2013. december 7., szombat

Vendég a háznál


- Anya, gyere, ott az egérke! Be akar jönni!

A nagy munkában még ráért modellt állni, igaz, csak a telefonnak

Valóban ezen dolgozott a kis piszok, vágyakozva pislogott befelé az ablakon, de nem sikerült bejönnie. Ám másnap a csapdába igen. Vagy neki, vagy az egyik kollégájának. Többfrontos támadásom eddig három áldozatot szedett, én pedig túlléptem az árnyékomon, már nem kérek segítséget sem a csapdák kihelyezéséhez, sem az egérhullák likvidálásához. Nevel a falu.

2013. december 2., hétfő

Piros lufi

Az utóbbi hónapokban egyre többször tették fel nekem ismerősök és ismeretlenek a kérdést, amit nyilván minden három év körüli gyereket nevelő szülőnek kétnaponta nekiszegeznek:
- És? Mikor megy már oviba?
Aztán ugyanilyen gyakran okoztam meglepetést a kérdezőknek, rövid válaszommal, miszerint nem megy. Egyelőre legalábbis.

Nem osztom a nézetet, hogy egy ilyen idős gyereknek feltétlenül intézményesülnie kell, és ha nem jár óvodába, nem fog megfelelően szocializálódni, nem lesznek barátai, nem tud felkészülni az iskolára, nem veszik fel majd az egyetemre…
Úgy éreztem, Marci nem alkalmas még arra, hogy napi több órára közösségbe vigyem, a viselkedése olyan babás volt még nyáron, idegenek nem értették jól a beszédét, és féltem attól, hogy nem kapja meg azt az odafigyelést, amire neki szüksége van, egy átlagos háromévesnek pedig nem. Pl. a supináció hiánya miatt nem tud kivinni egy tányért, levenni a nadrágját, vagy éppen megtartani magát a vécén. Legyen itthon velem még egy évet, aztán majd meglátjuk.

Aztán ideköltöztünk, egy, a gólya által sokat látogatott utcába, és az én fiam, aki eddig legfeljebb figyelte a többi gyerek játékát, de nem csatlakozott, egyszerre nagyot nyitott a többiek felé. Csak pislogtam, mikor hosszú-hosszú ideig játszott az éppen sorra kerülő kis kollégával, bújócskáztak, beszélgettek, rohangáltak, gyűjtögettek, szövetkeztek, ahogy illik.
A beszéde is nagyot fejlődött mióta itt lakunk, már idegenek is jól megértik, a gyerekek pedig remekül.

Érdeklődtem a helyi ovi felől, és nagyon szimpatikus dolgokat hallottam. Mondjuk nem is voltak nagy elvárásaim az intézmény felé, pusztán az, hogy fogadják el és szeressék a gyerekemet.
Megtudtam, hogy az itteni óvoda integrált, aminek nagyon örültem, egyrészt mert Marci sem átlagos, másrészt esélyt ad arra, hogy az ide járt gyerekek könnyebben és jobban tudják majd elfogadni és kezelni azt, hogy nem vagyunk egyformák. Másrészről minden csoport vegyes korosztályú, ami szerintünk Marcira nézve megint csak előnyös.
Egy alternatív pedagógiájú, a közeli városban levő óvoda is benne volt a kalapban, de a fentieken kívül még egy fontos érv szólt a helyi ovi mellett: maga az utcánk, az itteni gyerekek, akik nemhogy egy óvodába járnak, de többségük ugyanazon csoportba is. A három csoport nagycsoportosai pedig a majdani első osztály tagjai lesznek. Vagyis itt minden esély megvan egy egymást jól ismerő, elfogadó baráti közösség kialakulására, hogy úgy éreztük az urammal, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy kiemeljük innen Marcit, még ha a másik óvoda pedagógiája közelebb is áll a szívünkhöz.

De még mindezek után sem rohantunk volna beiratkozni, ha nem megyünk el a Mozgásvizsgálóba, ahol felvilágosítottak, Marci akkor kaphat OEP-támogatotta fejlesztést, ha óvodába jár. Emellett pedig a Marcit vizsgáló pszichológus szerint is igen jót tenne neki már a kortárs közösség. Fel is hívta az ottani gyógytornász az óvodavezetőt, aki elmondta, persze várják Marcit, de csak szeptembertől. Most nincs hely.
Gondoltam, futok én is egy kört, másnap elballagtunk az utca végére (az óvoda tíz perc gyalog, még Marci-tempóban is, újabb plusz pont), vezető néni picit fellélegzett, hogy Marci nem sérült „annyira”, januártól mehetne is, ha valaki visszalép, mondjuk gyermeke nem lesz addigra szobatiszta.
Aztán pár nappal később felhívott, hogy megüresedett egy hely, és ha gondoljuk, jövő héten kezdhet Marci, méghozzá pont abban a csoportban, ahol az utcabeli apróságok tömörülnek.

Kicsi fiam első hetét zárta az óvodában.  Hímzett piros lufi a mesepárnán, a törölközőn, öröm és várakozás a kicsi arcon, könnyek csak az én szememben. Kedden két órán át én is ott ücsörögtem a sarokban egyedül, Marcim ismerkedett, szerdán mondták, menjek haza nyugodtan, hívnak ha kellek, nem kellettem. Csütörtökön, pénteken már ott is ebédelt. Az egyik kislány odajött hozzám, megsimogatta a karom, hagyjam ott Marcit nyugodtan, majd ő vigyáz rá. Nem aggódom hát.
Szerintem nem lenne gond az alvással sem, de ebéd után elhozom, itthon alszik egyet, aztán a délután a tornáé, Dévény + aktív torna kedv és lehetőség szerint.


Rugalmas, simulékony kicsi lélek. Büszke vagyok rá nagyon. Nagyon-nagyon.


2013. november 21., csütörtök

Új fejlesztők

Mikor lehatároztuk, hogy elköltözünk Budapestről, új lakhelyünk kiválasztásánál elsődleges szempont volt, hogy legyen a közelben fejlesztési lehetőség Marcinak. A költözés idejét még nem tudtuk, mikor felhívtam az új helyet, és bezengtem magunkat. Szerencsére a szakmai vezetővel nagyon egy rugóra járt az agyunk Marcit és a hemiparesist illetően, nem féltem hát, tudtam, hogy jó lesz neki az új hely is. Ha jól emlékszem, talán egy-két nappal ez után a hívás után lett is vevő a lakásunkra…
No, lényeg, hogy lassan egy hónapja jár Manó ide, DSGM-terápiára és csoportos tornára. Ez utóbbi nem is torna, mint inkább mozgásos foglalkozás (a többi résztvevő gyermek egészséges) először fura volt nekem, és a fiamnak is, aztán gyorsan akklimatizálódtunk. Annak ellenére, hogy többen vagyunk, mint annó TSMT-n, nincs az a számomra rendkívül zavaró zsinat, és Marci sem a többiekre figyel, hanem szépen végzi a feladatokat. Több pályát alakítottak ki, így nem kell egymásra várni (= nem torlódnak fel a többiek mögöttünk) a feladatok érdekesek, változatosak teljesen lekötik Marci figyelmét. Ugyanakkor tény, hogy kevésbé torna-szerű, mint a TSMT volt, és talán kevésbé is hatékony, legalábbis ami az izomfejlesztést illeti. Marci mindenesetre szívesebben végzi.
Az új terapeutákkal is elégedett vagyok maximálisan, Vera a dévényes úgy dolgozik, mintha csak Andit látnám, Marci sírás nélkül, együttműködve szépen végigcsinálja az órát. Orsi a csoportos torna szomatopedagógusa is jól érti Marcit, és engem is, sok-sok ötletet kaptam tőle Marci itthoni fejlesztéséhez. Szerencsére egyikük sem kérdőjelezi meg szülői kompetenciámat, nem gondolják úgy, hogy ne szóljak bele, hagyjam a fejlesztést a szakemberekre. Mondjuk, ha ezt tanácsolnák, sem hagynám abba, de azért könnyebb így, hogy odafigyelnek, és segítenek, ha szükséges.
A közlekedés egészen jó, gyakran indul busz a Városba, igazából a városi buszok járatsűrűsége, vagy inkább ritkasága a gond. Ha lekésnénk az egyiket, akkor indulhatnánk is haza, mert az óra végére sem érnénk oda a következővel. Észnél kell lennem hát.
Kicsi fiam élvezi az utazást, csak azt furcsállotta, hogy itt nem kék buszok járnak. Az első nap után meg is állapította, hogy:
- A sárga busz visz tornázni engem, a fehér busz pedig hazavisz. Adok neki puszit, jó?
Hetente egyszer járunk tornára, a két óra egymás után van, a hét többi napján délutánonként pedig én foglalkozom Marcival.

És még valami, amiért nagyon hálás vagyok nekik, pontosabban a szakmai vezetőnek. Még az első beszélgetésünkkor megkérdezte, jártunk-e Marcival a Mozgásvizsgálóban. Mondtam, hogy nem, mivel nem is tudtam, hogy létezik ilyen intézmény. Mondta, hogy kérjek időpontot, mert ő abból, amit tőlem hallott úgy gondoltja, hogy járna Marcinak heti két-három ingyenes fejlesztés, aminek kiírására a Mozgásvizsgáló jogosult. Most elárulom nektek, hogy Marcit hét hónapos kora óta hordjuk fejlesztésekre, eddig minden kezelést, tornát mi fizettünk, támogatásul csak a megemelt családi pótlékot kaptuk ill. most, hogy elmúlt hároméves, a meghosszabbított GYEST. Azt is elárulom, hogy a GYES és csp. együttes összege nem fedezte a kezelések árát. Bizonyára én vagyok tájékozatlan, de eddig SENKI nem hívta fel a figyelmemet, hogy Marcinak járna TB. támogatott fejlesztés, és hogy mi a módja az igénylésnek. Lehetne kárhoztatni ezért a gyermekorvost, védőnőt, stb, de pl. anyukám is védőnő, és ő is csak most hallott a Mozgásvizsgálóról először. Vajon kinek kellene tájékoztatni őket, akik leghamarabb kiszűr(het)ik a sérült kicsiket? Rendszeresen jártunk neurológushoz, neki tudnia kellene, nem? Ha igen, miért nem szólt?
Hálás lehetek, és vagyok is, hogy mindezt ki tudtuk fizetni, lemondással jár, igen, de nem omlik össze anyagilag a család. Ám biztos vagyok benne, hogy sok család nem engedheti meg ezt magának, az ő gyerekeikkel mi lesz?

Tehát, akinek mozgás problémás gyermeke van, ide fordulhat :
Mozgásvizsgáló Országos Szakértői és Rehabilitációs Bizottság és Gyógypedagógiai Szolgáltató Központ



2013. november 17., vasárnap

Errefelé az ősz

napfényes volt, langyos, színes, vidám és barátságos. 






Időnk nagy részét kint töltöttük, rendezkedtünk, Marci rettentően élvezte, és olyanokat mondott, hogy:
- Bocsánat anya, szaladgálnom kell!
És szaladgál rengeteget, kint is bent is, nagyon mozgékony lett az utóbbi időben, persze ahhoz képest, hogy hemis. Csetlik botlik közben, van már a listán levert térd, csalánba csapott tenyér, elharapott nyelv, puklis homlok, kicsattant száj. Ugrált még rengeteget a kinti lépcsőn, már majdnem megtanult páros lábbal elrugaszkodni. Jól is tette, hogy gyakorolt, ugyanis most éppen nincs lépcsőnk, a házba való bejutást lövészárkok nehezítik, ami csak akkor lenne még szebb, ha mondjuk esne az eső.
Az ajándék vénasszonyok nyarán nem nagyon haladtunk odabent, kihasználva a jó időt, igyekeztünk az udvar és a kert fizimiskáján javítani valamicskét. Kértünk kölcsön egy körfűrészt és összevágattuk a melléképület mellett éktelenkedő hulladékfa-kupacot. Hozattunk egy újabb adag tűzifát – remélhetőleg ezzel már csak jövőre kell fűteni – felhasíttattuk, aztán a hulladék fával együtt behordtuk a fáskamrába. Szép halom lett, már nem félek a téli hidegtől, korábban aggódtam kicsit azért.


Októberben anyukám itt töltött egy hetet, akiről kiderült, hogy nyilvánvalóan ember vagyis asszonyfeletti képességekkel bír, ugyanis kiirtotta az akácbozótot. 


Nem is reméltem, hogy ez még idén megtörténik, és azt sem, hogy jövő tavasszal már veteményezhetek. Pedig de, mert anyukám az akácos helyét fel is ásta. Az első növények már el is foglalták helyüket, múlt héten áttelepítettem az előkertből a rózsákat. Még mindig szigetelünk ugyanis – az építőipar emberei a maguk vállalta határidőket eléggé nagyvonalúan kezelik -  a ház elejét a héten ásták ki. Gondoltam nincs vesztenivalóm a rózsákkal kapcsolatban, az átültetést vagy túlélik vagy nem, ám a markoló támadását biztosan nem ússzák meg meg. Marci lelkesen segített az átültetésben, ahogy mindig, magyarázta, hogyan ássam ki a gödröket, vagdosta le a felesleges gyökereket, aztán együtt iszapoltuk be a töveket. Majd átöltöztettem. Ez mondjuk nem meglepő, ahányszor csak kimegyünk, a ruhái szinte mindig mehetnek a mosásba. Lassan hozzászokom, nem nehéz.
Anyukám kivágta a bodzabokrokat is, én szerettem volna megtartani legalább egyet, de leszavazott a többség. Szomszédbácsi is beszállt a vitába:
- Noooormális?!? Van elég a határba!
A bodzák tehát mentek, az alattuk és a hulladékfa-kupac alatt még fellelhető szemetet összegyűjtöttük, ahogy tehetjük elvisszük a hulladékudvarba és végre-végre leszámolunk ezzel az örökséggel. 


Később anyósom töltött nálunk pár napot, sokat segített ő is, rendet tettünk a kemenceházban, megpucoltam az ablakokat, és mivel rosszra fordult az idő elkezdtük a parkettázást.


Dolgos, hasznos hetek vannak hát mögöttünk, ám mostanra beszorított minket a hideg, a köd és a feltúrt udvar. Kezdődhetnek a benti munkák. 


2013. november 4., hétfő

Akinek benti vécéje van, az valaki

idézte az én drága jó uram némileg módosítva Magenheim Júlia egyik maradandó mondatát (3 perc, 47 másodpercnél) miután alig néhány napi utánajárással megtaláltuk a fontos bútordarabot, amit ha beállítunk aprócska mellékhelyiségünkbe még egy ember simán befér mellé (vagyis rá).
Hogy mennyire igaza volt csak az tudja, akinek már kellett szükségében éjjel elemlámpával lebotorkálni a tetőtérből, azután átvergődni a töksötét házon, majd az udvaron előforduló akadályokon – például vadászni induló varangyokon, csigákon és amiket még odaképzeltem – végül nagyon örülni, hogy legalább a kinti illemhelyen van villany.
Furcsa tán, hogy külön bejegyzést szentelek házunk ezen részének, de hónapokig nélkülöztük, végre elkészült, örülünk hát neki.


Időközben a fürdőt is használatba vettük, igaz, hogy a kádon kívül még nincs benne semmi, de legalább lehet takarítani, lehetőleg naponta kétszer, a fehér csempék ilyen fokú koszvonzó képességére nem számítottam.

A minap megéreztek a villanykapcsolók, most öröm van és bódottá’, az uram hétvégén fel is szerelte őket, vége az elemlámpás romantikának, szinte már sajnálom. Marcikám is ujjongott:
- Van villany! Húúúú, fel tud kapcsolódni magától! Köszönöm apa!


Emberem azt mondja, olyan mintha szerverteremben laknánk, éjjel itt is-ott is zöld pöttyök világítanak a falon…

Tesóm szerint viccesen élünk, azt hiszem, azért gondolja így, mert látta, amint egyéb hely nem lévén a padlón térdelve habartam be a krumplifőzeléket. Ez aztán a spiritusz! Bár az új kapcsolók helyett ekkor még csak  falból kilógó kábeleink voltak, nyilván ez sem lendített sokat a komfortérzetén. 

Hát igen…mindenesetre papíron már készen van a konyhánk, és ha az univerzum is úgy akarja, a karácsonyi vacsora talán nem  rezsón készül majd.

2013. október 22., kedd

Kicsi gyerek a nagy házban

- Akkor most hol lakom? – tette fel a kérdést Marci, miután kis lakásunk kulcsait átadtuk az új tulajdonosoknak.

Gyorsan belerázódtunk új életünkbe, a ház még olyan amilyen, ám alvás idő kivételével szinte egész nap kint vagyunk, udvarozunk, boltba megyünk, közben pedig új ismeretségeket kötünk. Szerencsések vagyunk, igazán, csupa kedves ember él körülöttünk. A faluban sok a gyerek, csak ami utcánkban eddig hét (!) olyan családdal ismerkedtünk meg, ahol Marci-korú gyerekek vannak. A séta az utca végén levő kisboltig néha több órás programmá duzzad, mert hozzánk csapódik egy szelíd cica, majd egy-két kiskorú, akik hívnak mondjuk papagáj és fürj tenyészetet nézni, netán lovakat simogatni, vagy egyszerűen csak bogyót szedni a dínóknak, és vonatot tologatni. Ilyenkor állati büszke vagyok a kis városi gyerekemre, aki úgy nyújtózkodik a hatalmas lovak felé, és szalad a baromfik után, és akarja megetetni a disznókat, mintha mindig ezt csinálta volna. Marcink végre nemhogy tudomást vesz a hasonló korú gyerekekről, hanem szívesen játszik velük, és egyre ritkábban csapkod, ha belesétálnak a személyes zónájába. El is kezdtem gondolkodni az eddig halasztott óvoda-témán, de erről írok majd később. Az udvaron is otthonosan jön-megy, a játékai zöme még dobozban van, láthatóan nem hiányoznak neki. Ha kint dolgozunk (fahordás újabb felvonásai, almaszedés, takarítás) ott sertepertél körülöttünk, segít, közben csak mondja, mondja a magáét, meg kell zabálni. Szaladgál rengeteget, lépcsőzik, csúszik, mászik, estére olyan, mint egy kis varacskos, de így van ez jól, hálás vagyok, hogy végre képes rá, és különben is örökölt egy csomó mackónadrágot (többek között) - Köszi, köszi, Heni!-, most legalább (ki)használja őket rendesen.

Múlt héten elkezdtük a pince víz- és hőszigetelését, hoztak egy teherautó sódert, Marci pedig, ha csak teheti szomatikus stimulációban részesíti magát, azaz a sóderben hempereg, két marokkal hurcolássza a kavicsokat ide-oda. KÉT marokkal, figyelmeztetni sem kell rá, sőt mondogatja is nekünk, ő most a bal kezét tanítja, kicsi drágám.
Ebben az istenáldotta időben nem fűtünk napközben, csak este gyújtunk be kicsit, persze Marcigyerek aktív közreműködésével. A kazán elé van készítve egy pizzás doboz, mert:
- Anya, gyere, csücsülj ide mellém, nézni kell a tüzet, hogy lobog!

Szóval egészen csodálatos, ahogy belesimult az új helyzetbe, magától értetődő természetességgel elfogadva azt, minden kényelmetlenségével együtt.
Hittük mi.
Mert rájöttünk ám, hogy nem érzi még magát itt teljesen biztonságban. Ha ketten vagyunk itthon, folyton a sarkamban van, követ mindenhová akár egy kis árnyék, ha kikerülök a látómezejéből, azonnal keres. Régi élete újra felbukkanó szereplőit nagy örömmel fogadja, például a mosógépet, amit Éljen, anya tud mosni! – felkiáltással ölelt és puszilt meg, de hasonlóan repesett a minap felszerelt régi lámpákért is. Anyukám ezt a hetet itt tölti, őt is olyan boldogsággal fogadta, mint talán még sosem. Első este el is mondta neki, hogy szerinte ez a ház nem szép. Majd megbeszélték, hogy csak azért, mert még nincs kész.

Jó lesz csipkedni magunkat.