Apaterápia futómotorral

Pár nappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy Manó még ezen a nyáron járni fog. Azt hiszem több tényező szerencsés egybeesésének köszönhető az áttörés. Kellettek hozzá a nyaralás élményei, az intenzívebb DSGM, utána a pihenő hét, ami csak annyiban volt pihenés, hogy nem tornáztunk, viszont gyermekünk intenzív apaterápiában részesült.

Kellett hozzá, hogy az uram az utóbbi napokban emberi időben, fél hét körül hazaérjen, és minden este motorozzanak a ház körül. Kellett az is, hogy Marci az apjának láthatóan jobban meg akar felelni, nem mismásolja el az „edzést”, és tetteti süketnek magát, mint néha velem. A mi kis információ-hiénánk csüng az apján, legózni csakis vele lehet, együtt olvassák az autós magazinokat, és hosszasan tanulmányozzák a ház előtt parkoló járműveket.

És kellett az is, hogy az uram találjon egy hasznos eszközt, ami által ő is tevékeny részesévé válhatott Marci fejlesztésének.

Mert ez a futómotor, bármennyire is szkeptikus voltam az elején, a marketing-ömlengéseket olvasva, tényleg nagyon-nagyon jó! Kevésbé stabil, mint a hagyományos kismotorok, mozgás közben kicsit billeg, ezért egyensúlyozásra ösztönzi a gyereket. Az első napokban úgy tűnt, mintha nagy lenne még Marcinak, nem ért le rendesen a lába, ezért az uram a jól bevált szigszalagos technikával gyártott neki egy patacipőt (hozzávalók: kínai gyártmányú félcipő, habszivacs fürdőjáték, szigetelőszalag) . Egyik este arra jöttem haza, hogy a gyermekem arcán és ruháján az uzsonnára elfogyasztott barack nyomaival, ebben a csodálatos lábbeliben vagánykodik a ház előtt az utcán, ahol minden hazatértő lakótárs megtekintheti. De legalább a motor menő volt…

Egy-két nap múltán már nem volt szükség a megemelt talpakra, ahogy magabiztosabbá vált, lábai is hozzánőttek a feladathoz. Megfigyeltem már korábban is, hogy ha bizonytalan, vagy fél  - pl. ha háton ringatom a vízen - rögtön befeszülnek az izmai. Most már ügyesen motorozik, páros és váltott lábbal is. Már nem annyira óvatos, mint korábban, bátran, gyorsan hajtja magát, ezzel párhuzamosan egyre több a borulás is. Miután a tegnapi pocsoja-partin  begurult a járda melletti dzsindzsába, az uram előirányozott számára egy bukósisakot, mert nyilvánvaló igény támadt rá.

Ahogy használni kezdte a motort, szinte már másnaptól észrevehetően javult a mozgása. Járkál körbe-körbe a bútorok körül, pipiskedik, próbál felmászni a kanapéra (ez még nem megy) gyorsabban és ügyesebben négykézlábazik, úgy is tud már stabilan lépegetni, ha csak a bal kezét fogjuk.

Aztán magasabb szintre léptek az apaterápiában, az uram a keze helyett már csak a pólóját fogta lépegetés közben, aztán már azt sem. Először kettőnk között sétálgatott, majd már nem kellett indítani, csak hívni, végül tegnap este egyszer csak azt vettem észre, ellöki magát a kanapétól, tesz egy kis kört, majd visszaballag. Még mindig alig hiszem el.

Házi terapeutánk a sikerein felbuzdulva megfogadta, hogy Marci két hét múlva járni fog. Ahogy ezeket írom, már bőven ebédelni kellene, de még lent vannak, motoroznak.

Indulás!

Örömmel értesítünk minden lelkes drukkert, hogy Marci kettő éves, egy hetes és három napos korában (azaz július 18-án) elindult.

Mostanra kb. 10 lépésnél tart, úgy megy, mint egy téli álomból frissiben felébredt, kómás szalamandra, ha véletlenül elesik, két kézzel ügyesen letámaszt, majd „pusz, pusz” felszólítással az orrom alá dugja a megsérült testrészt. 

Ma ünnepélyes keretek között megvesszük Marci első cipőjét (eddig örökölt lábbeliket viselt), amiben megtanul majd járni - az uram fogadalma szerint két héten belül, egy másik bejegyzésben elmesélem, miért.

Végtelenül boldogok vagyunk.

Az első alkalomról lemaradtunk, de fogadjátok szeretettel a harmadikat: 

Lökésterápia

Mindenekelőtt had mondjam el, hogy iszonyú büszke vagyok Marcira. Múlt héten utazással járó tortúrát, hosszú vonatozást, átszállásokat, buszozást, korán kelést (fél ötkor!) remekül viselte. Nem volt egy csepp hiszti sem, csak figyelés, kokettálás, meseolvasás, mosolygás, alvás. Bezzeganya lettem :)

Múlt heti nyaralás-félében a „féle” azt jelenti, hogy  minden nap bebuszoztunk a közeli város kórházába DSGM kezelésre. Azaz nem minden nap, csupán négy alkalommal, ezért nem is biztos, hogy jogosan nevezem lökésterápiának. Úgy gondoltam, amellett, hogy  a faluban informácigazdag új környezetbe kerül, jót fog tenni neki, ha megemelt dózisban kapja a kezelést, azután pedig egy hétig pihenni hagyom, nem lesz semmilyen torna.

A napjaink így eléggé be voltak osztva. Reggel korán ébresztő, elballagtunk a megállóba, majd közel egy órát buszoztunk. Aztán egy városi járattal (ilyenkor már nagyon meleg volt) a kórházig. Ott vártunk 30-50 percet, addig Marci tízóraizott, kutyákat, galambokat figyeltünk, sőt egyszer egy verébmamát is láttunk, aki kamasz fiókáját etetgette a járdán. Budapest után szokatlan volt az emberek közvetlensége, több ismerősre is szert tettünk, persze tudom, aki gyerekkel közlekedik, ezen a téren előnnyel indul.

Ezután következett a 40-50 perces kezelés, majd spuri ki a megállóba, hogy elérjük a déli buszt hazafelé. Marci szépen elaludt, a busz-kemencében jól összeizzadtunk. Hazaérve megebédelt, és újra elaludt. Délután, mikor már nem tűzött olyan erősen a nap, fürödni mentünk anyukám barátaihoz. Jó nagy volt a medence, gyakorolhattuk a babaúszáson tanultakat, a Dévény után simogató utókezelést végzett a víz.  

A kezeléssel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Egészen más személyiségű DSGM terpeuta egészen más fogásokkal, egészen más környezetben nyúlt Marcihoz, mint ahogy eddig megszokta. Azt hiszem jó hasonlat, ha Andi egy olyan vendég, aki halkan kopogtat, megvárja míg beengedik, és bár a beszélgetést ő vezeti, végig a partnerére figyel. Marika pedig beront a lakásba, pezseg, és rögtön átveszi az irányítást. Nem hiszem, hogy lényegesen fájdalmasabb lett volna ez a kezelés, Marci mégis kétségbeesetten végigsírta az órákat. Nyújtotta felém a karját – Anya, anya! – kapaszkodott belém. Borzasztó volt.

Az utolsó órán megtörni látszott a jég, ekkor éreztem, hogy mintha elindulna valami, a sírás is mérséklődött, de másnap jönnünk kellett vissza Budapestre.

Először azt gondoltam, soha többé! Aztán azt, hogy pár hónap múlva újra megpróbáljuk. Mert mintha  többet és jobban mozogna. Mintha stabilabban állna. Mintha jobban használná a kezét. Mintha, mintha…

Két évvel ezelőtt

új időszámítás kezdődött.
Találkoztunk.
Anya lettem.
Család lettünk.

Két éves nagyfiú

A szülinap kicsit kapkodósabbra sikerült mint szerettem volna, de nagyon szép volt a malőrök ellenére is. Még tavaly elhatároztuk, hogy Marci minden születésnapján elutazunk a szülővárosába, nos ez idén tolódik kicsit, tekintettel arra, hogy szombaton egy nagyon kedves pár esküvőjét fotóztunk, vasárnap pedig a nagy napon kocsiban ülés helyett igazi tortás, ajándékos bulit szerettem volna. Aztán telefonált a tesóm, hogy nem tudnak jönni, mert Zalán belázasodott. Anyának pedig, aki szombaton vigyázott Mókira, míg mi a lagziban voltunk, kicsivel dél után indult a vonata, amivel még el tudta érni az utolsó buszt világvégi kis falunkba.

Vasárnap reggelre maradt a torta díszítése, anya már előző este megsütötte a lapokat Móni receptje szerint. A tortát étcsokival vontam be, és saját készítésű fondanttal díszítettem. Tömény cukor, szerintem egyáltalán nem finom, de Marcinak ízlett, ha nem vesszük el előle, villámgyorsan leeszegette volna az összes szivecskét a tortáról. 

Nagyon fontosnak tartom, hogy még ha csak apróságok is, de olyan ajándékokkal is meglepjem szeretteimet, amiben saját kezem munkája is benne van. Marci szülinapjára hetekkel ezelőtt elkezdtem gyűjteni az ötleteket. Nem kevesebbet terveztem, mint egy tavat horgászbottal és halakkal. Utóbbiakat stilizált formában nem nehéz megvarrni, mondjuk filcből, de úgy gondoltam, minek csinálnám egyszerűen, ha bonyolultan is lehet, és mint tudjuk, aki guglizik, az talál. Az uram pedig vállalta a mágneses pecabot elkészítését.

Forrás

Anyukámtól pedig egyensúlyfejlesztő futómotort kapott. Az uram talált rá, és nagyon sokat vár tőle. Szerintem kicsit korai még, de úgy látszik Marci szerint nem az. Bár alig ér le róla a lába, és kicsit bizonytalan még, de kitartóan próbálkozik. Ugye nem kell mondanom, hogy a motor színe nem a véletlen műve? És azt sem, hogy rövidesen Kawasaki felirat kerül rá…

Mikor felvágtam a tortát, kiderült az, amit igazából sejtettünk már anyuval: a tészta nyers maradt. Pedig tíz perccel tovább sütötte a receptben írtaknál. Jaj, nagyon sajnáltam azt a fél liter jó kis zabtejet és az utolsó üveg ribizlilekváromat, amit krém helyett a lapokra kentünk. Gyorsan kellett cselekedni, a gyerkő nagyon nyammogott már, ezért felkatonáztam pár kajszibarackot, és belekevertem a maradék csokimázba. Pár fondant szivecske a tetejére és voila. Egy csepp sem veszett kárba.

Isten éltessen, drága kicsi kincsem!

Nyaralás

Fogtam magam, és Marcival vonatra szálltam, hogy cirka 250 km-t utazzunk a faluba, ahol felnőttem.  Mindig nagyon jót tesz neki, ha ott vagyunk (sajnos elég ritkán), vonatozás, buszozás, anyukám hatalmas kertje, állatok, sok-sok új élmény. Most sem töltöttünk sok időt házon belül, vagy úton voltunk (naponta DSGM kezelésre vittem) vagy a kertben lebzseltünk, esetleg a faluban csavarogtunk, kedves emberek között. Valahogy így:

Szomszédház, tökültetvénnyel

Madárijesztő. Igen, be volt kapcsolva. Egész nap.  De legalább nekünk is jutott barack.             

 Egy a sokféle leanderből

Albérlő a teraszon

Ebony and ivory

Olvasó-kör

Falusi wellness