Hogy kedvenc sógoromat idézzem,

ezt elk**tuk.

Ma délben a gyerekem azt mondta nekem, ne meséljek neki elalvás előtt, mert – figyelem! – ma már sok mesét nézett.

Mérges vagyok magamra, én is beleestem az addig legalább nyugi van, és egyébként sem néz akármit, csak amit mi helyesnek tartunk - előfizetésünk nincs, a készüléket monitorként használjuk - szokásos csapdájába. Hát visszanyalt a fagyi.

Mesét néz, hogy elviselje, mikor nyújtom, masszírozom kezét, lábát, mesét nézett, mikor inhalálnia kellett, vagy infralámpáztam a fülét, arcát, elég gyakran sajnos, mert nem bírt kikecmeregni a hurutos, nagyothallós nyavalyából. Mesét néz, ha altatom Lackót, mert egyébként nem mehetek ki a látóteréből, ha mégis megteszem, azonnal sírva jön utánam, és Lackó bármennyire is mintababa mostmár, egy sikongatva futkosó, ajtócsapkodó hároméves közvetlen közelében elaludni ő sem tud. És ugyanezen okból mesét néz, ha pincébe, padlásra, kertbe kell szaladnom pár percre. Már tudom, hogy túl gyakran.

A gyerekeimmel kapcsolatban, nincsenek különösebb ambícióim (abban igyekszünk segíteni őket, hogy legyenek sajátjaik), de az, hogy a könyveket szeressék, nekem alap. Azt hittem ezért megteszem, amit kell, sok, és azt gondolom igényes könyve van, sokat olvasok neki, én magam is gyakran veszek könyvet a kezembe, még ha jóval ritkábban is mint a gyerekek előtti időben. Nem elég ezek szerint, én pedig nem akarom, hogy könyvek helyett a monitort válassza.

Marcikám gyanútlan őszinteségével elérte, hogy jelentős képernyő-megvonásban részesüljön, a fentebb részletezett problémákra pedig valami más megoldást kell kitalálnom. Remélem, még vissza tudom fordítani ezt a folyamatot, mert hú, most úgy érzem magam, mint akit hasba rúgtak.

Fiúgyerek és a szerepjáték

- Lackó, várj meg, mindjárt jövök!- kiáltja Marcus és beszalad a gyerekszobába. Lackógyerek két hónapos lévén, mit tehetne mást, szót fogad és vár.

Bentről hallom a vékonyka hangot:

- Uraim, indítsák be a motort! Brrrmmm, brmmm, brrrrrrrrrrr……jaaaaj, kisodródtam! Majd visszajön, ismét megáll nézelődő öccse előtt.

- Lackó, figyelj csak! Én leszek a versenyautó, te leszel a bója! Brrrmmm, brmmm, brrrrrrrrrrr……és már tudom, rövidesen én is munkába állhatok, mint vontató. ...

Szépfiúk

Csak reméltem, hogy ennyire jó lesz két gyerekes anyának lenni. Nemcsak anyák napján...

lehetetlen rávenni őket, hogy egyszerre nézzenek a kamerába

Éjfél van

Mindenki alszik, nekem se ártana, az éjszakai Lackó-műszak miatt egyre gyakrabban nem fogom fel elsőre, amit hallok. Ám alvás helyett maradék húsvéti sonkát eszem túrórudival, és Shirley Valentine-t nézem a jutyúbon. 

Na, ezért jó felnőttnek lenni.

pár perc múlva pont ilyen éberen fog rám nézni

Azért volt már könnyebb napom is

 – gondolta Nyúl, mikor kisebbik fiókája egy különlegesen nagy hányás után matricává változott, a nagyobbik pedig igen súlyos lábujjsérülést szenvedett, olyan súlyosat, amivel csak a kanapén fetrengeni, visítani, és nyávogni lehet. Aztán valahogy mégis rendbe jött annyira, hogy el tudtak menni az apjával lovagolni, márpedig a lovak köztudottan kiváló terapeuták. Szellő egyenesen doktorálhatna nyúlfinyugtatásból, olyannyira sikerült, hogy a fájós lábujjú legény kis híján elaludt a nyeregben.

Hazaérve a Nyúl felvetette, tán építeni kellene egy fészket, hátha pottyan bele némi meglepetés. Marcigyerek totálisan elfeledve fájós lábujját rohant füvet szedni, és nem ám csak úgy kézzel, hanem egyenesen ollóval!

- A Nyuszi nagyon boldog lesz, ha ollóval vágom a füvet neki. Boldog lesz? Igen? Szerintem boldog lesz. Most nem érek rá, anya, dolgom van. Puszi!

Hát így.

 

még jó, hogy nem nyírtuk le a füvet

fészekrakó

A kisebbik nyúlfióka nyilván nem olvasta a Suttogót, és esze ágában sem volt az Édes Álom szakaszba lépni, hogy a Nyúl némi Énidőhöz jusson. Ehelyett inkább kiabált becsülettel, míg anyja ölbe nem vette, el nem ringatta. Míg a család másik fele délutáni pihenőre tért, ők ketten bóklásztak a kertben, megnézték a szépen kelő zöldeket, a komposztdombot meg a gilisztákat. A nyúlfióka el is szenderedett egészen addig, míg a Nyúl kimérte a húsvéti kalács hozzávalóit, aztán ismét rázendített. Az újabb kerti körök utáni csendes öt percben anyjának sikerült bedagasztania a kalácsot, és már mehetett ismét babafeneket cipelni, és az aztamindenit-nél cifrábbakat gondolni. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy őt most jól palira veszik, miközben a gyerekecske mosolyogva alvó arcát figyelte, ám amint felvetődött benne a gondolat, hogy beteszi a babakocsiba, máris nyíltak azok a kék gombszemek. Üldögéltek hát a pinceszigetelésen a soron következő evés idejéig, aztán a csemete csak nyeldekelt nagyokat, miközben mindkét keze foglalt lévén a Nyúl szívószállal itta a betevő kávéját.

Végefelé járt a délután, a fészek pedig még mindig üres volt, a Nyúl kezdett nyugtalankodni. Jóllakott gyermekét rábízta egy zenélő bababódítóra, ő pedig a napsütötte fészket sebtiben áttelepítette egy árnyékos részre, majd megtöltötte mindenféle jósággal. Beszaladt újra életet lehelni a zenélős bébiszitterbe, aztán nyalábolhatta fel újból a fészket, mert az ég egyszerre feketére változott. Jobb ötlete nem lévén betette a teraszra, vagyis annak helyére, mivel pár hete elbontották, így a mocskos fallal, földes alappal remek hátteret biztosított a fészekfosztogató képekhez, de legalább nem ázott meg senki.

Megfonta a kalácsot, másodszor nem kelesztette, már nem volt rá idő, ennek folyományaként a végeredmény éppen beleillett a ronda, de legalább finom kategóriába. 

majd legközelebb

Végül Lackógyereket is sikerült elaltatnia, majd ébredt a nagyobbik.

- Ha jön a Nyuszi, leveszi a gumicsizmát, az esőkabátot, összecsukja az esernyőt. Holnap meglocsolom anyát, apát és a nyuszit, jó? Nézzük meg gyorsan a fészket!

A cikcakk ollónak örült leginkább, még vacsora közben is szorongatta. A csokinyulat megölelgette, elringatta, lefektette.

- Hagyjad békén, had aludjon. Majd ha felébred, megeszem…

Ez a sors, kolléga.

„S mostan…

Itt van… 

Karjaimban,”

Mifelénk márciusban érik a gesztenye.

A kikelet hava kicsi fiút termett, akit László Zsombornak hívnak, és egy hete hazatalált.

Örüljetek velünk! 

Itt vannak az idegenek!

És annyira otthon érzik magukat, hogy az űrhajókat rögvest fel is ragasztották. A mennyezetre.

Sosem hittem volna, hogy az én uram valaha is kimond egy ilyen mondatot:

- Hű, ez a lámpa annyira tetszik nekem, vegyük meg!

Sokkal inkább ilyesmire számítottam:

- Válaszd ki, amit szeretnél, aztán majd én felfúrom!

Az igazság az, hogy engem a lámpakérdés eléggé hidegen hagyott, sokkal inkább érdekelt, hogy betonosak a szobák, hogy még nincs mosdónk vagy éppen konyhánk. Ezek mellett teljesen másodlagosnak tűnt, hogy csupasz izzók lógnak a plafonról, végülis világítottak, és ez nekem elég volt.

Életem párját viszont borzasztóan zavarta a lámpahiány, és nagy energiákat fektetett a keresgélésbe. Aztán megint csak úgy esett, hogy financiális korlátainkkal szembesülve leszálltunk a földre, és ekkor egy jelentős akció keretében utánunk kiabált ez a lámpacsalád. 

Nem mondom, hogy nem tudnék szebbet elképzelni - pl. szerintem a fürdőbe nagyon illene egy klasszikus kristály(utánzat) csillár-, ám emberem ragaszkodott az ufólámpához, mondván, nem akarja folyton lefejelni a belógós búrákat. Hát, mondott valamit, mindketten jó magasra nőttünk, és a gipszkartonnal egyenesített mennyezet miatt a belmagasság az egész házban kisebb kicsit az átlagnál.

Így aztán két nagy ufó figyel a nappali-konyhában, három kisebb az étkezőben, folyosón, fürdőben, és jutott egy a legkisebb helyiségbe is, bár ez utóbbit még a régi lakásból hoztuk, és tán nem véletlen, hogy már tíz éve is ezt választottuk. Ha dizájn-szempontból nem is mennénk át egy lakberendezői vizsgán, világítás ügyileg sikerült nagyon praktikus döntést hoznunk, ufóink egyenletesen, zavaró árnyékok nélkül, erősen, egyszóval remekül világítanak.

Majd elfelejtettem, vannak már kilincseink is! Eljátszottuk a két mérleg - és nekem még az aszcendensem is az, ójaj- ha kilincset keres című több hónapos szappanoperát, ami végül ilyen szépségeket eredményezett.

Mit ne mondjak, alakulunk!