Egy ismerősömmel beszélgettünk a
minap, szóba került Marcink is, aztán pedig az, hogy ő ami szív szerinti
gyermekünk. Nézett nagyokat, hát nem is gondolta volna, ezt mondjuk sosem
értettem, miért, mit gondolnak az emberek, ennek látszania kellene, például az
örökbefogadott gyermekemet nem fésülöm meg?
Aztán láttam, hogy erősen forog
valami a fejében, kérdezné is, nem is, aztán csak kibökte:
- Nem volt nagy csalódás, hogy
nem elég hogy nem a saját gyereked, még nem is egészséges?
Gyorsan tisztáztam, hogy Marci a
saját gyerekem, ennél sajátabb akkor sem lenne, ha én szülöm, és az örökbefogadást
nem áruháznak tekintjük, ahol csak a hibátlan terméket vesszük le a polcról.
Azóta morfondírozok a témán, és
ma olvastam Kati írását, gondoltam, írok is a saját fejlődésemről.
Mikor kiderült, hogy Marci nem
úgy fejlődik, ahogy szokásos, megijedtem ugyan, de azt hittem, vagy inkább
reméltem, hogy pár DSGM kezelés, és minden rendben lesz. Az ilyen
sikertörténetekkel tele van a net. Aztán nem lett elég, és mikor a Koraiban
vizsgálták Manót, röpködtek a hemiparesis, agyvérzés, gyógypedagógiai
fejlesztés szükséges kifejezések, akkor ijedtem meg komolyan. De csalódást
sosem éreztem. Gyászidőszakom sem volt, és olyan sem, hogy most éppen
túlélek. Viszont nagyon féltem (bőgtem is eleget), képes leszek-e segíteni Marcinak
abban, hogy teljes életet élhessen, és vajon képes lesz-e teljes életet élni. Főleg,
hogy azzal riogattak, vagy inkább én magamat, hogy talán az elméje is sérült. Mivel
magamra voltam utalva, az is aggasztott, vajon a megfelelő fejlesztéseket
választottam neki? Hiszen annyi van, és
mind magát ajánlja legjobbként.
Rossz volt-e látni, ahogy más
gyerekei már vígan járnak, és az enyém még fel sem tud ülni egyedül? Naná. Főleg,
hogy jártunk úszni egészségesek közé, és sokszor éreztem a sajnálatot mögötte
pedig a megkönnyebbülést, hálisten, hogy az én gyerekem nem ilyen. A játszótér
sem tartozott a kedvenc helyeim közé ekkoriban. Most sem, de már nem ez az oka.
Érdekes, hogy az uramnak sosem
voltak ilyen aggályai. Szokta is mondani, ő nem egy bonyolult lélek, ez az ügy
is egyszerű volt számára: Marcinak fejlesztésre van szüksége. Fejleszteni
fogjuk. Tudja, hogy a megfelelőt fogom választani. A pénzt előteremti rá.
Tudja, hogy Marcival minden rendben lesz. Más gyerekével nem foglalkozik. Kész.
Néhány hónap torna után már
éreztem, hogy jó úton járunk, de az igazi áttörést az jelentette, hogy Marci elindult. Két éves múlt ekkor. Úgy éreztem, most már bármire képesek vagyunk.
És innentől nem érdekelt mennyire tág az olló közte és egészséges társai
között, kizárólag önmagához mértem őt. Hogy önmagához képest mennyit dolgozik,
fejlődik, hihetetlen, ha jól belegondolok. Tudtam jól, félni nem szabad, mert
még képes és megteremti a maga tárgyát. De kellett a járás lépcsőjének
megugrása ahhoz, hogy ne féljek a hemiparesistől, hanem megoldandó feladatként
nézzek rá. És a következményeire, ha lesznek egyáltalán. Vajon képes lesz-e
Marci felfelé fordítani a tenyerét? Megtartani egy tálat? Képes lesz-e bekötni
egy cipőfűzőt, begombolni a kabátját? Nem tudom. Remélem.
Felzárkózik-e társaihoz pl.
beszédben, viselkedésben, tanulási képességek terén? Ebben már egészen biztos
vagyok.
És már megoldandó feladat sincs.
Azaz van, csak az életünk része lett. Úgy átállt az agyam, hogy bármikor képes
vagyok fejleszteni őt, buszon, piacon, takarítás, játék közben.
Átszövi a mindennapokat. De
hívhatjuk életformának is.
Aztán persze nem tudom, mi lenne,
ha Marci nem reagálna ennyire jól a fejlesztésre, nem lenne ennyire feladattudatos,
vagy ha tényleg sérült volna az értelme. A hemiparesis okozta
képességproblémákat, ha lesznek, meg fogjuk oldani, a többin pedig már nem
gondolkodom…
