Alkalmasak lettünk

Azt hiszem, eséllyel indulhatnánk a ki kapta meg leghamarabb az alkalmassági határozatot versenyen, már ha hirdetnének ilyesmit. Az első TEGYESZ- beszélgetés után kevesebb, mint két hónappal kezünkben a papír, ami igazolja, hogy a hivatalos szervek szerint is képesek vagyunk két gyermek szüleiként helytállni.

A határozat birtokában jelentkeztünk az egyik civil szervezethez is, így mostantól már nincs egyéb dolgunk, mint várni.

Sokat gondolkodtam, hogyan fogom megoldani Marci fejlesztésekre hordozását hármasban tömegközlekedve. Aztán arra jutottam, hogy majd a részleteket kiokoskodom, ha már tényleg ketten lesznek. Addigra remélhetőleg Marci elég erős lesz már, hogy hosszabb távot is képes legyen gyalogolni, nem kell majd gyakran ölbe vennem. Addig is gyakoroljuk a lépcsőzést, ami még elég nehezen megy, márpedig mindegyik útvonalunkon bőven van belőlük.  Tornán a csöpp majd elnézeget rajtam a kendőben, az úszás pedig…a minap láttam egy anyukát, aki nagyobbik lányával éppen részt vett a foglalkozáson, míg a kicsi a babakocsiból figyelgetett a medence partján. Ha másnak is sikerül, nekem miért ne, addig pedig sűrűn elképzelem, hogy menni fog.

Fejlesztőeszközök otthonról - datolya

Oktatófilmünkből kiderül, hogy az aszalt datolya emberi fogyasztásra alkalmatlan maggal rendelkezik, melyet komposztdomb híján a szeméttárolóban célszerű elhelyezni. Amennyiben mégis az újrahasznosítás mellett döntünk, kínáljuk meg vele a hozzánk legközelebb található kétéltűt, aki örömmel fogadja majd figyelmességünket, még akkor is, ha ki sem tudja nyitni a száját, mert történetesen műanyagból fröccsöntötték.  

Helykeresés

Ifjan, mikor még ráértünk, hétvégente gyakran motorra ültünk és jártuk az országot, nemcsak a honismeret kedvéért, hanem hogy megtaláljuk azt a helyet, amit majdan otthonunknak nevezhetünk. Ekkor még nem voltak komolyabb preferenciáink, az számított csupán, mennyire ejt rabul egy táj, egy település hangulata. Az Alpokaljára és a Balaton-felvidékre jártunk leggyakrabban, a tornácos balatoni parasztházakba mindketten beleszerettünk, el is határoztuk, hogy mi is ilyet fogunk építeni. Mikor Marci hazatalált, az építkezés egy időre lekerült a napirendről. Aztán gyorsan előkerült újfent, mert egyre inkább éreztük, hogy a lakás bizony nem lett nagyobb, Budapest pedig hm, hm, most már nagyon nem nekünk való.

2011 nyarán kezdtük újra a keresést, de már más szempontok szerint: legyen a közelben egy város, ahol egyrészt van Marci számára megfelelő fejlesztés, másrészt munkalehetőség is, hogy megkeressük rá a pénzt. Az is fontossá vált, hogy elérhető távolságban legyenek olyan óvodák, iskolák, ahol kezelni tudják azt, hogy fiókánk több szempontból sem átlagos gyerek.

Meg is találtuk a Várost, ott beültük egy kávézóba, és megkérdeztük a pincérlányt, hol jó lakni a környéken. Saját faluját ajánlotta, arra indultunk hát el. Azután körbemotoroztunk a környékbeli falvakon, beszélgettünk az ott lakókkal. A tapasztaltakról pedig gondosan listát vezettünk, felírtuk, melyik miért szimpatikus, miért nem, milyen a táj, az utcakép, a tömegközlekedés, a hangulat, a házak, porták állapota, mennyire élő a település.

Közben vadul terveztük a házunkat, sok-sok órát szántunk az életünkből a milliméterpapírra való rajzolgatásra. Egyik januári éjjelen úgy hajnali egy óra tájban, megkérdeztem az uramat, nem érzi-e furának, hogy éppen az ötödik házat tervezzük egy nem létező telekre. Szerintem tök feleslegesen dolgozunk, mi erről a véleménye? Az, hogy szerinte nem veszem elég komolyan…

A Gondviselés is dolgozott csendesen, mert még ebben a hónapban kiderült, hogy emberem vállalata megvásárol egy céget, na hol? És vajon ki fogja az integrációt koordinálni? Úgy bizony, az én uram hetente háromszor elgurult a Városba, aztán további falvakban nézett körül, és elkezdte finoman szervezni, hogy a lakóhelyváltás ne jelentsen egyben munkahelyváltást is.

Aztán egyre többször tértünk vissza egy településhez, és egyre inkább éreztük, hogy megvan a hely, itt szeretnénk élni.

Tavasz volt éppen.

Együtt alvás, külön alvás

Mi az urammal leginkább alvás pártiak vagyunk, azaz nincsenek elveink, azon kívül, hogy mindhárman minél többet békésen aludhassunk. Ezért aztán, mikor Marci éjjelente felébredt, nem próbáltuk ki, mennyi idő alatt sírja álomba magát, és azt sem, hogy meddig kell ölben hurcolásznom, míg egyikünk ki nem dől. Vagyis, ahányszor csak felsírt, gondolkodás nélkül bepattintottuk a nagyágyba, mindenki boldog volt és kipihent.

Jól működött ez a rendszer, voltak időszakok, mikor szinte minden éjjel velünk aludt, máskor pedig szépen végigaludta az éjszakát.

Lassan egy éve ilyen külön alvós időszakot éltünk, lám, lám nem volt igazuk a „Meglátjátok, majd tíz évesen sem akar nélkületek aludni!” típusú jóslatoknak.

Már-már kezdtem tehát érezni bezzeganya státuszomat, ám az elmúlt pár héten csaknem minden éjjel, hajnalban nyöszörgésre és rimánkodó - Anya! Apa! - hangocskára ébredünk. A dolgot tetézi még, hogy fiókánk nagyjából ugyanennyi ideje délután is korábban ébred, aztán az ölembe kucorodva kamillázik még majd’ egy órát. Sokszor el is alszik újra.

Nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a dolognak, sem emberemet, sem engem nem zavar az éjszakai vándorlás, és ami a délutáni ölben sziesztát illeti, ha láthatóan erre van szüksége, úgy intézem a dolgaimat, hogy beleférjen.

A mai tornán viszont mégis választ kaptam a miértekre. Mostanában, hogy egyre biztosabban jár, Marci kezd elkanászodni, úgyis hívja magát, hogy Kópé. Ha itthon vagyunk nincs is semmi gond, de idegenben nem hajlandó megfogni a kezem, gyakran elszalad tőlem, megfog, megcsavar, szétdobál dolgokat csupáncsak a vicc kedvéért. Ha ketten tornázunk, játszunk, vagy egyedül játszik, remekül koncentrál, együttműködik, odafigyel. Ám a csoportban, mintha egy másik gyerek lenne, minden apróság elvonja a figyelmét, már ha lehet apróságokról beszélni ott, ahol négy darab, ugyanannyi anyukával súlyosbított huszonsokhónapos bolondozik.  Az is eléggé szembeötlő, mennyire „babásan” viselkedik még a többiekhez képest.

Megkérdeztem Szilvit is, mi erről a véleménye, szerinte Marci esetében belefér, legalábbis kb. még fél évig. A többiek tíz-tizenegy hónaposan kezdtek járni, Marci bő egy évvel később, most nyílik ki számára a világ, és kezdi megtapasztalni, hogy ő is képes azt befolyásolni. Ezért dekoncentrált társaságban, és kortársainál éretlenebb viselkedése is a megkésett mozgásfejlődés számlájára írható. Aztán elmondta, hogy ebben a fejlődési ugrásban is, akárcsak a kúszás, mászás megindulásakor újra gyakorivá válhatnak az éjszakai ébredések. Hát akkor bingó!

Ugye, milyen érdekes és csodás az ember? Marci bontakozó kis ÉNje egyszerre vágyik távolodni, és érezni azt a biztonságot, amit a közelségünk és az ölelésünk jelent. Hihetetlen, hogy minden mindennel mennyire összefügg! 

Se tévé, se internet, hát hogy éltek ti?

A kérdést tesóm tette fel nevetve, mikor egy napra kölcsönkérték a lakásunkat, és kiderült, hogy emberem magával vitte a céges juttatásként kapott mobilnetet, információ-gyűjtés céljából a szakdolgozatához. Eme dolgozatot egyébiránt ő írja főleg, és csak egy egészen kicsit én.

A tévénk nemléte már több kedélyt felborzolt az évek folyamán. Sosem felejtem el pl. apósom anyámborogass tekintetét. Anyukám azt gondolta, biztos nincs rá pénzünk (mondjuk akkoriban nem is volt) ezért karácsonyra akart minket meglepni vele, még szerencse, hogy tesóm beavatott, így idejében le tudtuk róla beszélni. Vagy az egyszer becsengető jóember, akit az egész házat ellátó szolgáltató küldött megkérdezni, hogy mi miért nem, pedig olyan remek ajánlatuk lenne számunkra. Azt a döbbenetet, aztán a megkönnyebbülést, hogy legalább net van, mégsem élnek ezek barlangban.

Kedvencem azonban a rókás úriember volt, aki a lakáshitelünket hivatott intézni, őneki egyenesen forogni kezdett a szeme, úgy próbált meggyőzni minket arról, hogy az új életünk igenis megkíván egy szupermenő egész falat betöltő példányt, és szerinte ezért több kölcsönt kellene felvennünk, mint amennyit szeretnénk.

Pedig remekül meg lehet lenni nélküle, már hét éve gyakoroljuk. Emberem döntése volt, hogy ne legyen, nekem eleinte hiányzott, szerettem háttértévézni, ma viszont már örülök, hogy nincs. Ha hosszabb ideig tévés helyen tartózkodom, bekapcsolom a lakberendezős-kertes csatornát, az most nagyon aktuális, aztán nem is olyan sokára meg kikapcsolom, mert kiborít, hogy negyedóránként kapok tíz perc reklámot az arcomba.

Szegény ügynök borzasztóan csalódott lehetett, mert továbbra sem szeretnénk tévét venni, sőt Brazíliába sem fogunk utazni, pedig ez utóbbi látens igényünket is bőszen próbálta beleverni abba a kemény fejünkbe. Nem akarta elhinni, hogy nekünk egyik sem hiányzik.

"Vidékre költözöm

A kertem öntözöm

Szabad leszek, és már semmi nem ér el

Amihez nincs közöm”

Ezt a Charlie- nótát énekelgetjük gyakorta mostanában az urammal. Bár ő szíve szerint inkább úgy folytatná az első sort, hogy „Egész nap barkácsolok a műhelyben a fiammal, szépítjük az öreg MZ-t, és néha lenyírom a füvet.”

Nem titok, hogy mióta csak Budapesten élünk, falura szeretnénk költözni. Nem is tudom, miért jöttünk ide…ja igen: az iskolák miatt. Aztán hamar találtunk munkát, amit még szerettünk is. Az uram most is szereti, nekem meg már nincsenek karriervágyaim egy ideje. Vannak viszont helyettük nagy terveim. Mert nem volt semmi gond, és nem is bántuk különösebben, hogy kizsákmányol a multi, legalább spóroltunk sokat a rezsin, hisz alig voltunk itthon. Jellemző, hogy addig nem tűnt fel, milyen meleg nyáron a lakás, amíg el nem jöttem GYED-re, és az első fűtésszámlától is dobtunk egy hátast. De azt nem akarjuk, hogy Marci ebben a városban nőjön fel. Teret akarunk, földet, kertet, és ha belejövünk, háziállatokat.

Tőlem nem áll távol ez az életforma, ebben nőttem fel, csupán visszatérek a gyökereimhez, az uram pedig elmondása szerint meg fogja szokni. Gyerekkorában ő is sokat gyomlált a „telken”, amit azóta is utálkozva emleget. Kicsit meglepődött, mikor felvilágosítottam, hogy szerintem a kert nem egyenlő három tujával és egy rózsabokorral a 20 négyzetméteres gyep szélén. Mindenesetre sietett leszögezni, hogy ne nagyon számítsak rá a répaegyelésnél, és a maga részéről pártolná egy permakultúrás kert létrehozását.

Évekig álmodoztunk, gyűjtögettünk, terveztünk, kitettük az álomház képét a hűtőre, aztán tavaly karácsonykor megírtuk a Tervet. Nem volt hosszú. Tavasszal megtaláljuk a falut, nyáron megvesszük a telket, következő tavasszal pedig elkezdünk építkezni. Aztán persze másként alakult…

Nápolyi nélkül is

Sokszor gondolok arra, hogy Marci nem másért választott minket, minthogy megtanítson örülni minden apróságnak. Mai napig rácsodálkozok, nézem elmerülve, és alig tudom felfogni, hogy képes egyedül járni. Vagy tegnap, mikor hosszú idő után először mentünk úszni (alig látszik az égés helye, nem bántja már az uszoda klóros vize) és két anyuka is megjegyezte, milyen sokat fejlődött Manó, mióta nem látták. Végig tartotta a tempót a többiekkel, mélyen bevésődhettek neki a mozdulatok, mert egyáltalán nem volt észrevehető, hogy kimaradt majd’ két hónap. És amit éreztem, mikor ott ült a lépcsőn, akárcsak a többiek, majd felállt egyedül, akárcsak a többiek, óvatosan előrelépett a peremig, akárcsak a többiek, végül nevetve a vízbe vetette magát tudva, hogy két lépésre állok tőle, és el fogom kapni. Ahogy írok róla, most is mosolygok.

Azt hiszem, most kezd beérni a munka, amit ez a csöpp emberke sok-sok hónapja végez. Hétvégén például minden előzmény nélkül egyszercsak elkezdett utánam szavakat mondani. A konyhában ültünk, és csaknem minden egy, illetve két szótagú általam mondott szót megismételt, szófajtól függetlenül. Ahogy mondani szokás, köpni-nyelni nem tudtam a meglepetéstől, még soha nem tudtam erre rávenni, most pedig csak úgy magától elkezdte. Mint Örkény Nápolyi c. novellájában, csak Marcit nem kellett édességgel motiválni. Azóta is gyakorolunk, igaz, egy idő után közli: kész, ennyi, majd odébbáll.

Nagyon érdekes számomra, hogy szombat óta minden családtagot nevén nevez (olyan bájos manóhangon énekli, hogy Zaáááán), de saját nevét még sosem mondta ki, hiába kérem. Önmagát A Baba-ként definiálja (névelővel, amúgy pestiesen), és közben böködi a mellkasát, hogy egyértelmű legyen, kire gondol.