Végre, évek óta először sikerült igazán készülni az ünnepre, lelkileg is, külsőségekben is. Az uram még egy nap szabadságot is kivett, hogy haladjon kicsit a ház körüli teendőkkel, öntözőrendszert épített, elvitte a törött cserepeket a hulladékudvarba és még más munkákat is tervezett, amikből nem lett semmi, de legalább sokat volt együtt a család.
Vasárnap a fiúkkal misére is sikerült elmennem, mit mondjak, feldobtuk kicsit a hangulatot, főleg mikor Lackó a két padsor között állva csípőre tett kézzel, apró lábával dobbantva utasított:
- Anya gyeje! MOST!
Bezzeg inába szállt a bátorsága, mikor az atya odalépett hozzá, és megáldotta, olyan ijedt képpel spurizott vissza hozzám, hogy majdnem felkacagtam. Aztán persze Marcim is jelentkezett, nehogy kimaradjon az áldásból, megkapta ő is. Figyeltem, hogy más, rutinosabb szülők mesekönyvet, ennivalót visznek a gyerekeiknek, így ők talán emlékeznek is arra, miről szólt a prédikáció.... A fiúk szerintem csak arra emlékeznek, hogy utána fagyit kaptak és szaladgálhattak a főtéren.
Virágvasárnapra hagyományos menüt készítettem, a húsféléket a helyi hentestől vettem, a zöldségek egy része - medvehagyma, spenót, sóska- a kertből került az asztalra.
A gyerekeknél a kalács, vagy ahogy ők hívták a körbekalács aratott osztatlan sikert, pedig mindig e recept szerint sütöm a kalácsot, de - Anya, így körbekarikába, sokkal, de sokkal finomabb! Olyan lehet ez , mint a csigaleves, az is jobb ízű valahogy, mintha szimplán csak cérnametélt kerülne a húslevesbe.
Éjjel, mikor a paradicsompalánták első csapatát pikíroztam, az uram szólt, hogy alighanem csőtörésünk van, le kellene mennem az aknába, mert csak nekem van gumicsizmám. Végül mégsem kellett, nem is bántam, nem volt valami hívogató, az a ki tudja milyen mély víz az aknában, az uram pedig másnap kicserélte az elrepedt csődarabot.
A nyúl kicsit elkésett nálunk, valamiért azt hitte hétfőn kell jönnie, aztán már-már kényelmetlenül érezte magát, hiszen kevés ajándékot hozott, Marci szerint legalábbis. Hétfőn, elfeledve a gyerekkori korán kelünk-szépítkezünk-várjuk a locsolókat/elmegyünk locsolni emlékeinket, kényelmesen készülődtünk, a gyerekeket lefoglaltam a nappaliban, így az uram végre aludhatott kicsit tovább. Nagy szó ez nálunk, a két kisebb csemeténk korán kelő. Találtam egy mesét a húsvéti történetről, azt megnéztük együtt, aztán úgy érzem, nem sikerült megfelelő választ adnom a "Miért ölték meg Jézust?"- típusú kérdésekre.
Késő délelőtt indultak el locsolni, az uram nem nagy kedvvel, a kisfiúk annál inkább. Már csak kölnit kellett előteremteni valahonnan, erről e lényeges momentumról elfeledkeztünk, parfümöt én nem használok, az uram igen, meg is locsoltak vele, de a többieket mégsem férfi illattal kellene. Végül a rózsavizemet vitték el, átöntöttük egy másik üvegbe, ami éppen egyetlen fokkal volt szebb az eredeti műanyagnál. Csak három helyen voltak, mégis egy kosár édességgel tértek haza, plusz, amit a hervadozó lányoknál magukba tömtek- Képzeld, D-nek biciklit hozott a nyuszi!, - azt hiszem a gyerekkor kezdi elveszíteni ártatlanságát.
Szedtek füvet, építettek fészket a birsfa alá, amit már egy hete gondosan feldíszítettünk, hogy a nyuszi majd idetaláljon.
A délután alvás után Marcinak első dolga volt az ablakhoz szaladni, ám csalódottan látta, hogy az ajándékok begyűjtéséhez nem lesz szükség talicskára. Néhány csokit kaptak és egy-egy elemlámpát. Ez volt az első alkalom, hogy nem kitörő örömmel fogadott bármi apróságot, amit kapott. Szerencsére hamar megvigasztalódott, a nyúl pedig bajban van, mert nem akar elmenni a húsvéti nagy ajándékozás irányába. Hacsak a három nyulat nem tekintjük annak, ami szerettem volna varrni a krampuszoknak, de idén már nem jutott idő rá, jövőre, remélem ott ülnek majd a fészekben, a gyerekeket pedig addig is igyekszünk arra tanítani, hogy lássanak a darabszám, és a pénzbeli érték mögé.
