2017. augusztus 8., kedd

Volterra és San Gimignano

Toszkána nincs közel, csaknem 11 órát voltunk úton, mire megérkeztünk, így mindössze öt napunk maradt a vidék felfedezésére . Oda- és hazafelé is beiktattunk egy kisebb eltévedést, GPS ide vagy oda, ez nálunk menetrend szerint bekövetkezik, bár hazai pályán szerencsére már egyre ritkábban. A hét közbeni eltévedéseket nem bántuk, bárhová keveredtünk, szép helyre vitt az út, és valahogy mindig visszataláltunk az autóhoz vagy éppen a szállásunkra.
Már első itáliai napunkon lett egy napirend-félénk, ami végigkísérte a hetünket. Reggel korán felkeltem, és amíg Norbi aludt, kávéztam és olvastam. Természetesen vittem egy Frances Mayes kötetet (Édes élet Itáliában)  és E.M. Forster Szoba kilátással c. könyve  (mi más?) is jött velem, noha Firenzébe végül nem látogattunk el.  Valamelyik erkélyre ültem volna ki,  mert kettő is volt, ha nem lettek volna olyan csípősek a reggelek, de a rusztikus konyha is pont megfelelt.
Mikor az uram  is felébredt, összedobtam egy kis reggelit, és kilenc körül már úton voltunk aznapi célunk felé. Tíz körül betértünk egy bárba,- laza olaszsággal tudok kérni capuccinót és cornettót- aztán kora délutánig talpaltunk és ámuldoztunk. Akkor vettünk egy szelet pizzát, vagy paninit és persze fagyit majd folytatódott a talpalás és ámuldozás. Este próbáltam feldolgozni a látottakat, közben készítettem valami gyorsat, tésztát,  salátát, de kipróbáltuk a sült cukkinivirágot, és szezon lévén a lóbabot és vettem articsókát is. Utóbbit itt szinte minden kertben termesztenek, kár, hogy a mienk itthon nem bírta a telet és kifagyott. Vettem különleges sajtokat és tengeri herkentyűket is, az uram már az érlelt pecorinót is gyanakodva méregette, de a polipsalátát látva közölte, egyem csak meg magam, és ne ijesztgessem hasonló fogásokkal. Nem egy kísérletező típus.

Első napunkon a közeli hegytetőn magasodó Volterrát és az alig harminc kilométerre épült San Gimignanot vettük célba. A városban megálltunk az óvároshoz legközelebb talált ingyenes helyen, a későbbiekben is így parkoltunk, kicsit többet kellett sétálni, ám az ember  megspórolhat sok-sok eurót, aztán vehet belőle kávét, hátha valamelyik rossz lesz, de nem lesz az.

Az óvárosba érve nagyjából az első fél órában nyilvánvalóvá vált, hogy az öt nap bizony kevés. Mit kevés? Semmire sem elég, csak arra, hogy az ember még jobban vágyjon vissza.

Volterra sziklafennsíkon magasodó pompás városa egyike volt a  az Etruszk Föderáció 12 tagjának, fénykorában 25000-en lakhatták. Mai arculata a 12- 13.században alakult ki, itt csodálkoztam rá először, és aztán még annyiszor, hogy az olasz emberek mennyire természetesen együtt tudnak élni a múltjukkal. Elképesztő, hogy a szűk, komor, sötét utcák középkori házaiban ma is laknak, az utca felett száradnak a ruhák, kis Fiatok, Apék tolatnak ki az utcára nyíló aprócska garázsokból és szlalomoznak a turisták között. Egyébként a történelmi városok többségébe elvileg nem lenne szabad gépjárművel behajtani, de ezt a szabályt igen lazán kezelik.

Az etruszk idők óta bányásznak és dolgoznak fel itt alabástromot, csodás ékszereket, szobrokat, használati tárgyakat vásárolhat itt a vastagabb tárcájú utazó. Találtunk egy műhelyt is, az alacsony, bolthajtásos helységekben bekukkanthattunk a tömbök és a félkész alkotások közé, vajon milyen lehet 700 éves falak között élni és dolgozni?





Prefektusi palota

Székesegyház













Az északi városfal alatt Kr. e 1,.században épült, viszonylag jó állapotban megmaradt és rekonstruált római színház áll.



Akácillat




Délután indultunk San Gimignanoba, a Tornyok városába. A korábban látott képek alapján számítottam rá, ám mégis leírhatatlan látványt nyújtott a dobtetőn magasodó középkori Manhattan. A szintén etruszk eredetű városka Szent Geminiánusz püspökéről kapta a nevét, aki a legenda szerint Attila hunjaitól védte meg a várost. A lakótornyok többsége, és ezáltal a mai város népszerűsége a guelf és ghibellin családok közötti belviszálynak valamint a kereskedőcsaládok  versengésének köszönhető. Eredetileg 72, a  valamikori családok hatalmát és gazdagságát szimbolizáló lakótorony állt a városka falain belül, és mint valami kőből emelt lakótelep vigyázta a környező földeket. Mára  13 darab, közel 50 méter magas torony dacol az idővel, látványuk különösen a lemenő nap fényében egyszerűen lenyűgöző.



Székesegyház





Városháza a Torre Grossa-val. Hogy véget vessen a túlzott versengésnek, egy rendelet megtiltotta, hogy a lakótornyok  magasabbra épüljenek, mint az  1300-ban befejezett Nagy Torony.


















2017. augusztus 7., hétfő

Vissza a tavaszba

Még mindig nincs vége  az évfordulós ünnepségsorozatról szóló beszámolónak, bár amiről most mesélni szeretnék, hónapokkal ezelőtt történt. Annak idején,  2007 nyarán csupán egy alacsony költségvetésű nászútra futotta, és mivel akkoriban olvastam először Frances Mayes könyveit, sokszor zengedeztem újdonsült férjemnek Toszkána szépségeiről. Hittem is, nem is, mikor az én uram megígérte, a tíz éves évfordulónkon elutazunk oda. A tervet később tovább finomította, tudniillik réges-régi vágya volt, hogy saját nyitott sportkocsija legyen, így tavaly ősszel azon kaptam magam, hogy egy meglett korú, ám tökéletes állapotú Mazda MX-5 mögött gurulok hazafelé, amit az én - a tarkóján is láttam - szélesen vigyorgó uram vezet. Baseball-sapkában! A Mazda nem töltött velünk sok időt, miután hazaértünk Olaszországból, néhány nap múlva el is adtuk, de az élményt, egy MX-5-tel kanyarogni a toszkán dombok között, még én  -akit totálisan hidegen hagynak az autók- sem fogom soha elfelejteni.

Az utazás időpontjául május első hetét választottuk, remélve, hogy az idő már kellemes lesz, turista viszont kevés. Így is lett, az utolsó nap kivételével végig szép napsütéses idő volt, de még nem volt nagyon meleg, turisták pedig egyedül Sienában voltak sokan, de még ott sem tömegesen. 
Végül mégsem Cortonát és környékét választottuk, amiről Frances Mayes legtöbbször ír a könyveiben, hanem nyugatabbra, Volterra városában szálltunk meg, pontosabban néhány kilométerre a várostól egy újjáépített borgo-ban. 
Úgy terveztük, végre alaposan kipihenjük magunkat,  reggel alszunk sokáig, és szokásunktól eltérően estig nem járjuk le a lábunkat. Ám amikor már az első napon valósággal arcul csapott a látnivalók váratlan mennyisége, úgy éreztük, ha már megadta az ég és itt lehetünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne szívjunk magunkba annyi élményt, hangulatot, színt, szagot, ízt, amennyit csak lehetséges. Csodálatos volt ez a hét. Ha ezentúl akácillatot érzek, mindig ez a varászlatos táj, a az ódon falak, a hajtűkanyarok, a bárhol vettük, mindig finom kávék fognak eszembe jutni. A következő bejegyzésekben képzeletben újra  visszatérek a középkori utcákra, a csendben álmodó lankák közé. Gyertek ti is velem!

Az első capuccino az első benzinkútnál.


 Az első lecke vezetésből.


 Szállásunk














2017. augusztus 2., szerda

Meglepetés


A virágoskertben általában hagyom magot érlelni a növényeket, szeretem ahogy a következő évben itt is, ott is előbukkannak az utódok. Legtöbbször nem is nyúlok hozzájuk, nem ültetem máshová, pont ott vannak a legjobb helyen, ahová a szél szeszélye szórta őket. Az alliteráció becsület szavamra teljesen véletlen, de már nincs kedvem szinonimát keresni...

Néhány hete azonban egy  ismeretlen albérlő dugta ki a fejét a földből. Kezdetben amarilliszre emlékeztetett, vastag szára zöld bimbóban végződött. 





De a szár egyre növekedett, levelek viszont nem jelentek meg. Csaknem méteres magasságot ért el, mikor a bimbó fesleni kezdett. 




Őszintén, a titokzatos kezdet után valami csodás virágot vártam, ám a nyúlánk száron hintázó fakó rózsaszín liliomszerű virágzat nem állít meg senkit, aki elsétál mellette. Azért én szeretem. Nagyon kíváncsi lennék a nevére, és arra, hogyan került hozzám.



Apró-talpú méretarány. 


2017. augusztus 1., kedd

Évfordulós uzsonna




Nálunk nem múlhat el ünnep torta nélkül, vagy írhatnám azt is, hogy nem múlhat el hét nélküle. Az utóbbi időben gyakran sütök, a gyerekek Julcsi kivételével rettentő finnyásak, a sütiket bezzeg megeszik, igyekszem, hogy minél kevésbé legyen egészségtelen, gyümölccsel, nyírfacukorral, darált magokkal ügyeskedek.



Az évfordulónkra valami Olaszországra emlékeztető süteményt terveztem, végül citromos túrótortát sütöttem, citromzselével a tetején. Ez lett szerintem a legfinomabb torta, ami eddig kikerült a kezeim közül, de én nem nagyon szeretem az édeset, a család többi tagja szerint jóóóóó citromosra sikerült. Persze elfogyott azért.



Citromok a tálban és a tálon 






A torta mellé jeges kávét készítettem, a fiúk a macis kávé nagy kedvelői, Juli inkább magára önteni szereti.



Még egy kis Itália, Fiat 500-asok párban. Véletlen, hogy éppen 2007-ben kezdték ezt a típust gyártani?



Felbontottuk azt az üveg pálinkát is, amit az esküvőnkre palackoztuk, és bár a nagy melegben egyetlen porcikánk sem kívánta a szeszt, meg is kóstoltuk. A pálinkát édesanyám főzette saját szilvájából, két üveggel tettünk el belőle, a másikat a huszadik évfordulónkra tartogatjuk. Kedves emlék fűz a saját címkés italokhoz, az esküvő előtti napokon a garázs előtt ülve palackoztunk a kölcsönkapott kézi palackozóval, és ragasztgattuk a fénymásolópapírra nyomtatott címkéket.








Hamarosan saját citromtermést szüretelhetünk, négy darab gyümölcsöt babusgatok, az elsőket, mióta megvan a citromfám. Nem sok, de egy következő tortára elég lesz.






Leírom a torta receptjét, hátha valaki kedvet kapott, és elkészítené. 


26 cm-es formához

Tojásmentes pisóta alap:
30 dkg liszt (5-10 dkg lehet belőle darált dió, mandula, mák )
3 ek nyírfacukor
10 dkg vaj
2 dl tej
1 cs sütőpor
késhegynyi szódabikarbóna

Krém:
0,5 kg tehéntúró
2 ek nyírfacukor
2,5 dl tejszín
3 citrom reszelt héja 
0,5 citrom leve
1 cs Zseléfix

Zselé:
4,5 citrom leve  -  az Aldiban vettem kezeletlen héjú citromot, 5 db van a csomagban- 180 ml levet facsartam belőle
7 g Dzsemfix 2:1
5 dkg nyírfacukor


A tésztához a vajat a cukorral alaposan kikeverem, hozzáadom a tejet, majd a sütőporral, szódabikarbónával elkevert lisztet. 180 fokra előmelegített sütőben, tűpróbáig sütöm (kb. 30 perc). Hagyom kihűlni.

A túrókrémhez a tejszínt a cukorral folyós habbá verem, hozzáadom a Zseléfixet, készre verem. Hozzákeverem a citromhéjjal, -lével elkevert túrót, és az egészet jól összedolgozom. 

A kihűlt tésztát visszateszem a formába, rásimítom a krémet   és 1-2 órára a hűtőszekrénybe teszem. 

A zseléhez kicsavarom a citromok levét, hozzáadom a cukrot és a Dzsemfixet, fölforralom, és két percig főzöm. Addig hűtöm, míg kocsonyásodni kezd, de még folyékony, ekkor egyenletesen elosztom a torta tetején. Visszateszem a hűtőbe, míg megdermed.

A családomnak igaza volt, valóban nagyon citromos, aki édesebben szeretni, használjon több cukrot, ízlése szerint.