Vettünk egy Hyundai-t!

A konyha csempézésének felütéseként az én drága jó uram átrendezte a konnektorokat. Szerinte csakis úgy érdemes élni, ha az embernek/asszonynak kilenc darab konnektora van a konyhában, egyel sem kevesebb. Mindezen konnektorok pedig roppant dezájnosan a felső szekrény aljára simuljanak, hogy avatatlan szem ne is lássa őket. Alig kerülnének többe cirka harmincezer magyar forintnál. Elszöszöltünk néhány hetet a konnektorkérdésen, én próbáltam meggyőzni arról, hogy a régi konyhámban három volt mindössze, azok is póriasan csak úgy a falon éktelenkedtek mégis nagyon elégedett voltam velük. Végül a kompromisszum jegyében kiegyeztünk hat darab kutyaközönséges fali konnektorban.

A konnektorprojekt folyományaként aztán újra visszatért a rezsó korszak, lám mennyire alkalmazkodó is az ember lánya, ezúttal már eszembe sem jutott rendelni az ebédet, a két platni tökéletesen kiszolgált minket.

Az új esztendő első szombatján Marcival sürgősen el kellett hagyjuk a házat, hogy gyermekem apja nekiláthasson a vésésnek, áthelyezésnek, megszüntetésnek, új helyek kialakításának. Mi addig a falu játszóterén töltöttük az időt, én letakarítottam az összes vizes kis játékot, amihez Marci kedvet kapott, próbáltam rávenni, hogy a mászókázás ne csupán abból álljon, hogy én tartom, uram bocsá’ felteszem, hanem erőltesse meg magát ő is, ne adja fel az első nehézségre, ezen jól összevesztünk, sírás, lelkifurdalás, kibékülés. Dühömben felhívtam Ági barátnőmet újévköszöntésnek álcázott pszichológusi konzultációra, jót nyivákoltam neki, ő magamhoz tértett, közben Marcusom elaludt az ölemben. Ha a telefonom nem merül le, tán még most is ott ülünk, kevés dolgot sajnáltam Budapesten hagyni, ő és családja az egyik…

Aztán hazabicikliztünk, újra szembesültem azzal, hogy most már tényleg komolyabban el kellene kezdenem valami testmozgást, mert nem járja, hogy néhány perces tekerés után – némi mentség, hogy dombra fel - kiköpöm a tüdőmet.

Hazaérve elállt a lélegzetem méghozzá szó szerint, mert gomolygó por-ködben fogadott minket az én uram, és finom por borított mindent a nappali-konyha-étkező terében: a bútorokat, az asztalon a reggeli maradékát, a konyhai eszközöket, a ruhákat, a száradó csipkebogyókat, a karácsonyfát, a könyveket, Marci játékait, és természetesen a padlót, ahonnan gondosan széthordhattuk azokba a helyiségekbe, ahová véletlenül még nem szállt be a vésés közben.

Büszke voltam magamra, mert kibírtam mérgelődés nélkül, bár volt egy olyan érzésem, hogy a konnektoros munkálatok után ő majd hétfőn szépen elmegy dolgozni, én pedig itt maradok az otrombán mocskos lakással és egy háromévessel boldogságban, békességben. Öregszem vagy mi, jó lenne, ha ez a hirtelen jött türelem kitartana még nagyon sokáig. Egyébként nem maradt rám teljesen a romeltakarítás, kár is lett volna veszekedni miatta.

Azt pedig már teljesen normális dolognak éreztem, hogy az uram elment venni egy lyukfúrót a tönkrement régi helyett, és hazajött egy kompresszorral…

Kezdjük el, aztán majd meglátjuk

Nagyjából ezzel a jelszóval vágtunk neki két szobánk parkettázásának, még valamikor ősz végén, de mert roppant naprakész vagyok, csak most osztom meg az élményeket azzal, aki még erre téved. Egyébként a hallgatás oka semmi más, mint hogy totálisan el lettem vágva a virtuális világtól, a rendelkezésemre álló mobilnet sztrájkba lépett, hol volt, hol nem, de inkább az utóbbi. Aztán múlt héten végre fölragyogott a nap, fúúú, lett internetem, fúúú, gyors, akár a szél, simán tudok filmeket is nézni rajta, fúúú, hogy tudtam élni eddig nélküle?

Visszatérve a parkettára, egészen csúnyákat gondoltam az eladólányról, aki a napfényes októberben szemrebbenés nélkül állította, hogy a padló, amit kiválasztottunk, úgy van elkészítve, hogy minden lap pontosan passzol egymáshoz, a rajta levő minta csodásan folytatódik a következőn. Mondjuk, mi meg elhittük, ezért nekünk is jár a pont.

Azt mondják, laminált padlót a hülye is bárki le tud rakni, méghozzá pillanatok alatt. Nos a bárkit alá tudom támasztani, még nekünk is sikerült, ám alig negyven négyzetméter felület két teljes nap (nem munkanap!) alatt történő lepadlózása nem nevezhető éppen villámgyorsnak még akkor sem, ha a szobánként nem csak négy sarokkal kellett megküzdenünk. 

A két napból legalább egyet elvett a mintájában folytatódó lapok megkeresése, mert bizony baromira nem folytatódtak – nekem jutott a feladat, és néha csak az ötödik-hatodik csomag felbontásával találtam meg a megfelelőt, mindezt egy háromévessel súlyosbítva, aki csúszási és ugrási gyakorlatokat végzett a véres verejtékkel megkeresett lapok között.

Egyetlen egyszer álltam csak a sírás szélén, mikor jelezte az én uram, hogy a hűdeminőségi lapoknak bizony hasa van, vagyis a sokadik sort már nem tudjuk összepattintani, most mi a fenét csináljunk. Aztán kiderült, nem a padló a bűnös, hanem a fal, az egész házban nincs egyetlen derékszög sem, és egyetlen egyenes fal sem, ám ha padlót nem toljuk rá a falra, a keletkező, változatos szélességű rés a szegőléccel szépecskén eltakarható.

Mindenesetre az eredmény szerintünk nagyon szép lett, bár nincs még teljesen kész, a szegőléceket az uram ugyan felrakta, de még nem ragasztotta le. Pedig kellene, ha nem akarjuk, hogy Marci apránként mindet felszedegesse. Néhány héttel később minőségi tesztet is végeztünk, Marcigyerek két pohár vizet borított a szépséges padlóra, gondosan úgy elhelyezve, hogy a felszedett szegőléc helyén be tudjon folyni a lapok alá is. Jelentem, kiállta a próbát.

Egész más érzés így bemenni a szobákba, hogy nem a betonon lépegetünk. És mennyivel melegebb van!

Nagy lendülettel el is foglaltuk a szobákat, fokozatosan leszivárogtunk az emeletről, a kisebbiket berendeztük hálónak (=az uram összeütött bútorlapokból valami ágyféleséget), a másik még szerelő-tároló-kupiszoba. Itt állomásoztak hetekig a konyánk felső szekrényei is, melyek tegnap kerültek fel (végre, végre, végre!) a végleges helyükre. De erről majd legközelebb. Izgultok, mi? :p