2014. augusztus 7., csütörtök

Őrség, nyaralás

Nem vártam, nem akaródzott elmenni itthonról, több okból is. Egyrészt, mert tényleg olyan csodás helyen lakunk, mintha mindig nyaralnék, főleg most, hogy látványosan szépült a portánk, másrészt annyi munka van még, sajnáltam láblógatásra az időt, és féltem itt hagyni a kertet is, pont kezdtek érni a paradicsomok, Laci ugyan megígérte, hogy locsolja, ha kell, de azért mégis. Aztán az önző énem is duruzsolt, itthon is pont elég feladat rávenni Lackót, hogy ne ordítson többet az elviselhetőnél, nem igazán vágytam arra, hogy egy húsz négyzetméteres szobában kísérletezhessek vele, minket nagyon nem szerető szomszédokkal a falak túloldalán.

Az uram viszont mindenáron menni akart, letenni kicsit az itthoni és munkahelyi gondokat, bár utóbbit nem tette le, ki mondta, hogy az Őrségben alig van térerő, annyi pont volt, hogy naponta többször hívják a kollégái. No és még a tavalyi szépkártyáink is megvoltak, azokat is el kellett dorbézolni.
Őrimagyarósdra mentünk hát, egy hétre. Az odaút a főúton történő, vagy inkább nem történő munkálatok miatt volt kalandos, már amennyiben annak nevezhető, hogy két percet haladunk, aztán hármat állunk a félpályás lezárások miatt. Lackógyerek torkaszakadtából tiltakozott a korlátozások ellen, esett az eső, én pedig kezdtem sötéten látni az előttünk álló napokat.

Aztán mégis megérkeztünk, kaptunk dödöllét, és megmutatták a szállásunkat. Felújított parasztházban laktunk itt, a valaha volt istállóban. Villamos bácsi (Vilmos igazából, de Marci szerint annak nincs értelme…), a házigazda tudhatott valamit, mert nem költöztetett szomszédokat mellénk, a falak is jó vastagok voltak, Lackó fiam bemutathatta, mit tud. Végül nem nagyon mutatta, az első kudarcok után igyekeztük úgy alakítani a programokat, hogy mindig kialudhassa magát, mert rájöttünk ám, amilyen gondos szülők vagyunk, hogy ő többnyire csak akkor ordít, ha éhes, álmos, vagy unatkozik (vagy ha front van, vagy ha fogzik...), így viszonylag békében teltek a napok.
A hatalmas udvarban álló házban rajtunk kívül csak egy nagymama nyaralt az unokájával, akik elvonultak inkább, így mienk volt az  egész udvar, a játszótér, a filagória és a hatalmas csönd. Valószínűleg nem élveztük volna ennyire, ha mind a hat szoba foglalt, de így pont tökéletes volt. Hajnalonta kiülhettem kávézni, egyedül, nyugodtan, elképzeltem, milyen lesz, mikor a mi udvarunk is így néz majd ki, sőt még a magammal vitt regényt is kiolvastam félig, aztamicsoda luxus.

Ez volt a kilátás. Nem rossz.
Szállásunk
Virágoskert is volt
Félpanzióra fizettünk be, a tulajdonosok vendégszeretők, az ételek bőségesek és finomak voltak, bár az uram szerint én kategóriával jobban főzök, rendes ember, okosan hízeleg.

Szerencsések vagyunk a gyerekeink miatt, ha velünk vannak, könnyű ismerkedni, Marci már első nap szert tett egy kis cimborára, aki szintén Marci. MásikMarci családja gazdálkodik, a mi Marcink pedig gyorsan tanul, hamarosan nagy egyetértésben arattak és báláztak, majd MásikMarci vehetett különórát a betonozás rejtelmeiből, de le is slagozták egymást, még jó, hogy egyívásúak, így Marcink kölcsönpólóban jöhetett haza.

Lackó becs' szóra tud értelmes arcot is vágni, de a kamera frusztrálja valamiért...

Voltunk a Vadása tónál, Szentgotthárdon kétszer is, másodjára azért, mert felfedeztük az élményfürdőt, ennél nagyobb boldogságot pedig nem nagyon szerezhettünk volna Marcusnak.

  

 Elmentünk Magyarszombatfára megnézni a vadászati kiállítást, és etetni a szarvasokat nagyfiúnk nagy-nagy örömére, és vásárolni néhány kerámiát az én örömömre. 

Apa, lefényképezel Szmörével?

Bandi a kezes szarvas

Egyik szerzeményem
Elmentünk a Völgyhídi vásárba is, Marci ingyen próbálhatott ki sok-sok játékot, trambulinon ugrálhatott, kosárban körhintázhatott, aztán felült a nem ingyenes körhintára is, ahonnan két kör után is alig tudtuk leimádkozni. Lackó ilyenkor a hordozóban aludt rajtam, nagyon szeretem, puszilgathatom a kis pitypangfejét. 

Két gyerek kedvéért is elindították

És olyan is volt, hogy nem mentünk sehová, csupán az udvaron henyéltünk, a fiúk fociztak, homokoztak, én pedig egyszer még napoztam is!

Gólkirály
Vacsora után szállásunk felé,  beleballagva a naplementébe 

Jó volt nagyon, visszamennénk.


De azért, mikor hazafelé jöttünk, és feltűntek a hegyek (dombok igazából), meg a napraforgóföldek, meg a Vár, azért egész más így hazajönni, mit felhajtani a benzingőzös négysávosra, aztán beállni a zsúfolt parkolóba. Annyira szeretek itt lakni, ez volt a legjobb döntésünk a gyerekeink után, komolyan.

2014. augusztus 5., kedd

Udvari bolondok

Úgy esett, hogy készen lett a térkövezés, majd’ egy hónapig söprögettük a fugákba a homokot, de közben az udvar le nem kövezett részéről magától nem tűnt el a kupi, hát most mit csináljunk? Osztottunk, szoroztunk, nem volt nehéz rájönni, hogy sok órabérbe kerülne, ha helyettünk mások talicskáznának, ezért aztán a SzembeBt kapta a lehetőséget a referenciamunkára. Első próbálkozásuk még januárban a konyhaszekrény felső elemeinek bő egy nap alatt történő felszerelése volt, azóta a lelkükön szárad egy szerszámos-kamra ajtó és egy majdnem kész kerítésbetonozás SzembeLacinál, az Udvarprojekt lapátolós-talicskázós felvonása nálunk, és vélhetően nem ússza meg egyik porta sem a nagyon egyedi otthon készült játszóteret. A Bt munkáját kettő darab aprótermetű akadályozta -innen is, onnan is egy, hogy igazságos legyen- akik országos cimborák, felejthetetlen volt például, mikor Máté a paradicsompalánták között próbált menekülni anyja haragja elől, Marci pedig a pálya kert széléről szurkolt neki.


A humán erőforrás megszerzése után muszáj volt venni néhány szerszámot és egy új verdát, mert eddig folyton kölcsönkértük ha szükség volt rá, kezdett már ciki lenni. Metálfekete szín, puha légrugózás, elsőkerék-hajtás, nagy csomagtartó, cabrio…a gyerekek élvezték a legjobban. 

Az uram nagy vágya teljesült: egy Lexusnak tolhatja...
Ezután már nem is kellett más, mint nagyjából másfél hét, amikor este tíz előtt csak akkor láttam az uramat, ha sört vagy túrórudit vittem a jómunkásembereknek. Csupasz kerítésoszlopaink előtt sorra álltak meg a sétálgató falusiak nézelődni -szerencsések, sétálni is van idejük-, jótanácsokat adni, melyek többsége a minek vesződsz vele, inkább csináltatnád meg vonalon mozgott. 

Most pedig következzenek az ilyen volt képek.

A jövő kapujában

A hátsó kerítés előtti rész
És ilyen lett:

Virágoskert  lesz belőle

A hátsókerítés előtti rész

Mert ők fáradhatatlanul hordták a szemetet, a tűzrevaló kerítésmaradványokat, a sittet, a gyerekeket, egyengették a földhányásokat és gereblyéztek. 

Projektzáró buli

Hoppá, hamarosan kerttervezés következik!

2014. július 28., hétfő

Több a füle, mint a foga

De már csak eggyel.

A tegnapi nap megint borzalmas volt, de végre kint van az első fogacska. Ha a többi is  ilyen körítéssel érkezik, érzem én, hogy Szibéria egyre szimpatikusabb hely lesz számomra...

Anyám kamuzik. Egy szavát se higgyétek!

"Ellobbannak a nagy tüzek

Marad, ami mélyen izzik..."


Tizennégy éve együtt, és éppen ma hét éve házasságban. Háromszor is hét. Hűha!


Ilyenek voltunk

2014. július 24., csütörtök

Húsz perc evés,

húsz perc alvás, öt perc játék, három óra bőgés, időnként visítva. Aztán ismétel.

Az idegeim cafatokban, szidom a hasfájást, fogzást, az időjárást, a védőoltást, a növekedési ugrást, és mindent, ami csak eszembe jut, mint lehetséges kiváltó tényező. Az anyaság ingatag pátosza, és az amúgy sem példás türelmem elszállt, mint a füst.

Mindez a tegnapi nap volt. Most majdnem két órája alszik. Kopp-kopp-kopp...

2014. július 14., hétfő

Beach house


Hát, mit mondjak, tudunk élni!
Napfény, fehér homok, és még reptéri illetéket sem kell fizetni. Igazából csak a tenger hiányzik, amit őszintén szólva nem bánok, májusban eléggé meggyűlt a bajunk vele. 
Homokozó a ház előtt...
és a teraszon
Mikor tegnap délután leszakadt az ég - Jaj, anya, vészhelyzet van! Dörög az ég! - és Marcival az ablakból néztük, hogy az esőfüggönyön át alig látszik Szomszédbácsi tíz méterre levő háza, elég szokatlan volt nem arra gondolni, vajon mennyi víz folyik most a ház alá, vagy a köré ásott lövészárkokba, mert hogy már azok sincsenek. Tényleg, még nem is írtam az udvar szanaszét túrásáról, hát az tényleg borzasztóan nézett ki, és a teljesítménytúra naponta többször keresztülvergődni a földhányásokon, nem is hittem el igazán, hogy egyszer vége lesz. Majd írok egy know how-t a pinceszigetelésről, mert olyan sokáig tartott, hogy volt időm túlképezni magam.

Eredetileg úgy terveztük, hogy haladunk szépen logikusan, tetőcsere, ablakcsere, szigetelés, aztán majd egyszer kicseréljük  kerítést, bevakoljuk a melléképületet és a végén térkövezünk az udvaron. Nos, a májusi vízözön hatására újraterveztünk, és egyébként is elegünk volt már abból, hogy az udvarunk egy trágyadomb, deszkatákolmányon egyensúlyozok ki a gyerekekkel az utcára, no és az sem volt mellékes szempont, hogy túl voltunk egy télen, és kiderült, a vastag falak elég jól szigetelnek, az ablakokon sem fütyül be a szél, és a tetővel is tudunk még együtt élni pár évig. 

A porta adottságairól minden lényegeset elmondok azzal, hogy domboldali, nincs rajta egy négyzetméter vízszintes hely, és az előző tulaj Nivával járt. Mi  viszont nem, és az időjárás+Niva létrehozta terepviszonyok miatt nem is tudtunk beállni a garázsba. 

Elsőként a régi, rossz kerítést távolítottuk el, ami nem is volt annyira egyszerű feladat, a kőkemény, nyers, helyben száradt és másfél méterre leásott akácoszlopok nem adták könnyen magukat. Az új kerítéslábazatra szükség volt a szintezéshez, ez el is készült, ahogy az új betonoszlopok is, a mezőket -léc vagy kovácsolt vas lesz, még nem tudjuk- majd akkor fogjuk felszerelni, ha a pénztárcánk engedi. A haszonkerttől is elválasztottuk az udvart, itt is alap-oszlopszinten állunk, de léckerítés lesz majd egyszer.

A munkálatok előtti hívogató utcafront
Udvarunk a kert felől
Az esővíz elvezetése volt a legfontosabb feladat, hisz itt egy nagyobb eső mindent visz, praktikus is legyen, meg esztétikus is. Mindez igényelt némi ásást, jött a markoló és Pista bá', ahogy Marci hívja, és megvolt a látnivaló, járműbolond gyermekem esténként napokig az ablakban lógott. Az urammal sem nagyon találkoztunk személyesen, miután hazajött a munkából, beállt Pista mellé segédmunkásnak, de legalább őt is nézhettük az ablakból.
A víz útja szépen ki lett csövezve, méghozzá úgy, hogy a melléképületről összegyűjthető legyen locsolóvíznek a kertbe.

Megrendeltük a térkövet - a legegyszerűbb szürke hasábkövet választottuk-, ezután érkezett Józsi, aki úgy néz ki, mint egy hajléktalan Mikulás, és egyik cigit szívja a másik után, de a szakmáját nagyon érti, és gondolkodik is, csak az időkalkulációval áll hadilábon, bár előző tapasztalatainknak köszönhetően már nem is hittük el igazán a két hét alatt odakenjük jóslatot. Józsiéknak meggyűlt a baja az udvarral, amit ha egyenesbe hoznak, eltűnnének a pinceablakok, és az épületekkel, ahol nincs két ajtó, ami egy szinten lenne, és az urammal, aki továbbra is nagyon precíz. Még jó, hogy Józsi szereti a kihívásokat, és szerinte emberem nem is nehéz eset.

Végül is jól haladt a munka, ha nem is két hét alatt, de befejezték. Jelen pillanatban folyami homok borítja a 220 négyzetmétert, amit mi is és az eső is szorgalmasan söprögetünk a közökbe. Az eső valahogy hatékonyabban dolgozik, de nem elég alapos, bizonyára nem ismeri még az uramat, pedig tudhatná, nála nem létezik az az opció, hogy itt-ott kihagyunk egy rést! 

Mostani állapot
A végeredmény elég megrázó, legalábbis nekem, nehezen barátkozom meg ezzel a hatalmas nemzöld felülettel. Egyébként ha az lett volna a szempont, hogy nekünk mi tetszik igazán, két terméskő csík vezetne most a garázshoz a fűben. De valószínűleg rövid idő alatt kimosta volna az eső. Jó lesz ez így, majd megszokom, és azt hiszem záporról-záporra egyre jobban megszeretem.

2014. július 9., szerda

Én vagyok a szülinapos...

énekelte Marcikám két napig, hát meg kellett zabálni. Úgy szeretem, hogy ennyire tud örülni minden apróságnak, egy túrórudi láttán is úgy repes, hát még ha szülinapi ajándék van a láthatáron. 


Idén először nem hagytam az utolsó pillanatra a tortasütést, és milyen jól tettem, igaz éjjel ügyködtem, de az uram vállalta a Lackó-műszakot, így másnap nem voltam teljesen használhatatlan. Jut eszembe, terjeng az a városi legenda, hogy egyes négy hónapos csecsemők átalusszák az éjszakát. Na, az én gyerekemnek esze ágában sincs erősíteni a statisztikát, hűségesen ébreszt minden hajnalban, a változás csupán annyi, hogy már nem üvölt minden átmenet nélkül mint a sakál, hanem akkurátusan a hátára fordul, és elbeszélget a takarójával,amíg az anyja magához tér.

Igazán megdobhatnátok egy szelettel!
Mindenesetre a tortára büszke vagyok. Évente mindössze két példányt sütök (jövőre már hármat), pedig igény az volna rá, de nem sok sikerélményem volt eddig. Most viszont a ronda és ehetetlentől eljutottam a már majdnem szép és még finom is kategóriáig. 

Négy éves Tom Selleck
A mozdony végzete
Marci ajándéka, a liftes garázs pedig telitalálat. Gondoltam én, hogy tetszeni fog neki, de hogy ennyire? Azóta csakis a garázzsal játszik Képzeletországban, és természetesen a megszemélyesített járműveivel.

És már így tudja nyújtani a kezét, csak mutatom.
Az uram is szabadságon volt két napig, hétfőn elvitt minket tornázni, nem kellett buszozni a harminchat fokban, hála érte. Marci azért bepróbálkozott, hogy hazafelé menjünk inkább busszal, hátpersze kisfiam, te szépen elalszol, én pedig cipelhetlek fel a hegyre, vagy felébresztelek, aztán addig nyivákolsz, míg ölbe veszlek, és cipelhetlek fel a hegyre.
Délután az apjával és Szomszédlacival lapátoltak, végre-végre rendbetesszük az udvart, már egészen jól néz ki, majd megmutatom, ha készen lesz. 

A születése napján, 8-án (Áldás hava, olyan szép, nem?) pedig mint minden évben a szülővárosába utaztunk. Meglátogattuk Marcsit, akinek a telefonhívást, és így Marcinkat köszönhetjük, majd megebédeltünk a szokott helyen, miközben több tanulságot is levontunk a jövőre nézve:
- A babakocsit nem hagyjuk otthon, mert úgy enni, hogy fél kézzel Lackó hétkilós fenekét tartom, nem éppen pihentető.

- Feltöltött telefonnal indulunk el, mert ha a rendelés leadása után Marcinak eszébe jut, hogy a több száz méterre levő játszótérre menne inkább, egy Nils Holgersson epizóddal könnyen maradásra bírhatjuk. És Isten áldja az okostelefon feltalálóját.

- Ha két gyerekkel ebédelünk soha nem rendelünk olyan ételt, amit késsel-villával kell enni. A kicsi ugye a karomon, a nagy pedig kitalálja, hogy ő kisbaba, és csak az apja ölében hajlandó étkezni. Az uram megfogadta, hogy legközelebb főzeléket kér, és egy kanalat.

De jó volt amúgy, sokat nevettünk. A pincérek is.

Ebéd után pedig kerestünk egy hajót, mert Marcus hetek óta hajózni szeretne. Persze gőzössel, de most be kellett érnie a kalózhajóval. Minden fillérjét megérte a jegy, annyira boldog volt a kis kópé. 

Koncentrál...
Lackó nem annyira, elege volt már a jövés-menésből, ölből, hordozóból, de szerencsére hagyta magát megnyugtatni. 
Ez nem a hajón készült, de ott is így néztünk ki kb.
Marci közben beragyogta a hajót, jött-ment mindenkivel szóba elegyedett, mindenkit "lepuskázott", vajon honnan tudja, hogy kell használni, nincs is itthon játékfegyvere, és szerintem az oviban sincs. 

Hét tenger ördöge
A hajózás után pedig csak szaladgált, beleugrott minden pocsolyába, kicsi rajzfilmfigura, fárasztó volt nézni is, hát még lépést tartani vele. 
- Boldog vagyok anya, látod? Nézd, milyen boldog vagyok!


Hazafelé Lackó torka szakadtából ordított, amíg ki nem értünk a pályára, hiába, a felgyorsult világ gyermeke nem szereti az ötvenes tempót, de a kis boldogunkat ez nem zavarta, félrebillent fejjel aludt hazáig. A pályán Lacus is csatlakozott, béke volt és nyugalom, az urammal csak néztünk egymásra, és innen is üzenem neki, hogy igen, még mindig szeretnék harmadikat.