Nem Vuk vagyok! Róka!

Mondtam már, hogy szeretem Marci óvodáját?  Most a farsang miatt is például. Itt az a szokás, hogy nem  csak egy napig tart, hanem egész héten buliznak a gyerekek, van idejük kijátszani magukból az élményt. Akinek volt kapacitása, akár minden nap másik jelmezbe bújtathatta magzatát, volt süti, tánc, lufik, játék, de nem volt verseny és senkit sem emeltek ki, mert az anyukája az átlagnál szebb jelmezt készít, avagy vásárol.

Marcus gúnyáján sokat gondolkodtam, több feltételnek is meg kellett felelnie. El akartam szakadni a pókember-cowboy vonaltól, legyen egyszerű, olcsó, kényelmes, aranyos és persze Marci viselje el magán. Tehát nem lehet a része kalap, kendő, fejpánt, vagy egyéb hátra, hasra kötendő kellék. És persze nekem kell elkészíteni, mert kell a lelkemnek, hogy néha szupermaminak érezzem magam.

No, röpke két éjszaka alatt ez lett belőle. A rókaportrék most ellepik a blogot.

Na jól van, anyám, most már hagyjál békén!

Rövid határidővel

vállajuk Ikea konyhaszekrény összeszerelését.

Jelige: Három hónap

Tavaly ilyenkor, mikor a fűtetlen házban eszkimónak öltözve vertük a csempét, még nagyon távolinak tűnt, hogy egyszer azt mondhatom: van egy olyan helyisége a házunknak, ami már majdnem készen van. A hónapokig tartó rezsózás után kis híján megöleltem az újonnan vásárolt villanytűzhelyt, a lavór után szerelmetes pillantásokkal simogattam a mosogatót, és a gyomrom még most is görcsbe rándul, ha Marci karambolosat játszik a bútor, vagyis a BÚTOR két méteres körzetében.

Nem kapkodtuk el ezt sem, még valamikor október végén kezdtem tervezni, először átrágtam magam a korábban gyűjtögetett töménytelen mennyiségű inspirációs képen, aztán szépen felballagtam a kék-sárga honlapra és az ottani bolondbiztos tervezőprogram segítségével összehoztam a vágyakat és a lehetőségeket.

Azután néhány hetes szállítás következett, ha az uram Budapesten járt, mindig hazahozott egy csomagtartónyi konyhát, és amikor éppen ráért, összerakott egy-egy elemet. Január elején csempéztünk, aztán pikk-pakk alig telt el egy hónap, és használatba is vehettem a csillogó új konyhát. A projektet viszonylag kevés anyázással megúsztuk, pl. tudtátok, hogy az ikeás bútor két egész centivel szélesebb a sztenderdnél? Nem? Mondjuk ez csak akkor érdekes, ha nem ikeás munkapultot választotok hozzá, fizettek ki, és visztek haza. Mint mi.

 

Lényeg, hogy a szekrény készen van, és én végre kicsomagolhatom a borospoharakat, amiket még az esküvőnkre kaptunk, és azóta is anyósomnál várják, hogy legyen helyünk, ahová tehetjük őket. Talán még használni is fogjuk, pedig már úgy megszoktuk a bögrét…

Üdv a katalógus 38. oldalán. Nekünk tetszik.

Anya, boldog vagy?

Hát nagyon! Ma, ahogy a szemerkélő esőben ballagtunk hazafelé az óvodából, felfigyeltem arra, hogy Marci milyen jó tempóban lépeget mellettem. Ne gondoljatok nagy dologra, a sebessége nagyjából az én kényelmes sétatempómnak felelt meg, ám ez messze gyorsabb volt, mint az eddigi tyúklépéseink, ami engem jobban fárasztott, mintha rohannom kellett volna. Hát megvan ez is, újabb pipa a listán. Már lépést tud tartani az ovisokkal, ha sétálni mennek!

Amúgy figyelem a többieket is az oviban, és azt látom, hogy egyéb téren is szinte már teljesen behozta a lemaradásait. Jó, nyilván nem tud mászókázni, futásban is lehagyják, és a bal kezét csupán segítő/támasztóként használja (de használja, és ez nagy dolog!), mégis mit számít már, hogy mikor fordult meg vagy indult el. Legfeljebb nem lesz vízilabdás - pedig a szépsége megvan hozzá - vagy mondjuk ötvös.

Karácsonykor még nem mondókázott, és egyetlen dalt tudott, az Ég a gyertyát, ezt is zsarolással értem el mondván, muszáj énekelnünk, hogy az angyalok idetaláljanak. Most, február elején több mint húsz dalocskát, mondókát fúj, amit egyik nap hall a konduktortól - januártól konduktorhoz is járunk, írok majd még róla - másnap az itthoni tornán már mondja velem, mintha kinyitották volna nála a ritmus-csapot.  És nagyon szeretem az ovinkat. Szeretem, ahogy szeretik őket, ahogy kezelik az én fiókám és a csoport másik csodamanója (ő auti) másságát. Úgy kezelik, hogy nem kezelik. Az élet rendje, hogy ők ketten különböznek az átlagtól. Olyan jó helyre költöztünk!

és cukrász is lehet, úgyis szeret kavarni...

Vettünk egy Hyundai-t!

A konyha csempézésének felütéseként az én drága jó uram átrendezte a konnektorokat. Szerinte csakis úgy érdemes élni, ha az embernek/asszonynak kilenc darab konnektora van a konyhában, egyel sem kevesebb. Mindezen konnektorok pedig roppant dezájnosan a felső szekrény aljára simuljanak, hogy avatatlan szem ne is lássa őket. Alig kerülnének többe cirka harmincezer magyar forintnál. Elszöszöltünk néhány hetet a konnektorkérdésen, én próbáltam meggyőzni arról, hogy a régi konyhámban három volt mindössze, azok is póriasan csak úgy a falon éktelenkedtek mégis nagyon elégedett voltam velük. Végül a kompromisszum jegyében kiegyeztünk hat darab kutyaközönséges fali konnektorban.

A konnektorprojekt folyományaként aztán újra visszatért a rezsó korszak, lám mennyire alkalmazkodó is az ember lánya, ezúttal már eszembe sem jutott rendelni az ebédet, a két platni tökéletesen kiszolgált minket.

Az új esztendő első szombatján Marcival sürgősen el kellett hagyjuk a házat, hogy gyermekem apja nekiláthasson a vésésnek, áthelyezésnek, megszüntetésnek, új helyek kialakításának. Mi addig a falu játszóterén töltöttük az időt, én letakarítottam az összes vizes kis játékot, amihez Marci kedvet kapott, próbáltam rávenni, hogy a mászókázás ne csupán abból álljon, hogy én tartom, uram bocsá’ felteszem, hanem erőltesse meg magát ő is, ne adja fel az első nehézségre, ezen jól összevesztünk, sírás, lelkifurdalás, kibékülés. Dühömben felhívtam Ági barátnőmet újévköszöntésnek álcázott pszichológusi konzultációra, jót nyivákoltam neki, ő magamhoz tértett, közben Marcusom elaludt az ölemben. Ha a telefonom nem merül le, tán még most is ott ülünk, kevés dolgot sajnáltam Budapesten hagyni, ő és családja az egyik…

Aztán hazabicikliztünk, újra szembesültem azzal, hogy most már tényleg komolyabban el kellene kezdenem valami testmozgást, mert nem járja, hogy néhány perces tekerés után – némi mentség, hogy dombra fel - kiköpöm a tüdőmet.

Hazaérve elállt a lélegzetem méghozzá szó szerint, mert gomolygó por-ködben fogadott minket az én uram, és finom por borított mindent a nappali-konyha-étkező terében: a bútorokat, az asztalon a reggeli maradékát, a konyhai eszközöket, a ruhákat, a száradó csipkebogyókat, a karácsonyfát, a könyveket, Marci játékait, és természetesen a padlót, ahonnan gondosan széthordhattuk azokba a helyiségekbe, ahová véletlenül még nem szállt be a vésés közben.

Büszke voltam magamra, mert kibírtam mérgelődés nélkül, bár volt egy olyan érzésem, hogy a konnektoros munkálatok után ő majd hétfőn szépen elmegy dolgozni, én pedig itt maradok az otrombán mocskos lakással és egy háromévessel boldogságban, békességben. Öregszem vagy mi, jó lenne, ha ez a hirtelen jött türelem kitartana még nagyon sokáig. Egyébként nem maradt rám teljesen a romeltakarítás, kár is lett volna veszekedni miatta.

Azt pedig már teljesen normális dolognak éreztem, hogy az uram elment venni egy lyukfúrót a tönkrement régi helyett, és hazajött egy kompresszorral…

Kezdjük el, aztán majd meglátjuk

Nagyjából ezzel a jelszóval vágtunk neki két szobánk parkettázásának, még valamikor ősz végén, de mert roppant naprakész vagyok, csak most osztom meg az élményeket azzal, aki még erre téved. Egyébként a hallgatás oka semmi más, mint hogy totálisan el lettem vágva a virtuális világtól, a rendelkezésemre álló mobilnet sztrájkba lépett, hol volt, hol nem, de inkább az utóbbi. Aztán múlt héten végre fölragyogott a nap, fúúú, lett internetem, fúúú, gyors, akár a szél, simán tudok filmeket is nézni rajta, fúúú, hogy tudtam élni eddig nélküle?

Visszatérve a parkettára, egészen csúnyákat gondoltam az eladólányról, aki a napfényes októberben szemrebbenés nélkül állította, hogy a padló, amit kiválasztottunk, úgy van elkészítve, hogy minden lap pontosan passzol egymáshoz, a rajta levő minta csodásan folytatódik a következőn. Mondjuk, mi meg elhittük, ezért nekünk is jár a pont.

Azt mondják, laminált padlót a hülye is bárki le tud rakni, méghozzá pillanatok alatt. Nos a bárkit alá tudom támasztani, még nekünk is sikerült, ám alig negyven négyzetméter felület két teljes nap (nem munkanap!) alatt történő lepadlózása nem nevezhető éppen villámgyorsnak még akkor sem, ha a szobánként nem csak négy sarokkal kellett megküzdenünk. 

A két napból legalább egyet elvett a mintájában folytatódó lapok megkeresése, mert bizony baromira nem folytatódtak – nekem jutott a feladat, és néha csak az ötödik-hatodik csomag felbontásával találtam meg a megfelelőt, mindezt egy háromévessel súlyosbítva, aki csúszási és ugrási gyakorlatokat végzett a véres verejtékkel megkeresett lapok között.

Egyetlen egyszer álltam csak a sírás szélén, mikor jelezte az én uram, hogy a hűdeminőségi lapoknak bizony hasa van, vagyis a sokadik sort már nem tudjuk összepattintani, most mi a fenét csináljunk. Aztán kiderült, nem a padló a bűnös, hanem a fal, az egész házban nincs egyetlen derékszög sem, és egyetlen egyenes fal sem, ám ha padlót nem toljuk rá a falra, a keletkező, változatos szélességű rés a szegőléccel szépecskén eltakarható.

Mindenesetre az eredmény szerintünk nagyon szép lett, bár nincs még teljesen kész, a szegőléceket az uram ugyan felrakta, de még nem ragasztotta le. Pedig kellene, ha nem akarjuk, hogy Marci apránként mindet felszedegesse. Néhány héttel később minőségi tesztet is végeztünk, Marcigyerek két pohár vizet borított a szépséges padlóra, gondosan úgy elhelyezve, hogy a felszedett szegőléc helyén be tudjon folyni a lapok alá is. Jelentem, kiállta a próbát.

Egész más érzés így bemenni a szobákba, hogy nem a betonon lépegetünk. És mennyivel melegebb van!

Nagy lendülettel el is foglaltuk a szobákat, fokozatosan leszivárogtunk az emeletről, a kisebbiket berendeztük hálónak (=az uram összeütött bútorlapokból valami ágyféleséget), a másik még szerelő-tároló-kupiszoba. Itt állomásoztak hetekig a konyánk felső szekrényei is, melyek tegnap kerültek fel (végre, végre, végre!) a végleges helyükre. De erről majd legközelebb. Izgultok, mi? :p

Vendég a háznál

- Anya, gyere, ott az egérke! Be akar jönni!

A nagy munkában még ráért modellt állni, igaz, csak a telefonnak

Valóban ezen dolgozott a kis piszok, vágyakozva pislogott befelé az ablakon, de nem sikerült bejönnie. Ám másnap a csapdába igen. Vagy neki, vagy az egyik kollégájának. Többfrontos támadásom eddig három áldozatot szedett, én pedig túlléptem az árnyékomon, már nem kérek segítséget sem a csapdák kihelyezéséhez, sem az egérhullák likvidálásához. Nevel a falu.

Piros lufi

Az utóbbi hónapokban egyre többször tették fel nekem ismerősök és ismeretlenek a kérdést, amit nyilván minden három év körüli gyereket nevelő szülőnek kétnaponta nekiszegeznek:

- És? Mikor megy már oviba?

Aztán ugyanilyen gyakran okoztam meglepetést a kérdezőknek, rövid válaszommal, miszerint nem megy. Egyelőre legalábbis.

Nem osztom a nézetet, hogy egy ilyen idős gyereknek feltétlenül intézményesülnie kell, és ha nem jár óvodába, nem fog megfelelően szocializálódni, nem lesznek barátai, nem tud felkészülni az iskolára, nem veszik fel majd az egyetemre…

Úgy éreztem, Marci nem alkalmas még arra, hogy napi több órára közösségbe vigyem, a viselkedése olyan babás volt még nyáron, idegenek nem értették jól a beszédét, és féltem attól, hogy nem kapja meg azt az odafigyelést, amire neki szüksége van, egy átlagos háromévesnek pedig nem. Pl. a supináció hiánya miatt nem tud kivinni egy tányért, levenni a nadrágját, vagy éppen megtartani magát a vécén. Legyen itthon velem még egy évet, aztán majd meglátjuk.

Aztán ideköltöztünk, egy, a gólya által sokat látogatott utcába, és az én fiam, aki eddig legfeljebb figyelte a többi gyerek játékát, de nem csatlakozott, egyszerre nagyot nyitott a többiek felé. Csak pislogtam, mikor hosszú-hosszú ideig játszott az éppen sorra kerülő kis kollégával, bújócskáztak, beszélgettek, rohangáltak, gyűjtögettek, szövetkeztek, ahogy illik.

A beszéde is nagyot fejlődött mióta itt lakunk, már idegenek is jól megértik, a gyerekek pedig remekül.

Érdeklődtem a helyi ovi felől, és nagyon szimpatikus dolgokat hallottam. Mondjuk nem is voltak nagy elvárásaim az intézmény felé, pusztán az, hogy fogadják el és szeressék a gyerekemet.

Megtudtam, hogy az itteni óvoda integrált, aminek nagyon örültem, egyrészt mert Marci sem átlagos, másrészt esélyt ad arra, hogy az ide járt gyerekek könnyebben és jobban tudják majd elfogadni és kezelni azt, hogy nem vagyunk egyformák. Másrészről minden csoport vegyes korosztályú, ami szerintünk Marcira nézve megint csak előnyös.

Egy alternatív pedagógiájú, a közeli városban levő óvoda is benne volt a kalapban, de a fentieken kívül még egy fontos érv szólt a helyi ovi mellett: maga az utcánk, az itteni gyerekek, akik nemhogy egy óvodába járnak, de többségük ugyanazon csoportba is. A három csoport nagycsoportosai pedig a majdani első osztály tagjai lesznek. Vagyis itt minden esély megvan egy egymást jól ismerő, elfogadó baráti közösség kialakulására, hogy úgy éreztük az urammal, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy kiemeljük innen Marcit, még ha a másik óvoda pedagógiája közelebb is áll a szívünkhöz.

De még mindezek után sem rohantunk volna beiratkozni, ha nem megyünk el a Mozgásvizsgálóba, ahol felvilágosítottak, Marci akkor kaphat OEP-támogatotta fejlesztést, ha óvodába jár. Emellett pedig a Marcit vizsgáló pszichológus szerint is igen jót tenne neki már a kortárs közösség. Fel is hívta az ottani gyógytornász az óvodavezetőt, aki elmondta, persze várják Marcit, de csak szeptembertől. Most nincs hely.

Gondoltam, futok én is egy kört, másnap elballagtunk az utca végére (az óvoda tíz perc gyalog, még Marci-tempóban is, újabb plusz pont), vezető néni picit fellélegzett, hogy Marci nem sérült „annyira”, januártól mehetne is, ha valaki visszalép, mondjuk gyermeke nem lesz addigra szobatiszta.

Aztán pár nappal később felhívott, hogy megüresedett egy hely, és ha gondoljuk, jövő héten kezdhet Marci, méghozzá pont abban a csoportban, ahol az utcabeli apróságok tömörülnek.

Kicsi fiam első hetét zárta az óvodában.  Hímzett piros lufi a mesepárnán, a törölközőn, öröm és várakozás a kicsi arcon, könnyek csak az én szememben. Kedden két órán át én is ott ücsörögtem a sarokban egyedül, Marcim ismerkedett, szerdán mondták, menjek haza nyugodtan, hívnak ha kellek, nem kellettem. Csütörtökön, pénteken már ott is ebédelt. Az egyik kislány odajött hozzám, megsimogatta a karom, hagyjam ott Marcit nyugodtan, majd ő vigyáz rá. Nem aggódom hát.

Szerintem nem lenne gond az alvással sem, de ebéd után elhozom, itthon alszik egyet, aztán a délután a tornáé, Dévény + aktív torna kedv és lehetőség szerint.

Rugalmas, simulékony kicsi lélek. Büszke vagyok rá nagyon. Nagyon-nagyon.