Az utóbbi hónapokban egyre
többször tették fel nekem ismerősök és ismeretlenek a kérdést, amit nyilván
minden három év körüli gyereket nevelő szülőnek kétnaponta nekiszegeznek:
- És? Mikor megy már oviba?
Aztán ugyanilyen gyakran okoztam
meglepetést a kérdezőknek, rövid válaszommal, miszerint nem megy. Egyelőre
legalábbis.
Nem osztom a nézetet, hogy egy
ilyen idős gyereknek feltétlenül intézményesülnie kell, és ha nem jár óvodába,
nem fog megfelelően szocializálódni, nem lesznek barátai, nem tud felkészülni
az iskolára, nem veszik fel majd az egyetemre…
Úgy éreztem, Marci nem alkalmas
még arra, hogy napi több órára közösségbe vigyem, a viselkedése olyan babás
volt még nyáron, idegenek nem értették jól a beszédét, és féltem attól, hogy
nem kapja meg azt az odafigyelést, amire neki szüksége van, egy átlagos háromévesnek pedig nem. Pl. a supináció hiánya miatt nem tud kivinni egy
tányért, levenni a nadrágját, vagy éppen megtartani magát a vécén. Legyen
itthon velem még egy évet, aztán majd meglátjuk.
Aztán ideköltöztünk, egy, a gólya
által sokat látogatott utcába, és az én fiam, aki eddig legfeljebb figyelte a
többi gyerek játékát, de nem csatlakozott, egyszerre nagyot nyitott a többiek
felé. Csak pislogtam, mikor hosszú-hosszú ideig játszott az éppen sorra kerülő
kis kollégával, bújócskáztak, beszélgettek, rohangáltak, gyűjtögettek,
szövetkeztek, ahogy illik.
A beszéde is nagyot fejlődött
mióta itt lakunk, már idegenek is jól megértik, a gyerekek
pedig remekül.
Érdeklődtem a helyi ovi felől, és
nagyon szimpatikus dolgokat hallottam. Mondjuk nem is voltak nagy elvárásaim az intézmény
felé, pusztán az, hogy fogadják el és szeressék a gyerekemet.
Megtudtam, hogy az itteni óvoda
integrált, aminek nagyon örültem, egyrészt mert Marci sem átlagos, másrészt
esélyt ad arra, hogy az ide járt gyerekek könnyebben és jobban tudják majd
elfogadni és kezelni azt, hogy nem vagyunk egyformák. Másrészről minden csoport
vegyes korosztályú, ami szerintünk Marcira nézve megint csak előnyös.
Egy alternatív pedagógiájú, a
közeli városban levő óvoda is benne volt a kalapban, de a fentieken kívül még
egy fontos érv szólt a helyi ovi mellett: maga az utcánk, az itteni gyerekek,
akik nemhogy egy óvodába járnak, de többségük ugyanazon csoportba is. A
három csoport nagycsoportosai pedig a majdani első osztály tagjai lesznek.
Vagyis itt minden esély megvan egy egymást jól ismerő, elfogadó baráti közösség
kialakulására, hogy úgy éreztük az urammal, egyszerűen nem tehetjük meg, hogy
kiemeljük innen Marcit, még ha a másik óvoda pedagógiája közelebb is áll a
szívünkhöz.
De még mindezek után sem
rohantunk volna beiratkozni, ha nem megyünk el a Mozgásvizsgálóba, ahol
felvilágosítottak, Marci akkor kaphat OEP-támogatotta fejlesztést, ha óvodába
jár. Emellett pedig a Marcit vizsgáló pszichológus szerint is igen jót tenne
neki már a kortárs közösség. Fel is hívta az ottani gyógytornász az óvodavezetőt,
aki elmondta, persze várják Marcit, de csak szeptembertől. Most nincs hely.
Gondoltam, futok én is egy kört,
másnap elballagtunk az utca végére (az óvoda tíz perc gyalog, még Marci-tempóban is, újabb plusz pont), vezető néni picit fellélegzett, hogy Marci nem sérült „annyira”,
januártól mehetne is, ha valaki visszalép, mondjuk gyermeke nem lesz addigra szobatiszta.
Aztán pár nappal később felhívott,
hogy megüresedett egy hely, és ha gondoljuk, jövő héten kezdhet Marci, méghozzá
pont abban a csoportban, ahol az utcabeli apróságok tömörülnek.
Kicsi fiam első hetét zárta az
óvodában. Hímzett piros lufi a mesepárnán,
a törölközőn, öröm és várakozás a kicsi arcon, könnyek csak az én szememben.
Kedden két órán át én is ott ücsörögtem a sarokban egyedül,
Marcim ismerkedett, szerdán mondták, menjek haza nyugodtan, hívnak ha kellek,
nem kellettem. Csütörtökön, pénteken már ott is ebédelt. Az egyik kislány
odajött hozzám, megsimogatta a karom, hagyjam ott Marcit nyugodtan, majd ő
vigyáz rá. Nem aggódom hát.
Szerintem nem lenne gond az
alvással sem, de ebéd után elhozom, itthon alszik egyet, aztán a délután a
tornáé, Dévény + aktív torna kedv és lehetőség szerint.
Rugalmas, simulékony kicsi lélek.
Büszke vagyok rá nagyon. Nagyon-nagyon.
