci is itt töltötte a hétvégét. Azt hiszem, tetszett, amit látott, legalábbis miután körbeszaladt ezt mondta:

- Szép ház, csinos, tágas. Jó lesz itt nekem.

Hatvan mázsa csertölgyet mozgattunk meg az urammal, ő talicskázott a fakupactól a pinceablakhoz (odafelé a hasábokat, visszafelé a háromévest) én pedig odalent pakoltam fel rakásba. Jó kis edzés, és még napijegyet sem kell venni. Marci amúgy rettentő cuki volt, igazán menedzsermódra áll a munkához. Amelyikünkhöz éppen csatlakozott, azt szóval tartotta, főként azt ecsetelte, hogy mennyit dolgozik, segít is ő. A konkrét munka pedig részéről kimerült egy-egy fakéreg-darab pinceablakon való bedobásában.

Jómunkásemberek

Egy talicska gyerek

A húsz mázsa bükk-brikettet ezen a hétvégét vittük le a pincébe, szintén Marcigyerek aktív közreműködésével. Már értem azokat, akik többszintes ház helyett inkább nagyobb alapterületű földszintest választanak. Ezt a rengetegsok brikettet lépcsőn lehordani nem az a munka volt, amit szívesen ismételnék minden hétvégén.

Gyúrás combra, karra, szériát elfelejtettem számolni

Van még egy nagy rakás hulladékfa is a telken, jó lesz gyújtósnak, azt is felvágatjuk, amint találunk valakit, aki ráér és van körfűrésze.

Magam is alig hiszem, de sikerült rendet tenni az udvaron, a volt tulajdonosok elvitették a rengeteg vasat, rossz hűtőket, tűzhelyeket stb, mi pedig a sittet, avagy a ramatyot, ahogy errefelé mondják. Háromszor fordult a Kamaz, közben végzett némi akaratlan tereprendezést is, erre mi is rásegítettünk Szomszédnéni gereblyéjével, mert amit mi vettünk egy gazdaboltban, fél óra alatt kettétört.

Ezt látom most a konyhából...

ezt pedig a kertből

Végre-végre szívesen nézek végig az udvaron, nincsenek ott azok a borzasztó szemétdombok. Persze a szép udvar elnevezés még nem illik rá, de az előző állapothoz képest valóságos Eldorádó, ahogy a villanyszerelőnk fogalmazott, és igaza volt.

A pincétől a padlásig

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, kitakarítottuk a házat a pincétől a padlásig, vagyis inkább - ahogy az uram fogalmazott – elértük a  koszos, de már nem mocskos állapotot.

Kezdem a melléképület padlásával, az kifejezetten jól néz ki szerintem. Itt is találtunk egy, s mást például újabb mosdókagylót és vécécsészét, törött szánkót, rendszámtáblákat, az uramban még mindig pislákol a remény egy elrejtett Pannóniát illetően. Lomtalanítás után a szanaszét heverő tetemes mennyiségű faanyagot rendbe tettük, lepókhálóztam, összesepregettem, így már egészen barátságos. Nagyon tetszik, ahogy annak idején bedeszkázták.

A pincében levertük a hámló vakolatot, amit aztán vödörszámra hordtunk ki. Ahol volt, felszedtük a linóleumot, elkorhadt szőnyeget, alaposan kiszellőztettünk, már nincsen dohos szag. 

Tudom a képek elég rémisztőek, biztosan azt gondoljátok, ezek sem voltak normálisak, amikor ezt a házat megvették. Az alagsor, ha nagyobb eső esik, ázik, de közte és a földszint között van szigetelés, így felfelé már nem jut a vízből. De nincs mese, le fogjuk szigetelni az egészet, és nagyszabású tereprendezést tervezünk az udvaron is. Viszont van egy óriási plusz területünk, csak győzzük majd kihasználni. Szóval képzeljétek el az alagsort újra vakolva, fehérre festve, mondjuk bézs greslapokkal burkolva. Ugye így mindjárt más?

Kazánház. A bal oldali szörny becsületes neve karborobot, működik is állítólag, de még nemigen mertem a közelébe menni.

Kazánház 2.  Hangya énünk elkezdte gyűjteni a fát télire.

Mosókonyha volt, még nem tudjuk mi lesz belőle, nem szeretem annyira a mosást, hogy külön helységet  kapjon.

Alagsori "nappali", betonos zsákokkal, darabjaira szedett, korhadt szekrénnyel.  Itt  bár még magam sem nagyon hiszem, de egyszer műterem lesz. 

Az uram majdani műhelye. Ez a fal kapott eső és szennyvizet, utóbbitól  mentesült, immár a csatornába kerül, ami oda való.

Egyelőre szúapartman, de itt lesz majd a terasz növényeinek téli szállása.

Egy zsák beton mindig jól jön

Ezen a hétvégén az uram egyedül volt kénytelen háztűznézőbe menni, mert az anyukája, aki vigyázott volna Marcira sajnos megbetegedett. Kérdezték többen egyébként, hogy a munkát, amit mi végzünk, miért nem bízzuk a mesterekre, és ha már nem bízzuk, mit keresek én ott a véső és kalapács végén.

A válasz egyszerű. Egyrészt, mert a megspórolt pénz így tényleg számottevő, és hát valamiből ki kell fizetni azt az akciósan plusz viccesen alkudva is brutál drága járólapot.  Másrészt pedig azért is, mert olyan jó hajnalok hajnalán kávés termoszt szorongatva beleautózni a giccses napfelkeltébe, megbeszélni, amire hét közben nem jutott idő, azaz kb. mindent. Nem is beszélve a hazautat, amikor teli torokból Charlie-t avagy Zoránt éneklünk (te jó ég, ennyire öregek lennénk?), nehogy emberem el találjon aludni a volán mellett.

Hiányzik, na.

Viszont büszke is vagyok magamra, hogy nemcsak dísznek vagyok a portán, nem mintha bármi díszéül szolgálhatnék, de fóbiám ellenére például múlt hétvégén be mertem menni a potenciális egértanyára szelektálni. Ide eddig csak befelé pakoltunk, a szisztémánk szerint először lomtalanítsuk a házat, aztán majd meglátjuk, és olyannyira sikeres voltam, hogy immár LÁTSZIK, hogy csökkent a lomok mennyisége. Cserébe háromszor fordulva degeszre tömtük a faluszéli szelektív papírgyűjtő kukák egyikét. Majd valaki egyszer elmagyarázza, miért jó megőrizni a helyi hetilap valamennyi számát 1995-től kezdődően, a hasonló korú reklámújságokról nem is beszélve.

Közben, mint az amerikai hajléktalanok, egy vashordóban tüzet raktam, ahol elégettem a szelektívbe nem való papírhulladékot, úgymint a munkások által otthagyott zsákokat, szakadt kartondobozokat, és a többi.  Eszembe jutott, gyerekként mit nem adtam volna, ha egész nap tüzeskedhetek, így mindjárt nem zavart annyira, hogy „szépre száll a füst”.

Mindemellett pedig végre-végre teljesen lomtalanítottuk a házat, kitakarítottuk a pincét, és a melléképület padlását is. Találtunk érdekes dolgokat, például azóta is töröm a fejem, miként gondolták hasznosítani azt a több műanyag zsáknyi betont (nem viccelek, beleöntötték a zsákba a betont) amit a kazánházban és más helységben is tároltak.

A virágok majdani téli lakhelyéül szolgáló helységben valódi szúkolónia dorbézol, lehet hallani, ahogy lakmároznak, így az itteni polcrendszernek sajnos búcsút kell mondjak, de legalább megvan mivel fogjuk elvégezni a próbafűtést.

Képeket is hozok hamarosan, csak felébredt a főnököm, és át kell adnom a gépet a Vakondnak. Közben becsempészek egy kis Dévény tornát, nehogy már haszontalanul teljen az idő...