Dolgoznék

Van egy határidős munkám, és mivel rosszul osztottam be az időmet, már napok óta éjszakázom.

Marci pedig nagy örömömre felfedezte, hogy ha ledugja a torkán az ujját, akkor tutira ráfigyelek. Először azt hittem, a torka fáj, és ez akkor még így is volt, kapott is egy-egy sricc Tantum Verdé-t. Ma délután viszont amint leültem a géphez, az egész kis ököl bekerült a szájba, tudván, hogy akkor odamegyek, és figyelemelterelés (= játék) következik. Ez remekül működik, önhánytatás elfelejtve, egészen addig amíg el nem indulok újra a gép felé. A kis rafkós. És nem használ semmi, pedig még a szekrényt is felajánlom kipakolás céljára. A nagy kék szemekből kiolvashatom: Rendben anya, kipakolok, ha annyira szeretnéd, de csak veled.

Anyukám élénken emlékszik egy kislányra, aki a hetvenes évek végén előszeretettel alkalmazta a fenti trükköt. Volt, hogy a kiságyat is összehányta a nagy igyekezettől.

Jól van, fiam, hát legyen. Inkább nem próbálom ki, van-e elég merszed végigrókázni a nappalit. Az az érzésem, ma is hosszú éjszaka elé nézek…

Apa szerint mászik

Tegnap kaptam egy sms-t életem párjától: „Marci egyedül felmászott a kanapéra, és most a notit puszilja” Miiiivaaaan??? Lelki szemeim előtt megjelent a hírtelen megtáltosodott, egészen eddig csak segítséggel és kapaszkodva ingatagon álldogálni képes gyerekem, amint megtámadja a könyvespolc legfelső emeletét. Egyébként is szokatlanul jó passzban voltam, de ezek után legszívesebben belevisítottam volna a 32-es utasainak fülébe, hogy: A FIAM FELMÁSZOTT A KANAPÉRA!!!!

Otthon aztán kénytelen voltam lehűteni magam, mert a felmászás azt jelentette, hogy a másik kanapé háttámlájából képzett lejtőn kúszott fel a csalinak kihelyezett laptophoz, de az uram szerint ez biza mászás volt, mert időnként felemelte a hasát.

Szeretem az optimizmusát. Én néha nagyon el tudok kenődni, bár az igazi magamba zuhanás már hónapok óta elkerül. Most már nagyon úgy fest, hogy Marcusnál ki fog maradni a mászás, határozottan ellenkezik, ha tanítani próbálom. Andinak engedi, de heti egy alkalom nem hiszem, hogy sokat számít. Megtanult fenéken csúszkálni, aminek nem örülök, de ő annál inkább, és egyre inkább szeretne felállni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megfogja a kezemet, egyfajta segítsélmárlégyszi nézéssel, és ha esetleg nem veszem a lapot, jajveszékel kicsit. Ha van kapaszkodó (ami legtöbbször a kezem) szépen felhúzza magát, viszont csak jobb kézzel kapaszkodik, amikor a balt is munkára próbálom bírni, egyszerűen arrébb tolja a kezem. A kis büdös.

Orrszívás és hemiparesis

Sosem gondoltam volna, hogy a hemiparesisnek lehet előnye is. Pedig bizonyám, van neki. Létezik vajon olyan szerencsés, akinek a tizenpár hónapos gyereke zokszó nélkül tűri az orrszívózást? Mert én egy beképzelt pillanatomban, még tavaly télen azt gondoltam, Marcus biza ilyen lesz. Méghozzá azért, mert szuperanyuja van, aki zseniálisan először távol kapcsolja be a porszívót, lassan közeledik vele, hagyja megfogdosni a szerkentyűt és még saját magán is megmutatja, mekkora királyság az orrszívás. Erre természetesen a többi ostobaanyu nem jön rá, ezért az ő gyerekük bőg. No ez működött is. Egy darabig.

Mostanában ott tartunk, hogy Manót rettentően érdekli mind az orrszívó, mind a porszívó, egészen addig, amíg el nem kezdenek összedolgozni. Akkor aztán kitör a háború fejdobálással, rugdosással, sírással fűszerezve.

Egyik kezemben az orrszívó, nem nehéz kiszámolni, hogy egy kezem marad, amivel le kell fognom egy hadonászó karocskát és egy fejecskét. A lábacskák szabadon dolgozhatnak, így kijár nekem néhány hasba rúgás. Sajnos a hemis kezével még csak erőtlen tiltakozásra futja, de már megígértem neki, hogy bal kézzel leveheti a szemüvegemet, megtépheti a hajamat. Megyek, és gyorsan megígérem, hogy bal kézzel az orromat is kiporszívózhatja.

Azt hittem,

sikerült feltalálom a spanyolviaszt.

Aztán kiderült, hogy mégsem. Aztán meg az, hogy mégis.

Akinek a gyereke volt már „szerencsés” Dévény módszerrel történő kezelésben részesülni az tudja, hogy az illető gyermek bizony legtöbbször igencsak sír közben. Bár talán nem kellett volna idézőjelet használnom, hisz tényleg nagy szerencse, hogy a módszer létezik, nélküle az én manóm talán sosem tudná használni a bal kezét… Na mindegy, lényeg, hogy főleg a merev gyerekeknek a kezelés nagyon fájdalmas tud lenni. Marcusom legtöbbször csak a kényelmetlenség, a korlátozás miatt nyávog, de pontosan tudjuk, mikor fáj neki, mert akkor szívszaggatóan zokog, és úgy néz rám, hogy én is villámgyorsan a bőgés szélére kerülök.

Egyik alkalommal aztán felgyulladt a lámpa a fejemben, és eszembe jutott a Gyerekdalok és mondókák c. nagyszerű gyűjtemény, meg az is, hogy Manó mennyire magába feledkezve tudja nézni a kedves kis animációt. Gyorsan elindítottam a dvd-t, és láss csodát! A sírás abbamaradt, Marcus a képernyőre tapadt, és a továbbiakban csak egy-két nyikkanással jelezte, ha Andi éppen érzékeny pontra tapintott. Isten áldja a készítőket!

A következő csütörtökön nagy magabiztossággal készítettem elő a laptopot. Egész héten nem kapcsoltam be, nehogy Manó ráunjon. De ezúttal csak pár percig hatott a varázs. A következő órán viszont ismét bevált. A kísérletezés folytatódik.

Folyt.: Tegnap találtam egy dvd-t rajta a Tüskevár (1967) néhány epizódjával. Nosztalgikus gondolataim támadtak, Bánhidi Lászlót egyébként is feltétel nélkül szeretem, ezért reggeli közben bambultunk kicsit. Aztán a dvd egyszer csak megállt, Tutajos örökre ott maradt a Zala hídjánál a kocsira várva, én pedig arra jutottam, hogy fel kellene venni a főcímet sokszor egymás után. Marcit a film totál nem érdekelte, ám mialatt a feliratok váltakoztak, megint a képernyőre tapadt, időnként hangosan felnevetett, tapsikolt, és hátra-hátrafordult hozzám, hogy én is látom-e ezeket a roppant vicces dolgokat. Imádnivaló kis lélek.

Hajszálak

Naponta porszívózok. A hajam derékig ér. A gyerekem bekússza az egész lakást. Értitek az összefüggést.

Mégis naponta több alkalommal szedegetek ki félméteres hajszálakat összeszorított kis gyerekmancsból, és rettegek a pillanattól, amikor a pelusban találom meg az elsőt.

Ma viszont Manó megmutatta, hogy remek fejlesztőeszköz is lehet, attól függ, honnan nézzük.

A csöndre lettem először figyelmes. Manócska az előszobában hasalt és elmélyülten játszott egy hosszú szállal. Két kézzel. Aztamindenit.

Hogy én mennyire utálom,

amikor egészséges gyerekkel rendelkező anyukáknak leesik, hogy Marci másként fejlődik a szokásosnál.

Legutóbb is: elkéstünk az úszásról, én rohangálok az öltözőben, Manó üldögél a járókában, Másikanyuka láthatóan fiatalabb, kapaszkodva lépegetni tudó kislánya éppen készül Marcus fejére rálépni.

Én hülye, mosolyogva odaszólok: Óvatosan Kiscsillag, tudod, Marci még nem tud felállni, és arrébb menni.

Másikanyuka rögtön lecsap: Mennyi idős?

Én: 15 hónapos (mondhatnám, hogy csak tíz, simán elhinné, de nem mondom)

Másikanyuka: Ééééérdekes, hogy mekkora különbségek vannak a gyerekek között, az én kicsikém már blablablablabla

Erre én nem, nem fogom be azt a nagy számat, és intézem el egy mosollyal, had örüljön az ügyes kislányának, nem zárom le a tirádát azzal, hogy a világ ilyen színes, hanem elmondom, hogy Marci beteg (ezt a szót használva, a fenébe is: BETEG). Érdeklődik, a miértekről, (itt már észbe kapok és erősen szűröm a mondókámat), a kezelésekről, a végén pedig összegzi, hogy: Jaj, te szegény, nem irigyellek! (pedig tehetnéd :p)

Másikanyukát nem hibáztatom, csak az éngyerekemügyesebbokosabbgyorsabb verseny aktív résztvevője, és csekély empátiával bír. Nekem viszont tudnom illenék, hogy a szavaknak mekkora erejük van. Marci okos, már nagyon sok mindent ért, nem szabad betegségtudatot ültetnem el benne. Jól nézne ki, ha pont nekem köszönhetően érezné kevesebbnek magát a többieknél. Ő, aki annyit dolgozik, a fejlődéséért, hogy egy felnőttnek is becsületére válna. Muszáj kezelnem ezeket a helyzeteket, sajnos edzéslehetőségben nincs hiány….

Koraiban

Ma találkoztunk először a nyári szünet kitörése óta a gyógypedagógussal. Őszintén szólva mindig fenntartásaim voltak vele szemben, talán mert először azt mondta, nincs kapacitásuk Marcira, aztán mégis fogadta (úgy, hogy minden alkalommal több időpont közül is választhattunk…), persze normatív támogatás nélkül. Nem volt panaszom a munkájára, kaptunk jó ötleteket, amik közül nem mind vált be, de továbbgondolásra mindenképpen jók voltak. Kedves volt Marcihoz, hozzám is, de valahogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Csak azért eresztettem ilyen bő lére, mert Manó ma minden látható előzmény nélkül úgy viselkedett vele, mint még senkivel: legalább fél óráig ült, mint aki megfagyott, nem nyúlt egyik játékhoz sem, láthatóan szorongott, időről időre elpityeregte magát. Lehetséges, hogy ennyire levette az érzéseimet?

Később kezdett feloldódni, de alig mutatott meg valamit a „tudományából” holott én már a telefonban beharangoztam, hogy rá sem fog ismerni, annyira kinyílt az elmúlt hónapokban. Mondjuk tényleg rá sem lehetett ismerni, hiszen pár perc után mindig barátságos az idegenekkel is. Érdekes, hogy óra után a váróban csont nélkül az ujja köré csavart két anyukát, vigyorgott, be nem állt a szája, pedig őket aztán tényleg sosem látta.

De a lényeg: A gyógypedagógus szerint, ha igaz, amit Manóról elmondtam (persze, hogy igaz, mi értelme lenne szépíteni) akkor az értelmi fejlettsége megfelel annak, ami egy 15 hónapostól elvárható. Nem tartozik az élmezőnybe, de nincs túlságosan lemaradva sem. Hiphiphurá.

Meg lettem dicsérve én is, aszonta, mintha egy szakvéleményt hallgatott volna, ahogy beszámoltam Manóról. Meg azt is, hogy nagyon okosan, tudatosan segítjük Marcust, örül, hogy nem siettetjük, megfelelően fejlődik, nem félti őt egyáltalán. Hát mit mondjak, jólesett.