Három évvel ezelőtt...

…még nem tudtuk, hogy létezel. Egy aprócska szobában, egy aprócska ágyban vártál ránk három napon át. Vasárnap volt, mikor először belenéztünk a szemedbe. Te minket választottál, és mi téged választottunk.

Nagyon szeretünk, Kisfiam! Éltessen az Isten!

Valaki azt akarja, hogy legyenek ajtóink

Az elmúlt hetekben az építkezők mindkét mumusa utolért bennünket, egyrészt a burkoló mindig a jövő héten tud majd jönni, másrészt a tőle független további haladás is nehézkes az építkezők kiürült zsebei okán. Mi is alá tudjuk támasztani azt a vélekedést, hogy a felújítás csak az Álomház c. műsorban kerül annyiba, amennyibe a jól fésült tervező kalkulálja, a hétköznapi halandók esetén nyugodtan szorozzuk be másféllel (vagy inkább többel). Főleg, ha az illető halandók a „vagy az legyen, amit  igazán szeretnénk vagy ne legyen semmi” hitvallást követik. Ehhez pedig nem kevesebb, mint nyolc darab, nem szabványméretű beltéri ajtó tartozik (kettő közülük hőszigetelt, egyik a pincébe, másik a tetőtérbe nyílik) néhány egyáltalán nem szabványméretű tokkal, és – ki hinné? – egy legkevésbé sem szabványméretű átjáró-burkolással, amin az ajtók mart mintáját szeretnénk viszontlátni.

No, hát majdnem nem lett semmilyen ajtónk, mikor váratlanul kaptam egy kisebb és egy nagyobb fotós munkát.

Aztán az uram ugyancsak váratlanul kapott némi adó-visszatérítést.

Kicsivel később emberem munkahelyi erőfeszítéseit jutalomforintokkal ismerték el.

Ezután már csak az kellett, hogy szűkebb családunk tagjainak szíve essen meg rajtunk, és hipp-hopp rendelhetjük is az áhított ajtókat.

Azért az ide vezető, pénz-független út sem volt teljesen padlopon simaságú. Néhányszor emlékeztetni kellett a kőművészeket, hogy a lehetőségekhez képest jó lenne, ha nagyjából egyforma méretű ajtónyílásokat alakítanának ki. Pl. egymás mellett volt két nyílás, tíz centi magasságkülönbséggel, azt nem kellene úgy hagyni, mi a véleményetek? Aztán miden nyílást aprólékosan lemértünk az urammal (szélesség, falvastagság alul, középen, fölül, magasság jobbra, balra, középen), kitaláltuk, melyik ajtó merre nyíljon, aztán mindent lefényképeztük. Az adatokat táblázatba rendeztem, az uram a fotókat megjegyzésekkel látta el, a mintaboltban az eladó álla leesett, mikor meglátta a több oldalas anyagunkat. Mégis kezdhettük elölről, mert kiderült, pár helyre még parapetfalakat kell építeni, amit az uram ezúttal rábízott a kövek műveseire. Ő pedig glettelgetett, csiszolgatott tovább szépen a glettmesterek után, ezúttal egyedül, mert én egyéb elfoglaltságaim miatt hetek óta nem jártam a házban.

A nappali félig le van burkolva, és az uram szerint olyan szép, hogy a terasz helyett inkább mellé ült le enni, közben gyönyörködött. Kinek a pap, kinek a padló. Egyébként legyen is szép, ha már ennyit vártunk rá, állítólag jövő hét közepére istenbizony, becsszóra készen lesz. 

Az elfogadásról

Egy ismerősömmel beszélgettünk a minap, szóba került Marcink is, aztán pedig az, hogy ő ami szív szerinti gyermekünk. Nézett nagyokat, hát nem is gondolta volna, ezt mondjuk sosem értettem, miért, mit gondolnak az emberek, ennek látszania kellene, például az örökbefogadott gyermekemet nem fésülöm meg?

Aztán láttam, hogy erősen forog valami a fejében, kérdezné is, nem is, aztán csak kibökte:

- Nem volt nagy csalódás, hogy nem elég hogy nem a saját gyereked, még nem is egészséges?

Gyorsan tisztáztam, hogy Marci a saját gyerekem, ennél sajátabb akkor sem lenne, ha én szülöm, és az örökbefogadást nem áruháznak tekintjük, ahol csak a hibátlan terméket vesszük le a polcról.

Azóta morfondírozok a témán, és ma olvastam Kati írását, gondoltam, írok is a saját fejlődésemről.

Mikor kiderült, hogy Marci nem úgy fejlődik, ahogy szokásos, megijedtem ugyan, de azt hittem, vagy inkább reméltem, hogy pár DSGM kezelés, és minden rendben lesz. Az ilyen sikertörténetekkel tele van a net. Aztán nem lett elég, és mikor a Koraiban vizsgálták Manót, röpködtek a hemiparesis, agyvérzés, gyógypedagógiai fejlesztés szükséges kifejezések, akkor ijedtem meg komolyan. De csalódást sosem éreztem. Gyászidőszakom sem volt, és olyan sem, hogy most éppen túlélek. Viszont nagyon féltem (bőgtem is eleget), képes leszek-e segíteni Marcinak abban, hogy teljes életet élhessen, és vajon képes lesz-e teljes életet élni. Főleg, hogy azzal riogattak, vagy inkább én magamat, hogy talán az elméje is sérült. Mivel magamra voltam utalva, az is aggasztott, vajon a megfelelő fejlesztéseket választottam neki?  Hiszen annyi van, és mind magát ajánlja legjobbként.

Rossz volt-e látni, ahogy más gyerekei már vígan járnak, és az enyém még fel sem tud ülni egyedül? Naná. Főleg, hogy jártunk úszni egészségesek közé, és sokszor éreztem a sajnálatot mögötte pedig a megkönnyebbülést, hálisten, hogy az én gyerekem nem ilyen. A játszótér sem tartozott a kedvenc helyeim közé ekkoriban. Most sem, de már nem ez az oka.

Érdekes, hogy az uramnak sosem voltak ilyen aggályai. Szokta is mondani, ő nem egy bonyolult lélek, ez az ügy is egyszerű volt számára: Marcinak fejlesztésre van szüksége. Fejleszteni fogjuk. Tudja, hogy a megfelelőt fogom választani. A pénzt előteremti rá. Tudja, hogy Marcival minden rendben lesz. Más gyerekével nem foglalkozik. Kész.

Néhány hónap torna után már éreztem, hogy jó úton járunk, de az igazi áttörést az jelentette, hogy Marci elindult. Két éves múlt ekkor. Úgy éreztem, most már bármire képesek vagyunk. És innentől nem érdekelt mennyire tág az olló közte és egészséges társai között, kizárólag önmagához mértem őt. Hogy önmagához képest mennyit dolgozik, fejlődik, hihetetlen, ha jól belegondolok. Tudtam jól, félni nem szabad, mert még képes és megteremti a maga tárgyát. De kellett a járás lépcsőjének megugrása ahhoz, hogy ne féljek a hemiparesistől, hanem megoldandó feladatként nézzek rá. És a következményeire, ha lesznek egyáltalán. Vajon képes lesz-e Marci felfelé fordítani a tenyerét? Megtartani egy tálat? Képes lesz-e bekötni egy cipőfűzőt, begombolni a kabátját? Nem tudom. Remélem.

Felzárkózik-e társaihoz pl. beszédben, viselkedésben, tanulási képességek terén? Ebben már egészen biztos vagyok.

És már megoldandó feladat sincs. Azaz van, csak az életünk része lett. Úgy átállt az agyam, hogy bármikor képes vagyok fejleszteni őt, buszon, piacon, takarítás, játék közben.

Átszövi a mindennapokat. De hívhatjuk életformának is.

Aztán persze nem tudom, mi lenne, ha Marci nem reagálna ennyire jól a fejlesztésre, nem lenne ennyire feladattudatos, vagy ha tényleg sérült volna az értelme. A hemiparesis okozta képességproblémákat, ha lesznek, meg fogjuk oldani, a többin pedig már nem gondolkodom…

Anya jó puha!

Marci nem akar fogat mosni, gondolja, hízeleg kicsit, hátha elbliccelheti:

- Nem mosom fogat! Apa kemény! Anya jóóóó puha!

Fókánk fülét félig megették a szúnyogok. Érzi a dolog fontosságát, időnként jelentkezik nálam, hogy kenjem be a „bibiket”.

- Anya bekeni fülem, meggyógyul.

Majd feléled benne Istenes Szent János szelleme, vattapamaccsal járja a lakást, és mindent, de mindent meggyógyít. Kezdi szeretett villamosával, bekenegeti alaposan, megsimogatja, lefekteti, betakargatja. Aztán jut a gyógyító érintésből a játékoknak, a falaknak, a hűtőnek, az ajtóknak, még a parkettának is. Közben motyogja:

- Mindig dolgom van. Meggyógyítom, simi, simi. A cipőt is megtörölöm, a füle is bibis. Jó koszos, ezt is kinőttem. Ez a mi az? Gumicsizma. Jól bele a pocsolyába. A széket is megtörölöm, ő is bibis…..

- Anya, kérem szépen olyat! (rázókeveréket) Nem kiborítom, jó?

- Marci készen van. Kicsit megpihenek. Megpihentem. Még mindig dolgom van. Itt nincsen zsiráf. Elbújt. Ezt is megtörölni… Anya, kérem szépen ölbe!

Többszöri kérésem ellenére sem fogad szót, addig ügyeskedik, míg kiborítja a felfutott élesztőmet. Haragosan rákiabálok és beküldöm a másik szobába. Pár perc múlva előoldalog, ezt motyogja:

- Adok puszit, anya boldog lesz. Nem mérges…

A vaksi fotós az ajtókat gründolja

Pár hete még úgy tűnt, nem lesznek ajtóink, kimerült a keret. Aztán a szél finoman elkezdett fújni, és például egy kedves család fényképezésének lehetőségét fújta felém. Régi ismerősök vagyunk, a pici fiút fotóztam már pocakban, majd kilenc naposan, csupa mosoly bátyját pedig 2,5 éves kora óta a születésnapokon, óvodai rendezvényeken. Szeptemberben iskolába megy. Őrület!

Egyre jobban tetszenek a fekete-fehér képek, ezekből mutatok most néhányat.

Azért jó, ha Nivával jársz

mert olyan helyeken tudsz vele elakadni, ahová mások nem is merészkednek. Valami ilyesmit mondott egyszer Winkler mester, én pedig tapasztalatból hozzáteszem, hogy amennyiben egy nem-Nivával próbálkozol ilyen helyeken, viselheted a következményeit. 

Utoljára egyetemista koromban ragadtam sárba a tanszéki autóval, mikor két csoporttársammal és két tanárunkkal terepre mentünk. Aztán csak néztünk, hogy oktatóink ahelyett, hogy lekáromkodnák az eget, eszmét cserélnek a besüppedt járgány mellett a csereháti tarkaagyagról.

Nos az én uram nem egy heves típus, de ha valaki szügyig sáros szeretett autója kapcsán előhozakodik a tarkaagyaggal, azt hiszem, megeteti vele.

Tanulság:

1. Vagy ne menj rá eső után két nappal egy erdei útra, vagy ha mégis, praktikus, ha van nálad gumicsizma.
2. A csereháti tarkaagyag sokkal jobban fogja az autót, mint a hajdúsági lösz. Ennek végül is lehet örülni.

Csiszoltunk

És ezzel el is meséltem, mivel töltöttük az elmúlt hétvégét a faluban. 

Csiszoltunk, mert az én uram maximalista, és végigtapogatta a falat a glettmesterek után. Ahol pedig nem volt a fal uram-sima, csupán az emberiség kilencvenöt százalékának beleértve engem is tökéletes lenne-sima, ott utána glettelt/csiszolt.

Mindeközben jómagam az ablakokat csiszoltam, volt időm gondolkodni, hogy voltaképpen állati szerencsésnek, sőt már-már Elizabeth Hurley-nek is érezhetném magam, hisz ez a pasi a sok-sok facér leány közül mégiscsak engem vett el. Aztán végignéztem magamon, adieu Liz, sok minden számíthat emberemnél, de biztosan nem a külsőmért szeret.

Az ablakcsiszolás egy ideig nagyon szórakoztató volt, kb. addig, míg végeztem a géppel csiszolható felületekkel. Ki gondolta, hogy ennyi pöcök, vájat, hupli van egy ablakon. És akkor mindez ott van kívül is, meg van három szint, a kezem meg máris úgy néz ki, hogy egy manikűrös sírva fakadna, ha látná. Ráadásul az ablakokon nem látszik semmi, ugyanúgy erősen antikoltak, mint eddig.

a legjobb jóbarát

Már a felújítás kezdetén megbeszéltük, hogy bármennyire is szépek meg természetesek a fából készült ablakok, a mieink műanyagból lesznek a könnyebb kezelhetőség okán. Hát ez alatt a két nap alatt igen sokat csúnyultak a szememben a faablakok. Kizárt dolog, hogy ezt pár évente végigcsináljam, és a festésnél még nem is tartunk.  Viszont az uram szerint dicsérendő minőségben csiszolok, áhá meg is van, mivel ütöttem ki a többi leányzót a nyeregből.