Hinta, palinta, palinta, palinta…

énekelte Marcink nem is olyan régen a napi TSMT torna közben a dalocskát. Már nem énekli, inkább rettentően tiltakozik mindenféle hintázás ellen, mert szerinte a hinta, ezt figyeljétek, kemény.

Szóval mostanában nem igazán van üzemben ez a jó kis fejlesztőeszköz, legfeljebb nekem támad hintázhatnékom néha.

Még tavaly láttam a prototípusát a BHRG-nél, ahová csoportos tornára járunk, és Szilvi, az ottani terapeutánk elárulta, ő varrta saját kezével. Varrni ugyan nem tudok, illetve kézzel kicsit igen, géppel sehogyan, de elhatároztam rögtön, Marcinak kell egy ilyen. Vettem hát erős bútorvásznat (140 cm szélesből 2m-t) egy varrónő körbeszegte, és a két rövidebb oldalára bújtatót varrt. Az uram vett hintakötelet ill. hintakampót valamelyik barkácsboltban, a kampót a plafonba fúrta, a kötelet befűztem, felakasztottam, kész is a szobahinta  kevesebb, mint ötezer forintból.

Marci az elején rendkívül élvezte, belefektettem és ficánkolt, mint egy halacska. Sokoldalúan használható, lehet hintáztatni előre-hátra, jobbra-balra, körbe-körbe. Volt egy igen jó feladatunk, hasra fordítottam a kismókust, és lengés közben különböző tárgyakat adtam a kezébe (mindkét kezével meg kellett fognia), majd ugyancsak lengés közben próbálta egy dobozba ejteni. Én is kipróbáltam, tényleg megdolgoztatja az idegrendszert, utána csak úgy bizsergett a fejem.

mikor nincs használatban, rendkívül dekoratív megoldással a karnishoz erősítem

Mivel pár hete tart már a hintafóbia, megpróbáltuk mással helyettesíteni. Kár, hogy az új hintánkat alig látjuk, de ha mégis, akkor azért többnyire hajlandó edzeni.

Mr. Muszkli

A hemiparesis a laikus szemlélő számára nagyon megtévesztő tud lenni. Marcinak az egész bal oldala érintett a feje búbjától a lába ujjáig, de legkifejezettebben a kezénél mutatkozik meg. A karja annyira spasztikus, hogy nem tudja sem kinyújtani, sem a tenyerét felfelé fordítani, és a kis keze is gyakran szorul ökölbe még. Ez az erő azonban csupán látszat, akarattal alig-alig tudja megszorítani az ujjamat, és ezért nem megy még egyedül pl. a macijárás, lépcsőzés sem. Egyelőre.

Miután a Dévény módszernek köszönhetően rengeteget lazultak az izmocskái, már képessé váltak arra, hogy megerősítsük őket. Az itthoni TSMT torna során ez most a fő feladatunk.

Mikor a videón látható talicskázást először próbáltuk, a kicsi kar egyszerűen összecsuklott.  Aztán pár hétig úgy gyakoroltunk, hogy a lábain kívül Marcit a mellkasa alatt is megtámasztottam, így a súlya nagy részét én tartottam.

És most? Tadaaaam!

Két oldalt van a karom, forgatom, ha akarom.

Igen, már képes rá.

Ha belegondolok, milyen messziről is indultunk. Mikor még a kinyújthatatlan karocskán ott figyelt a görcsösen ökölbe szorított kis kéz.

Persze, hogy a vállfás Gyuszi (Sose halunk meg) szavaival éljek: Hol van még a vége, kisapám? 

Nagyjából egy hete tiszteletbeli gyógytornásszá avanzsáltam, Andi megtanított néhány fogásra, így már én is „kezelgetem” a kismókust. És ő, amilyen türelmes, szépen el is viseli, csak be legyen kapcsolva a varázslatos Gyerekdalok és mondókák, ami továbbra is első számú kedvenc a kerek képű rovarok között éldegélő csigagyerek mellett. 

Általában délelőtt végezzük a TSMT gyakorlatokat, azaz a Szilvi-tornát, ahogy Marci nevezi. A mostani sor nagyjából egy órát vesz igénybe, uzsonna után pedig jön az Andi-torna bő fél órán keresztül. Fantasztikus érzés, ahogy a kezem alatt szinte felpuhul a kis lábfeje. Vagy miközben a karját nyújtom, ő a kisemberek ősbizalmával adja át magát nekem, és ellazulva a combomra hajtja a fejét. Leírhatatlan!

Mozgás, beszéd, egyebek

Marcikánk lassan 32 hónapos lesz, ami nem kerek szám, de legalább páros, így pont itt az ideje, hogy írjak róla egyfajta összefoglalót.

Minden téren nagyon sokat fejlődött az utóbbi hónapokban, nem látványosan, hanem pontosan úgy, ahogy eddig is megszokhattuk tőle: folyamatosan, stabilan, megtorpanások nélkül.

Mozgás

A járása egyre szebb, egyre kevésbé húzza a lábát, szaladni is tud már, és ügyesen megy hátrafelé is. Egyre többet guggol, ez nála azután jelent meg, hogy megtanult járni. Először csak a térdeit hajlította, ha valamit fel akart venni a földről, vagy leült inkább. Most már nem megerőltető a guggolás, és az egyensúlyából sem szokott kibillenni.

Ha meg tud kapaszkodni a korlátban, egyedül fel-le tud menni a lépcsőn. Ha a kezemet fogja a fellépés nehezebben, megy, biztosan nem tudom olyan stabilan tartani. Ennek ellenére gyakoroljuk sokat, szívesen lépcsőzik, és nagyon örül, ha sikerült feljutni a tetejére.

A bal kezét egyre többet használja, immár spontán helyzetben is, magától. Persze gyakran elfeledkezik még róla, ilyenkor önkéntelenül szorul ökölbe a kezecske.  A bal keze izmai már lazák, puhák. A könyökében van még egy kb. 20 fokos kontaktúra, kinyújtani nem tudja még teljesen. A tenyerét sem tudja még teljesen felfelé fordítani, de ez is sokat alakult már.

Pontosan tisztában van azzal, melyik a jobb ill. bal lába, keze. Felismerte, mekkora örömet szerez, ha ballal tesz valamit, ezért gyakran produkálja magát, ha véletlenül nem figyelek, szól:

- Anya nézd! Ballal!

Beszéd

Beszédindító gyakorlatok számát csökkentettük az új TSMT feladatsorunkban, hiszen be nem áll a szája, folyamatosan beszél, mindent kommentál, és hihetetlenül édes mimikával erősíti meg a mondanivalóját. Magunk között persze jóval kommunikatívabb, mint idegen helyen, de ha szeretettel fordulnak felé elég hamar fel szokott oldódni. A szavak zömét még nem ejti tisztán, de idegenek számára is érthető többnyire. A piacon általában ugyanazon árusokhoz járunk, és többnyire ugyanazon dolgokat vesszük. Marci átvette tőlem már a rendelés feladatát.

- Szia néni! Kérek alma joghurt!

Közben az üvegen át mutogat a kiválasztott palackra és le nem véve a szemét az eladóról, rém komolyan bólogat.

Elkezdett ragozni, de gyakran amolyan Marcisan oldja meg a toldalékképzést, pl. így:

- Marci megy szoba be.

Nagyon érdeklik az emberi test részei és a színek. Naponta többször megnevezi a saját és mások (szülők, plüsslények, képek a meséskönyvben) testrészeit, és azon tárgyak színeit, amiket ismer. A legótornyot (pardon, templomot, haranggal) is úgy építi, hogy összeillesztés előtt megnevezi az adott elem színét.

Viselkedés

Továbbra is nagyon motivált, torna közben ritkán tiltakozik, ha mégis, meg lehet vele beszélni a szempontjaimat, és elfogadja. Talán nem helyes pedagógiailag, de nálunk bevált a vesztegetés: pl. ha ügyesen tornázol utána apával megnézitek az autós könyvet/meghintáztatlak/ vár egy kis meglepetés.

A torna egyes feladatait gyakran beépíti a játékába, pl. letesz egy plüsslényt „csalinak” aztán odakúszik hozzá. Nagyon szereti a fejlesztőit, gyakran emlegeti őket, és a gyerekeket, akikkel csoportos tornára jár.

Szeret elmélyülni abban, amit csinál, és rosszul viseli, ha kizökkentjük belőle. Ezért a napi tornát is akkorra kell időzítenem, amikor éppen új tevékenységet keresne magának, ilyenkor szívesen tart velem.

A dackorszaknak csak a szele érintett meg minket, nincsenek hisztik, de azt sem mondanám, hogy minden szóra engedelmeskedik, van saját akarata és ez így van jól.

itt éppen az informatikában szeretne elmélyülni

A saját akarat a többi gyerekkel szemben is érvényesül. Ha olyan gyerkőkkel van együtt, akikkel egy súlycsoportba tartozik, és ha nagyon akar valamit, akkor azt meg is szerzi magának. Pankrációban még nem vett részt, legalábbis én nem láttam. Anya mesélte, mikor vigyázott a két unokára, tesóm kisfia elvett Marcitól egy játékot. Anyu buzdítani kezdte:

- Marci, harcolj!

Mire a szófogadó gyerekem elkapta Zalán haját, és húzni kezdte. Vigyázni kell hát a biztatással.

És ami a legfontosabb, hogy egy csillogó szemű, sugárzó, vidám kiskölök, aki tele van örömmel, és minden apróságnak úgy és olyan őszinte szívvel tud örülni, ahogyan biztosan mi is tudtunk valamikor, csak már elfelejtettük…

Együtt alvás, külön alvás

Mi az urammal leginkább alvás pártiak vagyunk, azaz nincsenek elveink, azon kívül, hogy mindhárman minél többet békésen aludhassunk. Ezért aztán, mikor Marci éjjelente felébredt, nem próbáltuk ki, mennyi idő alatt sírja álomba magát, és azt sem, hogy meddig kell ölben hurcolásznom, míg egyikünk ki nem dől. Vagyis, ahányszor csak felsírt, gondolkodás nélkül bepattintottuk a nagyágyba, mindenki boldog volt és kipihent.

Jól működött ez a rendszer, voltak időszakok, mikor szinte minden éjjel velünk aludt, máskor pedig szépen végigaludta az éjszakát.

Lassan egy éve ilyen külön alvós időszakot éltünk, lám, lám nem volt igazuk a „Meglátjátok, majd tíz évesen sem akar nélkületek aludni!” típusú jóslatoknak.

Már-már kezdtem tehát érezni bezzeganya státuszomat, ám az elmúlt pár héten csaknem minden éjjel, hajnalban nyöszörgésre és rimánkodó - Anya! Apa! - hangocskára ébredünk. A dolgot tetézi még, hogy fiókánk nagyjából ugyanennyi ideje délután is korábban ébred, aztán az ölembe kucorodva kamillázik még majd’ egy órát. Sokszor el is alszik újra.

Nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a dolognak, sem emberemet, sem engem nem zavar az éjszakai vándorlás, és ami a délutáni ölben sziesztát illeti, ha láthatóan erre van szüksége, úgy intézem a dolgaimat, hogy beleférjen.

A mai tornán viszont mégis választ kaptam a miértekre. Mostanában, hogy egyre biztosabban jár, Marci kezd elkanászodni, úgyis hívja magát, hogy Kópé. Ha itthon vagyunk nincs is semmi gond, de idegenben nem hajlandó megfogni a kezem, gyakran elszalad tőlem, megfog, megcsavar, szétdobál dolgokat csupáncsak a vicc kedvéért. Ha ketten tornázunk, játszunk, vagy egyedül játszik, remekül koncentrál, együttműködik, odafigyel. Ám a csoportban, mintha egy másik gyerek lenne, minden apróság elvonja a figyelmét, már ha lehet apróságokról beszélni ott, ahol négy darab, ugyanannyi anyukával súlyosbított huszonsokhónapos bolondozik.  Az is eléggé szembeötlő, mennyire „babásan” viselkedik még a többiekhez képest.

Megkérdeztem Szilvit is, mi erről a véleménye, szerinte Marci esetében belefér, legalábbis kb. még fél évig. A többiek tíz-tizenegy hónaposan kezdtek járni, Marci bő egy évvel később, most nyílik ki számára a világ, és kezdi megtapasztalni, hogy ő is képes azt befolyásolni. Ezért dekoncentrált társaságban, és kortársainál éretlenebb viselkedése is a megkésett mozgásfejlődés számlájára írható. Aztán elmondta, hogy ebben a fejlődési ugrásban is, akárcsak a kúszás, mászás megindulásakor újra gyakorivá válhatnak az éjszakai ébredések. Hát akkor bingó!

Ugye, milyen érdekes és csodás az ember? Marci bontakozó kis ÉNje egyszerre vágyik távolodni, és érezni azt a biztonságot, amit a közelségünk és az ölelésünk jelent. Hihetetlen, hogy minden mindennel mennyire összefügg! 

Csoportos torna

Immár három hete járunk, kezdem látni, miről is szól ez, miért fontos, hogy részt vegyünk valami ilyesmin, és a véleményem is alakulóban.

Első alkalommal egyedül voltunk (a többi gyerek betegeskedett), ami nagyon jó véletlennek bizonyult, mivel így a terapeuta megismerhette Marcit, már amennyire egy óra alatt lehetséges. Több dolgot furcsállottam ekkor.

Először azt, hogy bár egy évig ugyanezen intézménybe jártunk egyéni terápiára, semmit nem tudott Marciról, úgy építette fel az akadálypályát, hogy azt sem tudta, mi a baja. Nem értem, miért nem kommunikálnak a kollégák, nem „készül fel” valamennyire egy gyerekből, és nem hiszem, hogy egy hemis, vagy egy figyelemproblémás gyereknek ugyanazok a gyakorlatok szükségesek.

Másodszor pedig, mikor a többi majdani csoporttársról érdeklődtem, kiderült, hogy csupán korban hasonlítanak Marcira. Van, aki azért jár, mert az anyukája szerint túl aktív, nehezen koncentrál, keveset beszél, más ügyetlenebbül mozog az átlagnál, megint másnak semmi baja, csak a mozgás kedvéért jönnek.

Hm, hm. Ráncolgattam a homlokomat, biztos, hogy jó helyen vagyunk? Ugyanakkor a terapeuta szimpatikus volt, tetszett, ahogy Marcival bánt, jók voltak a gyakorlatok, és a sok eszköz, amelyek itthoni használatához sok hely, és még több pénz kellene.

Nyár óta Manó nem tornázik  itthon, vagyis dehogynem, a mindennapokban rengeteget, csak – Na, akkor most elvégezzük ezt a gyakorlatsort! - módon nem. Kértem a gyógytornászt, hogy segítsen összeállítani egy feladatsort itthonra, amit következő alkalomra meg is ígért.

A második óra, nincs ezen mit szépíteni, borzalmas volt. Négy gyerek, négy anyuka, hangzavar, visítás, Marci a többieket figyelte, én sem tudtam koncentrálni, nem hallottam a saját hangomat. Az egyik anyuka viselkedése rendkívül irritált, ötpercenként várta/kérte a gyógytornász igazolását, miszerint gyermeke szuper, rengeteget fejlődött, egyenesen a legügyesebb a csoportban.

Az óra végén a feladat: babzsákot két kézzel megfogni, fej fölé emelni, két kézzel eldobni. Marci segítség nélkül csak megfogni tudta, felemelni, pláne eldobni nem, ezért nagyokat nevetve dobta el jobb kézzel. Túlpörgött anyuka gyermeke pedig utánozta, szintén fél kézzel dobott. Nehezen türtőztettem magam, hogy ne szóljak be, de megálltam, amikor túlpörgött anyuka így kommentált: „Attól, hogy más rosszul csinálja, neked még jól kell csinálni!” Ugyan, b+, hogy a viharba tudná két kézzel dobni, ha egyszerűen még nem képes rá?

Az i-n az volt a pont, hogy a gyógytornász nem állított össze otthoni feladatsort, elfelejtette…

Hazafelé eldöntöttem, adok még egy hónapot a csoportnak, ha továbbra is úgy érzem, nem nekünk való, keresek más lehetőséget.

A harmadik alkalommal csak hárman voltunk, túlpörgött anyuka nem jött, egy új kisfiú érkezett, egy másik a múlt hétről volt ismerős. A hangulat egészen más. Csak enyhe alapzaj volt, és egészen jól tudunk haladni, bár a többiek négyszer is végigmennek a pályán, míg mi csak háromszor. Szilvi szerint már most sokkal ügyesebb volt, mint első alkalommal. Szerintem meg nem, de nem is várok hű de nagy eredményeket ennyi idő után.

A feladatsor megint elfelejtődött, de óra után Szilvi leült és összeállított egyet. Az elmúlt egy év tapasztalataival a tarsolyomban nem volt szükség betanításra, azóta is minden nap végigcsináljuk, ha van rá időnk. Jó kis feladatok vannak benne, tetszik. Marcinak is, időnként látom, hogy magától is próbálgatja egyiket, másikat. 

Szóval a ráncok a homlokomon már nem annyira mélyek, de még ott vannak azért.

Kézzel-lábbal

Mindig olyan misztikus volt számomra, amikor szájjal, lábbal író/festő emberekről hallottam, nehéz volt elképzelni, hogyan képes például a láb átvenni a kéz szerepét. Most magam is láthatom, hogy megy ez:

De nem ez a jellemző, az ösztönösen lábbal próbálkozás után azért többnyire eszébe jut, hogy van neki másik keze is:

Sokat ügyesedett Marci az utóbbi időben, jó döntés volt, hogy pár hónapja két alkalomra növeltük a heti Dévény-dózist. Egyre ügyesebben mászik, gyakran magától, emlékeztetés nélkül is négykézláb indul el. Sokszor áll fel  a bútorok mellett, résen kell lennem, mert átprogramozta már a mosó és mosogatógépeket, utóbbit együtt szoktuk kipakolni, időnként pedig, ha nem vagyok elég gyors, ő teszi meg egyedül. Nagy vágya a tűzhely kapcsolgatása, ezzel átlag tíz percenként próbálkozik, a Vekerdy-féle „Nem ezt nem!” felszólításra odébb somfordál, aztán pár perc múlva újra megjelenik, hátha most már szabad.

A szekrényeken levő gyerekzár már nem fog ki rajta, villámgyorsan kipakol, a ruhákat már nem is hajtogatom össze, teljesen felesleges lenne…

Mindezeken felbuzdulva újrakezdtük a járás tanulását, kapott egy taligát, amin szállíthatná az állatkertet, de inkább felborítja és pörgeti a kerekeit. Majd minden nap megyünk edzeni a lépcsőházba, nagyon élvezi ahogy visszhangzik, kurjongat is hatalmasakat. Az aktuális TSMT gyakorlatsorban van akadályon átmászás és lépcsőre való fellépés váltott lábbal. Egy-két ügyetelenebb próbálkozás után már pikk-pakk mászik fel a lépcsőn – főleg, ha a telefonom várja odafenn – és ha fogom a vállát a lépegetés is egész jól megy.

Egyébként Andi azt tanácsolta, ne a kezénél fogva vezetgessük a járni tanuló gyereket (persze egészséges gyereket meg sehogy se vezetgessünk) hanem inkább a vállánál, derekánál tartva segítsük. Ő a nyakánál tartja valahogy, de ehhez én nem vagyok elég bátor.

A mozgásfejlődésével párhuzamosan mentálisan is nagyot lépett előre, vannak már újabb szavacskái, szókezdeményei. Ha véletlenül nem a szerelmetes „Gyerekdalok” dvd egyik dalát találom énekelni, felháborodva tiltakozik, majd széles mosollyal nyugtázza, amikor váltok. Nagyon érdekes nekem ez a ragaszkodás, mert a dalos-mondókás lemezt továbbra is csak a Dévény tornák alkalmával látja, ezek szerint nem kötődnek hozzá rossz élmények.  Búcsúzáskor integet, puszit dob, ismerősöknek, idegeneknek, kutyáknak és galamboknak válogatás nélkül.

Kiderült, hogy humorérzéke is van a kölöknek. Tegnap többször közölte a pelenkára mutogatva, hogy „kaka”. Szagok híján gondoltam, hogy vaklárma, de mindannyiszor engedelmesen megnéztem, majd: Irgumburgum, jól becsaptál, te zsivány! Ő pedig majd megszakadt, úgy kacagott.

Egyébként csak hogy érezzük a státuszunkat, ma az állatos kártyáit nézegetve az alábbi mantrát motyogta: apa, anya, kaka, apa, anya, kaka…

Persze tudom, hogy a fentiek nem tűnnek valami nagy számnak azok szemében, akiknek könyv szerint fejlődik a gyerekük. Nekem se jutna eszembe ilyenekről írni, ha nem Marciról lenne szó. Úgy érzem, most nagyon jó úton járunk. Csak kicsit lassabban. 

Isten hozott, dackorszak!

Minden 2012. március 22-én a délutáni órákban kezdődött…

Vajon mit gondol az ember lánya, ha mindeddig angyali szelídségű, rendkívül békés természetű gyermeke egyszeribe zokon veszi, ha mondjuk pelenkacserére, fogmosásra, horribile dictu alvásra kerül a sor. Nemtetszését pedig felsőtest hátrafeszítéssel, keserves jajveszékeléssel, és élénk rúgkapálással jelzi.

Szóval mit gondol? Hát iszonyúan örül, mert a poronty MINDKÉT lábával EGYSZERRE toporzékol! Bizony!

Fogalmam sincs, hogyan leszek képes rávenni Marcit, hogy végigcsinálja a pénteken kapott új TSMT gyakorlatsort. Talán ha hírtelen nőne még két karom, versenyképes lennék. Bár kétlem, mert tegnap az uram is itthon volt, segített, mégis alulmaradtunk. Gyermekünk ugyanis vagy rongybabát játszott, összecsuklott, és egyszerűen lefeküdt a földre, vagy teljes erejéből ugrált. Ez utóbbinak voltaképpen nagyon örülök, egy spasztikus izomzatú gyereknél a spontán rugózás/ugrálás nagy mérföldkőnek számít. Ha pedig magam felé fordítottam, hogy most aztán húdenagyonleteremtem, az összes frissiben kibújt fogával nevetett a képembe. Ilyenkor muszáj megzabálni.

Ma Dévény tornán is nagyon ellenállt, de Andi szerint legalább ennél nem lesz rosszabb. Szkeptikus vagyok, de legyen igaza!

Ésszel, kézzel és rengeteg szigszalaggal

készítünk no nem repülőgépet, ahogy a pingvinek tették a Madagaszkár2-ben, hanem fejlesztőeszközöket a TSMT gyakorlatok végzéséhez. Ezeket természetesen meg is lehetne vásárolni, csak sajnos igen drágáért, ezért úgy döntött az én uram, megcsinálja ő maga.

Minden barkács projektje, nincs ezen mit szépíteni, cifra káromkodásokkal indul, mikor a szekrényéből mindent, azaz MINDENT ki kell pakolnia, mert a keresett szerszám tutira leghátul bujkál. Ilyenkor szidja Budapestet, az aprócska lakásunkat, ahol nem lehet élni, a ház tervezőjét, aki szerint a kamra és a tároló szükségtelen helyiségek, és magunkat, akik megvettük ezt borzalmas lyukat. Munka közben újratervezi az egyelőre még csak az álmainkban létező házunkat, ahol ő bizony éjjel-nappal barkácsolni fog, és minden kéznél lesz, és rengeteg szerszáma lesz, mert EL FOGNAK FÉRNI.

Ügyes kezű egyébként nagyon, a bútorainkat a kanapék kivételével mind ő készítette, bár sosem tanulta. Szeretem a munkáit, nagyon precíz, és az örökkévalóságnak dolgozik, szerintem akár ugrálhatnék is a könyvespolcokon, akkor sem szakadnának le.

Nos, az utóbbi mondattal ellentétben Manó fejlesztőeszközei eléggé a tákolmány kategóriába sorolhatók, ám a célnak tökéletesen megfelelnek.

Kedvencem az egyensúlydeszka, amit itthol csak billegőnek hívunk.

Hozzávalók:

· négyzet alakú deszka,

· négy bútorláb (így nem tud becsípődni egy bizonyos minden lében kanál gyerekecske ujja),

· két bútorgörgő (lehet gurigázni vele a földön, ami roppant vicces)

· padlószőnyeg darabok (Norbi szerezte a cégtől, de csak kis darabok voltak, eljátszottunk vele, mire kialakult a mozaik)

· vastag szigetelő szalag

Nagyon sokat használjuk, Manó ült már rajta fenéken, sarokülésben, volt kéztámasz, négykézlábazás, most a kapaszkodva állásnál tartunk. Műsoron kívül is sokat játszunk vele, pl. elindítok egy labdát a tetejéről, ő pedig alul elkapja, vagy csak úgy billegeti.

A szintén főleg egyensúlyfejlesztésre használt henger már nem lett ilyen dögös, de legalább praktikus, lehet benne tárolni ezt azt.

Két ételhordós dobozt ragasztottunk össze, köré pedig méterben vehető szivacsot szigszalagoztunk. A dobozok teteje levehető Marci nagy örömére.

Az uram régi, sosem használt gördeszkája is átalakult, szivacsot ragasztottunk rá, de ez már tényleg annyira bénán néz ki, hogy nem mutatom meg. Mindenesetre most biztosan örül, mert az uram talán egyszer próbált annak idején gördeszkázni, aztán rájött, hogy inkább más módon próbál meg menő lenni, és szegény deszka kb. 20 évig várt a szebb napokra elfeledve a lomok között. Most bezzeg nap mint nap gurul rajta egy egyre ügyesebb legényke, akinek ugyan a nadrágja ülepe nincs a térdénél, és nem lóg ki az alsógatyája (tekintve, hogy még nincs is neki) de szerintem a deszka ezt egy cseppet sem bánja.

Kamillázunk

Marci megbetegedett, hurutosan köhög, és tiszta takony. De láza nincs szerencsére, jól eszik, iszik, és napközben a kedve is jó. Az éjszakák viszont nehezek, hánykolódik, gyakran felsír, egyikünk sem alszik valami sokat. Ha felülök az ágyban, és a karomban tartom, függőleges helyzetben jobban szelel az orrocska, nyugodtabb az álom. Milyen jó is lenne egy amolyan klasszikus fotel, magas háttámlával, minek ilyenkor nekidőlve akár még aludni is tudnék, anélkül, hogy attól kellene tartanom, hogy kiesik a karomból a tízkilós kis test.

Nem vittem orvoshoz, mert ismerem a dokinkat, azt javasolná, amit magamtól is adok neki: kakukkfüves köptető, tengervizes orrcsepp, sok folyadék…Ma készítettem egy nagy fazék kamillavirág forrázatot, bevittem az aprócska fürdőnkbe, betettem a kádba (nehogy Manó elérje) aztán kb. egy órán át üldögéltünk a kellemes, illatos gőzben. Remek alkalom könyvek nézegetésére, mondókázásra, és a szokásos kéz-láb masszázsra.

A fogásokat Andi mutatta, és afféle házi feladatként minden nap végiggyúrom a következőképpen:

1. A tenyerén a kéztőtől indulva, lassan de folyamatos, erős nyomást gyakorolva végighúzom a hüvelykujjam az ujjak tövéig. Lehet közben mondókázni: Hüvelykujjam almafa…
2. Ugyanígy, egyenes vonalban az ujjközökig
3. Az ujjak között erősebben nyomom pár másodpercig (itt Andi szerint akupunktúrás pontok vannak, de ehhez végképp nem értek)
4. Megfordítom a kezét, és a mozdulatsort megismétlem a kézfején is
5. Egyenként végiggyúrom, simítom az ujjait
6. Hasonlóképpen végiggyúrom a lábfejét is

Az elején még nagyon nehéz volt, szinte szét kellett feszíteni az ujjait, most már csak akkor feszül be ilyen erősen, ha jobb kezével fog valamit. A lábánál is nagyon kifejezett a különbség, de hogy mennyire az igazából most lett nyilvánvaló számomra. A legutóbb kapott TSMT feladatsorban váltott lábbal kellene labdába rúgnia, miközben tartom őt állásban, de csak a jobb indul el L

Próbálom a nyakizmait is nyújtani, egyrészt oldalra, miközben törökülésben ülök, ő pedig az ölemben. Bal kézzel lefelé tolom a bal vállát, jobb kézzel pedig jobbra-előre fordítom a fejét. Korábban nagyon tiltakozott ez ellen, szerencsére most már elfogadja, ahogy a következő fogást is. Ülök a földön, ő fekszik előttem. A lábfejem a vállán, ezzel tartom, finoman leszorítom a földre, közben két kezemet a tarkója alá csúsztatom, és óvatosan előre bólintom a fejét.

Mászás

Marci nem mászik. Sajnos rájött, hogy fenéken csúszkálni könnyebb, azóta a kúszást is abbahagyta. Andi tanítgatja mászni, neki még sikerül is, de mikor én próbálom, megmakacsolja magát, hasra fekszik, nyávog, nem erőltethetem.

De tegnapelőtt (01.17) megtört a jég. Elindítottam a varázs-mondókás dvd-t, letettem a gépet a földre csalinak, Manót négykézlábra állítottam, és indulás. És csodák csodájára, alig kellett alátámasztanom a mellkasát, a kezek-lábak spontán, szabályosan mozdultak. Hihetetlen! Csak úgy, magától!

Úgy érzem, nagyon jó döntés volt, hogy elkezdtük a TSMT-t is, mert ez erősíti az Andi által kilazított izmokat. Mindkét módszer nagyon kellett ahhoz, hogy itt tartsunk. Aztán hajrá tovább! Nyáron már együtt kergetjük a galambokat!

Tapasz-talat

Korábban olvastam már a Magyarországon még kevéssé ismert Kinesio-taping módszerről, gondolkoztam is, hogy ki kellene próbálni, de végül úgy döntöttem, nem viszem Manót egy sokadik helyre, elég lesz, amennyit most dolgozik.

Aztán egyik nap figyelmes lettem egy plakátra a BHRG Alapítványnál, miszerint itt tapaszolás is folyik, mi több, a mi gyógytornászunk is végzi. Nosza meg is támadtam őt, és megbeszéltük, hogy következő alkalommal Marcus is gazdagabb lesz néhány bézs színű példánnyal.

De miről is szól ez a módszer?

A Kinesio-tapinget, röviden úgy jellemeznék, hogy színes ragasztószalagokkal való izom-ín és testtartás korrigálás. Ezt a módszert és terápiás anyagot egy japán kiropraktőr és kineziológus Dr. Kenzo Kaze fejlesztette ki. Találmánya egy csúcsminőségű pamutanyag, amit egy 100%-os akril ragasztóréteggel vontak be. Ez a pamutanyag megközelítően olyan tulajdonságú –vastagságát, súlyát és nyúlási tulajdonságait tekintve – mint a bőr. A ragasztót nem egyenletesen hordják fel az anyagra, hanem sinus-formát mutató görbéket kihagynak, hogy a levegő valamint a folyadék cirkulációjára a tape alatt továbbra is lehetőség nyíljon. A Kinesio-taping lehetővé tesz számunkra egy mellékhatások nélküli „24 órás információs terápiát”amely ta pasztalataink alapján is a hatásos módszerek közé tartozik. Felhasználási területe igen széles (sportfizioterápia, neurológia, ortopédia, postoperatív terápia, lymphologia pediátria…)

A gyermekgyógytorna foglalkozásokon többek között izmokat ingerlünk, nyújtunk, erősítünk, testhelyzeteket korrigálunk, mozdulatokra rávezetünk, korrigálunk mindezt 45-60 percben. A Kinesio-taping abban segít, hogy ennek a korrigálásnak egy részét hosszabb időre is fenntartsuk. A tape felragasztást egy alapos vizsgálat, a bőr zsírtalanítása, az anyag méretre vágása és a fájdalommentes felragasztás követi.

A tapasz lelke a hullámszerű akril borítás, amelyet a test melege aktivál, és amely fontos mechanikai funkciókat helyettesíthet. A tapasz nem tartalmaz gyógyszerészeti szempontból aktív elemeket, illetve ragasztót, így a bőr számára semleges hatású. Hatékonysága különböző igénybevételek – munka, sportolás, zuhanyzás, úszás és a napi rutin egyéb tevékenységei – esetén is megmarad. A Kinesio-taping terapeuta a kellő helyre és kellő módon felragasztja ami több napig (4-8) a gyermek bőrén maradhat. Természetesen fürödni, akár úszni menni is lehet vele, csak nem szabad dörzsölni a törölközővel, hanem langyos hajszárítóval kell megszárítani. Mellékhatásai nincsenek, csak akkor ha allergiás a tapaszon levő ragasztóra. (ez nagyon ritkán fordul elő). A taping levétele szinte magától történik, 5-8 nap viselés után fokozatosan leválik a bőrről.

Gyermekeknél a gyógytorna mellett, kiegészítő terápiaként alkalmazom a Kinesio-tapinget különböző láb deformításoknál, enyhe dongalábnál, skoliózis (gerincferdülés), hanyagtartás, cerebrál paresisnél, hemiparesisnél, hypoton (gyenge tónusú) izomzatnál,spasztikus (feszes tónusú) izomzatnál, különböző kéz funkció javításáért stb. A különböző ragasztási technikák segítségével, lehet erősítő, korrigáló vagy éppen csak figyelmeztető hatást elérni. Például ha egyszerű hanyagtartás a probléma akkor a hát túlnyúlt szakaszát beragasztjuk a kellő technikával, ez korrigálja a testhelyzetet, stimuláló hatással van az alatta lévő izmokra és figyelmeztet a helyes testtartásra. Ajánlatos először gyógytornával megerősíteni, korrigálni a testhelyzetet és csak aztán elkezdeni a taping terápiát. Körülbelül hetente vagy kéthetente kell cserélni a tapinget, ez attól függ, hogy milyen területen van ragasztva. Nem elhanyagolható a Kinesio-taping fájdalomcsillapító hatása. Ez úgy nyilvánul meg , hogy a tapasz alatt található bőr a test mozgásának következtében folyamatosan ide-oda mozog, ami hatással van a mechanoreceptorokra, ami a fájdalomérzet csökkenéséhez vezet.

A Kinesio-Taping olyan kezelés, amelyet a páciens „hazavihet” magával (magán). A módszer hatékony volta a felhelyezésből és a test mozgásából fakad,a tapasz mindaddig hatékonyan működik, míg azt a páciens viseli. A Kinesio-taping egy nagyon hasznos segítség az eredmény elérése érdekében és ha már 2 mm segít korrigálni a helyes testtartás vagy funkció eléréséért akkor már nyertünk, nyertek vele kis pacienseink és szüleik. Fontos hogy nem a gyógytornát helyettesíti, hanem annak hatását erősíti.

Kovács Andrea

Gyógytornász, Kinesio-taping terapeuta

www.mackorendelo.hu

Nos a fentiek szellemében tegnap a havi kontroll (és szénné dicsérés, teljesen jogosan, mert tényleg rengeteget javult a mozgása, tartása) után Manó megtapaszolódott. Került egy csík a hátára, kettő pedig a karjára. A maradék pedig az én karomra, mert kíváncsi voltam, milyen érzés. Jelentem, semmilyen.

Az eredmény pedig már tegnap délután látszott! Lehet, hogy csak képzelődöm (ez azért nem valószínű) és lehet, hogy nem is a tapasznak köszönhető (ez mondjuk pont nem érdekel, az eredmény fontosabb), de tény, hogy Manó bal kezecskéje sokkal többet volt nyitva és sokkal-sokkal többet használta, mint korábban. Ma is ugyanezt tapasztaltuk. Szóval, úgy néz ki szeretem a tapaszt, és remélem, Manó nem fogja idő előtt leoperálni a karjáról, bár tegnap fürdésnél ennek érdekében mindent elkövetett. Apropó fürdés: tegnap először, egyedül felállt a kádban. Tadaaaaam! J

Ácsorgó

Régen nem írtam már, valahogy nem volt ihletem, pedig nagy dolgok történtek házunk táján. Marci felállt JJJJ

Egyelőre a kanapé mellett oldalazva közlekedik, leginkább a fikusz felé, mert szerinte túl sok levele van, és meg kellene ritkítani. Itt jön Vekerdy Tamás módszere, miszerint ha gyermekünk tilosban jár, fogjuk meg a kezét, nézzünk erősen a szemébe, és határozottan szóljunk rá: NEM, EZT NEM SZABAD!

Nos ez nálunk úgy néz ki, hogy manókéz lefog, farkasszem próbál, aztán a gyermek határozottan nem akar szembenézni, elfordítja a fejét, esetleg a képembe vigyorog, vagy éppen hanyatt vágja magát. A fácska még bírja, szerencsére még nem oly gyors a poronty, hogy ne tudjak időben érkezni, és arrébb pakolni őkelmét.

Újabb fejlesztőeszközöket is felfedeztem a csodakesztyű mellett (ami egyébként remekül funkcionál, csak bal kéz helyett sajnos leginkább szájjal távolíttatik el). Mire jó példának okáért a porszívó? Ha a legalacsonyabb fokozatra állítom, és mindent leszedek a gégecsőről, Manó szépecskén egyenként beporszívózza a bal kezének ujjacskáit, birizgálja a tenyerét, stb.

Azután, remek lehetőségeket rejt a tavalyelőtt céges ajándékként karácsonyra kapott kekszes doboz. A kekszet már réges régen kiettük, de a doboz a Csendes éjt játssza, ha felhúzzák, amihez pedig két kéz kell. Ezt pedig Manó is elfogadta, és bár pl. a labdát (és kb. minden mást is) remekül megfogja/gurítja/dobja egy kézzel, a dobozt igyekszik két kézzel működésbe hozni.

A felállásnál is használja a bal kezét, persze csak módjával, vicces, hogy soha még véletlenül sem emeli magasabbra, nyúl távolabbra, mint amennyire feltétlenül szükséges. Egyre ügyesebb a TSMT-s feladatok végzése során, együttműködő, nincs sírás, sőt a fitballon ugrálást és PET-palack elborogatását nagy visongások közepette végezzük. Jut eszembe: kiderült, hogy a TSMT-s gyógytornászunk kineziotapinggel is foglalkozik, és a következő konzultáción kipróbáljuk, Marcinál hogy működik.

A végére hagytam a legjobbat. A Dévényes gyógytornászunk, ha arról kérdeztem, hogy milyen esélyei vannak a gyógyulásnak, mindig nagyon óvatosan fogalmazott, ami persze érthető is, nincs két egyforma gyerek és egyrészt nincs értelme hiú reményeket táplálni, másrészt őbenne is elveszhet a szülő bizalma, ha a gyerek mégsem hozza az elvártakat (már megint ez a teljesítménykényszer, még itt is, basszus). No, lényeg, ami lényeg Andi szerint, ha így haladunk, akkor mire kismanónkból nagymanó lesz, egy laikus már nem fogja észrevenni a két oldala közti különbséget. Hála érte!

Manóbajok

Marcikánk több szempontból sem egy átlagos gyermek. Már a megérkezése sem volt éppenséggel szokványos, de erről majd máskor.

Öt hónapos kora körül vettük észre, hogy a mozgásfejlődésével valami nincs rendben, mivel csak jobb kézzel nyúlt a tárgyak után, a balt ökölbe szorítva tartotta, illetve ha bármit a bal kezébe tettünk, azonnal átvette a jobba. Anyja fia!-nevettünk ezen, hisz anyukám elmondása szerint ugyanezt csináltam, már egész pici koromban nyilvánvaló volt, hogy balkezes leszek. A gyermekorvos is csak annyit mondott, hogy baloldalon kissé deformált a feje, tegyek érdekes dogokat a másik oldalra, hogy arra nézzen. Amikor fél éves korára sem fordult meg, (pedig próbálta/tuk istenem, de mennyit) a védőnővel egyetértésben lustának tartotta, és javasolta, hogy beszéljünk róla újra, ha egy hónap múlva sem fordul meg. De ekkor már biztos voltam benne, hogy gond van, hisz nem létezik, hogy normális, ha egy hat hónapos baba egyik keze csak öklöz. Keresni kezdtem, és találtam egy gyógytornászt, aki Dévény módszerrel dolgozik, Andit, aki azóta is jár hozzánk, és akinek, azt hiszem, egész életemben hálás leszek. Az ő javaslatára vettünk részt egy komplex kivizsgáláson a Korai Fejlesztő Központban, ahol végre neve is lett annak, amit szemmel láthattunk, kézzel tapinthattunk: bal oldali hemiparesis.

A kifejezés tulajdonképpen izomgyengeséget (szerencsére nem bénulást) jelent, ami Marci esetében az egész bal oldalt érinti, fokozottan a felső végtagot. Fejlesztés nélkül a nyilvánvaló mozgásbeli hiányosságok mellett, mintha nem volna az is éppen elég, társtünetek is jelentkezhetnek, úgymint magatartásbeli és tanulási nehézségek, beszédfejlődési zavarok, mentális zavarok, gerincferdülés, kancsalság. Hála érte, hogy volt szemünk felfedezni, és van lehetőségünk orvosolni.

A DSGM terápia időközben kiegészült TSMT tornával és babaúszással is, előbbi heti négy, utóbbi egy alkalommal. Marci pedig egy füligszáj, csodás tizenöt hónapos kisember, aki apró lépésekkel, de remekül halad a maga útján.