A gyógyító mese

Marcinknak megint kijutott. Komolyan, leszállhatna már róla a sors, persze, ismerem a mondást, hogy azt bünteti, akit szeret, de azért mégis…

Most éppen a letapadt fitymája okoz neki nehéz napokat. Pontosabban már nincs letapadva, éppen a születésnapja előtti este sikerült felhúznia az uramnak, nem repedt be, kezeljük, de  szegényem nagyon szenved. Vizeletét visszatartja, amikor nagyritkán (naponta legfeljebb kétszer) mégis elengedi, zokog, sikít.

Kb. ebből állnak a napjaink (és az éjszakáink egy része):

- Anya, anya, anya, anya, aaaaanya, anya, fáj, fáj, a kukim, anya vigyáz kukira, anya, jaj, picit fáj a kukim, nem picit, nagyon, jaj, jaj, jaaaaj, fáj, anya, anya megmossa, jót tesz neki, anya, anya, nem bekeni, ölbe vesz, vigyáz, fáj, anya, anya….

Tegnap, nagyon hajnalban éppen a kádban állt, én pedig langyos vizet csorgattam a hasára, hogy az lecsorogjon a kukira, amihez nem lehet hozzáérni, mert a víz Marci szerint segít. Közben duruzsoltam neki, hogy térjünk vissza az ágyba, és majd mesélek a vonatról meg a békákról.

- Nem! A vakond kukiját! Az jó lesz nekem.

Én pedig a héten sokadik alkalommal mondtam el a történetet az erdőszéli vakond csemetéről, akinek nagyon fájt, és sírt is néha, de hagyta, hogy bekenje az anyukája, és mikor meggyógyult, a maradék varázskrémet elküldte Marcinak.  Mert az jó lesz neki. 

A témát Marci vetette fel már az első este, ő javasolta a főszereplőt is, csak a sztori az enyém.

Mára javult kicsit, nem volt akkora tortúra a pisilés, rebegem is a hálákat, mert már alig állok a lábamon. Azért a vakond és a mese erejéről nem fogok megfeledkezni, bár jó lenne, ha nem kellene sűrűn bevetnem.

Minden rosszban van valami jó

Egy kedves tanárom mondogatta volt: Mindenben meg kell találnunk a humort! 

Tehát:  Egy rabbi, egy pap és egy kacsa...

Tényleg igyekszem, de sok esetben nem sikerül, például most sem Marcus balesete kapcsán. Biztosan az az orvos is ezzel próbálkozott, aki – No itt van még egy flambírozott baba! – felkiáltással üdvözölt minket, de egyelőre nem tudok nevetni. Viszont a címben szereplő ordas nagy közhely valóban bejön nálunk. Többnyire.

A baleset napján Marci nagyon elesett volt, sokat aludt, az ébren töltött néhány órát pedig az ölemben üldögélte végig. Másnapra torokgyulladás miatt belázasodott, és két napig nem tudtam tartósan lehúzni, noha megvolt a kúp, borogatás, hűtőfürdő, ami csak kell. Lázasan szintén nem volt valami aktív, néha játszogatott kicsit, de leginkább a kanapén összebújva érezte jól magát, keveset evett, és továbbra is sokat aludt.

Hogy mi ebben a jó?

Az, hogy ezekben a napokban igazán jó dolga volt a sérült kis jobb kezének. Nem nyulkált mindenhova, nem koszolta össze a kötést, nem igazán volt esélye a fertőződésre, újabb sérülésre. 

Most bezzeg! Tegnap már fedőkötést tettünk az eredeti burkolatra, hogy inkább azt koszolja, remélve, hogy így legalább nem hord le az orvos a sárga földig, amiért nem vagyok képes egy kétévest rávenni, hogy vigyázzon a keze tisztaságára. Ma pedig egyenesen a fogával igyekezett megszabadulni a vadi új pólyától, egészen sikeresen.

Az is hasznos volt, hogy jó nagy kötés került a kezecskére, így ha akart volna sem tudott olyan hatékonyan dolgozni vele, mint korábban. A szokásosnál többször szorult hát a balra, és használta is szépen. Sajnos nem tartott sokáig a kímélet, néhány nap után már visszaállt a régi rend.

Holnap végleg lekerül a kötés, elég rátermettnek találtattam ahhoz, hogy személyesen vegyem le, két hétig vigyázzak a sebre, ecseteljem, majd egy utolsó raportra visszatérjünk a kórházba.

Mégis találtam valami humorosat! Az egyik orvos vezetékneve a sebészeten: Sült.

Ha-ha-ha.

Azt gondolom,

természetesnek kellene lennie, hogy úgy beszéljen velem a fehér köpenyes istenség mint egy másik felnőtt emberrel, valamint, hogy úgy bánjon a gyerekemmel, ahogy egy kétévessel szokás. 

Ehelyett mély hálát érzek, és írok róla egy poszot, mert ma egy ilyen sebésszel hozott össze a jó dolgom. Nem hiszem, hogy durva és modortalan kollégáinál magasabb fizetést visz haza, nem dolgozik jobb körülmények között, csupán szorult bele némi emberség.

Köszönöm neki. 

Nem tudod átvenni

Úszás után, mint minden kedden, az előtérben levő vízautomatához sétáltok. A gyerekedet távolabbra állítod, és megkéred, ne jöjjön közelebb, hisz jól tudod, minden gomb kihívást jelent számára és a gép forró vizet is ad. Poharat teszel a hideg vizes csap alá, majd végignézed, ahogy egy pillanat alatt melletted terem, és megnyitja a forró vizes csapot.

Nincs időd gondolkodni, a gyerekkezet a hideg víz alá nyomod, mindketten eláztok, átvillan az agyadon, a pelenkátlanság miatt váltás nadrágot hoztál, de felsőt nem.  A recepción fiatal lány telefonál, érkezik az elsősegélydoboz, közben a zokogó gyerekedet öleled, és reménykedsz, hogy nem olyan súlyos a helyzet, bár majdnem az egész kézfejéről lejött a bőr felső rétege. A bekötözött kezecskére hideg vizes zsebkendőt borítasz, és megköszönöd a törölközőárus lánynak, hogy addig mikrózta gyereked pólóját, amíg meg nem száradt.

Nem ismered a környéket, útbaigazítanak, merre találsz gyógyszertárat, szerencsére mellette van egy gyermekorvosi rendelő. Bár nem tartoztok ide, azonnal fogadnak, fertőtlenítik, átkötözik, írnak fel fájdalomcsillapítót. Megkérnek, fogd le a gyereked, de szükségtelen, nem tiltakozik, nem rugdos, megadóan tartja a kezét, arcán peregnek a könnyek. A patikában sor áll, de előre engednek, ahogy gyógyszerész rád néz: Anyának most nem szabad! - kevés híja, hogy te is zokogni kezdj. 

Hazafelé a buszon, hatni kezd a gyógyszer és a sírástól elfáradt emberke a válladra ájul, te csak öleled, és eszedbe jut az a két évvel ezelőtti délelőtt a kórházban. Nézted, ahogy méreténél jóval nagyobb ruhában, párnahuzattal betakargatva, nyugodtan alszik, miközben idegenek döntöttek a sorsáról, és te megígérted neki, nem engeded, hogy bármi baj érje.

Többen érdeklődnek kedvesen, egy srác jelez helyetted, segít leszállni, hálás vagy a figyelmességért.

Mikor beléptek a lakásba, felébred, nem éhes, csak iszik egy keveset. Nem teheted le, azonnal sírni kezd, ezért hosszasan ültök a kanapén, a pillák egyre nehezebbek, egyszer még felnéz rád: anya, anya! - és lecsukódnak. Annyira szeretnéd, de a fádalmát nem tudod átvenni. Sokáig ringatod még, mielőtt a szobájába viszed.

Végigalussza a délutánt, estére jobb a kedve, de még mindig rengeteget bújik. Közben lemondod a heti tornákat, és felhívod saját gyermekorvosodat, aki a sebészetre irányít benneteket.

Nem lesz semmi baj!