Két oldalt van a karom, forgatom, ha akarom.

Igen, már képes rá.

Ha belegondolok, milyen messziről is indultunk. Mikor még a kinyújthatatlan karocskán ott figyelt a görcsösen ökölbe szorított kis kéz.

Persze, hogy a vállfás Gyuszi (Sose halunk meg) szavaival éljek: Hol van még a vége, kisapám? 

Nagyjából egy hete tiszteletbeli gyógytornásszá avanzsáltam, Andi megtanított néhány fogásra, így már én is „kezelgetem” a kismókust. És ő, amilyen türelmes, szépen el is viseli, csak be legyen kapcsolva a varázslatos Gyerekdalok és mondókák, ami továbbra is első számú kedvenc a kerek képű rovarok között éldegélő csigagyerek mellett. 

Általában délelőtt végezzük a TSMT gyakorlatokat, azaz a Szilvi-tornát, ahogy Marci nevezi. A mostani sor nagyjából egy órát vesz igénybe, uzsonna után pedig jön az Andi-torna bő fél órán keresztül. Fantasztikus érzés, ahogy a kezem alatt szinte felpuhul a kis lábfeje. Vagy miközben a karját nyújtom, ő a kisemberek ősbizalmával adja át magát nekem, és ellazulva a combomra hajtja a fejét. Leírhatatlan!

Egyedül, jó, persze!

Manófalvink egyre akaratosabb emberkévé cseperedik, az utóbbi napokban elkezdett óvatos hisztiket produkálni. Nagyon vicces ilyenkor, hátrafeszíti magát, tiltakozik veszettül, aztán könnyes szemmel a nyakamba csimpaszkodik. Egyébként is megnőtt a napi ölelgetés-adagja, főleg délután és este igényli, hogy az ölembe kucorodjon.

Egyre többször hangzik el:

- Egyedül!

Nincs ám séta kézen fogva, hová gondolok? Majd egyedül! És csakis oda, ahová Őmanósága óhajtja. Azaz lecövekelünk a járda szélén és nézzük az autókat. Aztán megnevezzük őket. A biztonság kedvéért a színüket is. A parkoló valóságos Kánaán, ott továbbképzést kapok, hol van az első lámpa, a hátsó, aki pufogó, a jel, és számba veszi a kerekeket is. Általában igen sok autó áll a parkolóban, lassan haladunk.

Amúgy egyre jobban hasonlít az apjára: benzin csorog az ereiben, ha választhat egy motorkatalógus és egy meséskönyv között, nem kérdés, melyik mellett dönt. Leeszi a kolbászt a kenyérről, imádja a barackbefőttet és a Rém rendes családot.

Másik szavajárása:

- Jó, persze!

Annyira édes, amikor a helyzet komolyságát átérezve, cseresznyeszáját összehúzva azon dilemmázik, melyik zoknit válassza reggel, míg végül rá nem kérdezek:

- Jó lesz ez a piros?

- Nem. Kéket! Nínóautós!

- Ez megfelel?

- Jó. Persze!

Elalvás előtt gyakran elmondom neki József Attila Altató című versét. Az utolsó „Aludj el szépen kis Balázs” után mindig válaszol egy vékony hangocska:

- Jó.

Időnkét hozzáteszi még:

- Persze.

Majd mellém kucorodik, megfogja a kezem, a lábára teszi, hogy simogassam, és pár perc múlva hallom lassú szuszogását. Hogy cseppfolyóssá olvadok-e? Ó, persze.

Mintha csak Ullmann Mónika csinálta volna…

sóhajtott fel az én uram, mikor leszedte a falról a nagyon sokadik fogast is. (Zistenit, el kellett volna hoznom az akkus csavarhúzót!) 

Tudjátok, arra a műsorra gondolt, amelyben az említett színésznő a semmiből, mondjuk uborkás üvegekből és gyümölcsös ládákból épít világítótornyot, de előtte még sok tízezer forint értékben vásárol a projekthez gépeket, szerszámokat, festéket stb. az egyik barkácsáruházban.

Elődeinknek láthatóan két szenvedélyük volt, egyik a totálisan hasznavehetetlen dolgok felhalmozása, másik pedig a fogasok felszerelése bármely szabad falfelületre. A kamrában például négy darab félméteres léc volt méretes dübelekkel a falra erősítve, és mivel a cheap and chic stílus jegyében dolgoztak, a lécekbe vert szögek szolgáltak akasztóként.

Na, ki viszi a Pinterestre?

Eddig nem foglalkoztunk a kamrával, a járólap kifogástalan állapotban volt, nem akartuk kicserélni. Miután azonban úgyis ki kell egyenlíteni az aljzatot, ezt a helyiséget is megszabadítottam a burkolattól. Nagyon jól kihasználható egyébként ez a néhány négyzetméter, plafonig be van építve, és lépcsőn (ez egyben a lejáró az alagsorba) lehet elérni a magasabb polcokat.

Nincs magas polc, csak tériszonyos Ember

A stabil fa polcrendszert le fogjuk festeni, és visszaépítjük, valamint a lépcsőre is egyszerű gres burkolatot tervezünk, ezt mégiscsak könnyebb lesz takarítani, mint a betont.

Maradt még néhány ajtótok, amit kiszedett az uram, én pedig tégláig levéstem a vakolatot körben. Könnyű munkának tűnt először, de sokat szenvedtem vele, valahogy nem akart engedelmeskedni a vakolat, de végül azért megadta magát.

És most jöjjön a nap fénypontja…. Dobpergés…. Emberem kiszabadította a bebetonozott Kandalló Kelemennét, amit egy kábel segítségével ledöntöttünk akár egy aktualitását elveszített szobrot. Taps, éljenzés.

Azután már csak annyira futotta erőnkből, hogy betoljuk a sarokba, a kőműves fiúk vitték ki végül a teraszra, ott várja, hogy kitaláljuk, mit hozzon számára a jövendő.

És ledőlt a bálvány...

Mindezeket és persze egy újabb hosszadalmas sitthordást, és söprögetést (mert mindig takarítunk is ám magunk után) vasárnap ejtettük meg. Az országot megbénító és főként az illetékesek számára teljesen váratlan hótakaró alól kievickélve szombaton csempét kerestünk, úgy tűnik ezt is és a beltéri ajtóinkat is sikerült végre megtalálnunk. Sikeres volt hát a legutóbbi hétvégénk.

Ez a gyönyörűség

sajnos még nem a mi kertünkben nő hanem cserépben, kedveseimtől kaptam nőnapra. 

Remélem,  visszacsalogatja a tavaszt.

„Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

Az építkezésnek hála folyamatosan bővül a szókincsem, olyan kifejezéseket ismerek meg, mint például mischung és padlopon.

Meséltem legutóbb, hogy házunk padlója, vagyis jelenleg az a szürke, poros izé, amin járunk, a legkevésbé sem egyenletes, több centis szintkülönbség detektálható akár szabad szemmel is. Mikor a ház épült, ez az ún. mischung réteg volt hivatott eltüntetni a beton aljzat egyenetlenségeit és ebbe az „ágyba” rögzítették a járólapokat csemperagasztó híján. Ezt az immár gidres-gödrös, laza, nem stabil réteget tervezte felszedni az én uram ezen a hétvégén.

Jött velünk az egyik barátunk is éhbérért dolgozni, de legalább finom volt a pizza, amit innen a faluból rendeltünk, mert itt pizzéria is van ám! És bár esetünkben irreleváns, de még fitness terem is van, komolyan, bár eddig csak kívülről láttam, és ahogy magamat ismerem, ez így is marad még jó ideig.

A két fiú mindenekelőtt varázsolt nekem világosságot a padlásra, mert birtokba akartuk venni azt is, azaz rám várt a lomtalanítás. Sajnos szombaton nem volt nálam fényképezőgép, pedig megért volna néhány fotót az ott uralkodó ijesztő kupi. De legalább egyetlen döglött állattal sem találkoztam, bár egy nagyobbacska, valaha jobb időket látott moncsicsit először annak véltem. Volt ott minden, régi tankönyvek, játékok, ruhák, borosüvegek, harmincéves „Bárány legel a réten, választ várok a héten” borítékok stb. Mindez ömlesztve. Mire mindent lehordtam, lepókhálóztam, összesöpörtem a galambpotyadékot és a darázsfészkeket, igazán otthonos lett a padlás. Erős és igényesen ácsolt, még szigetelt is a tetőszerkezet, a padozat pedig deszka. Egy hibája van, hogy alacsony, csak kétrét görnyedve tudtam közlekedni, így is minduntalan bevertem valahová a fejemet, hátamat. De nagyon örülünk neki, hogy a tetőtér fölött van ez a jól kihasználható, remek kis padlás.

Találtunk itt egy halom faanyagot is még az építkezésről, főleg lambéria és parketta maradékokat. Ezeket lesöprögettem, és méret szerint szortírozva rendbe tettem.

A fiúk pedig az egész házban felverték ezt a nyavalyás mischung réteget, és az egészet kitalicskázták a sitthalomra. Jó, hogy egy mondattal elintézem, pedig több órás munka volt.

Mindeközben ideiglenesen megőszültek, de legalább nem vergődtek felriasztott molylepkék a hajukban és nem húztak pókhálóköpenyt maguk után, mint én.

eme nagyszerű, mischungba ágyazott lelettől fosztottuk meg a jövő régészeit

Délután elérkezett a kandalló jobblétre szenderítésének ideje. A korábbi nappaliban állt, praktikusan az egész házat lehetett vele fűteni, de nem illett bele a terveinkbe, és igazából nem is tetszett nekünk. Túlságosan nagy volt, mészkővel burkolt, kormos, és nekünk egy kicsit flancos. 

géppark

Emberem úgy tervezte, rácsapnak egyet-kettőt Samuval (háztartásunk legnagyobb kalapácsa) bedöntik a mészkövet, kiszedik a samott téglát, aztán megyünk haza. A rácsapásban nem is volt hiba, ám a mészkő tömbök alól előbukkant egy ilyen:

kiszabadított acélóriás

A hazamenés tehát váratott még pár órát magára…

Apa, anya épít házat… Marcinak!

Fiókánk szerint ezért lépünk le minden szombat hajnalban (aktuálisan fél ötkor keltünk, nem vagyunk normálisak), muszáj hát megfelelnünk az elvárásoknak.

Szombaton délelőtt három építőanyag forgalmazó üzletben jártunk, és ugyanennyi alkalommal tévedtünk el a körforgalmak városában. Keresgéltünk csempét, járólapot, ajtókat, radiátorokat. Az eredmény sajnos elég siralmas lett. A nappali-konyhába szánt járólap dolgában elég könnyen dűlőre jutottunk, sikerült küllemben, árban, minőségben elfogadhatót találnunk. Aztán kb. ennyi. Megnéztünk huszonötezer féle falicsempét, de egyik sem kiabált utánam, hahó én vagyok az igazi. Megnyugtató viszont, hogy legalább a számunkra megfizethetetlen kategóriából sem. Szaniterek terén ugyanez volt a helyzet, az ajtóknál dettó. Ez utóbbiból kaphattunk volna olcsón gyenge minőséget, jó drágán pedig kicsivel jobb, de még mindig gyenge minőséget, amik ráadásul nem is voltak szépek. Mindegy, végül is van még időnk keresgélni, csak örültem volna a meglátni és megszeretni csodájának, vagyis leginkább annak, ha nem kellene sok-sok órát töltenem a bemutató termekben való kapd el a gyereked játékkal nézelődéssel.

Apa és anya a hétvége további részében házépítés helyett archeológiai vizsgálatokat végzett, a vízrendszer feltárását tűzve ki célul. Mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy ragaszkodnunk kell az eddig is alkalmazott sufnituning módszerünkhöz, ezért aztán triumvirátusom a vésővel és kalapáccsal ismét munkába kezdett. Most éppen a vízszerelés mélységeit kutattuk, méghozzá igen óvatosan, kézzel, mert immár van víz a házban, és nem szerettük volna, ha nem a csapon, hanem mondjuk egy csövön ütött résen keresztül próbál távozni. 

véstünk kicsit...

Jah, a folyóvíznek köszönhetően a komfortérzetem hihetetlen mértékben megnőtt, nem kell már az ébredező kert szépségeivel ismerkednem, bár a csendes magány sem kivitelezhető, miután a legkisebb helyiség ajtaját (is) tokkal egyetemben eltávolítottuk.

aztán még egy kicsit...

Szóval megpróbáltunk rájönni merre futnak a vízcsövek - természetesen nem mindig a logikusnak gondolt irányba - és szépen, lassan kiszabadítottuk őket a falból.

aztán már sokat...

Az uram közben nagyon ráérzett az „építkezős ember” szerepére, csak úgy próbaképpen felverte az aljzatbetont a fürdőben, és mivel ment neki, tervezi, hogy megcsinálja az élet-térben is. Jó is lesz, mert a házunk ismét csak vicces kedvében volt, és falak kibontásával a plafonhoz hasonlóan a padlón is több centis szintkülönbségek kerültek napvilágra. 

a Tiszta udvar, rendes ház táblára még várni kell

Mozgás, beszéd, egyebek

Marcikánk lassan 32 hónapos lesz, ami nem kerek szám, de legalább páros, így pont itt az ideje, hogy írjak róla egyfajta összefoglalót.

Minden téren nagyon sokat fejlődött az utóbbi hónapokban, nem látványosan, hanem pontosan úgy, ahogy eddig is megszokhattuk tőle: folyamatosan, stabilan, megtorpanások nélkül.

Mozgás

A járása egyre szebb, egyre kevésbé húzza a lábát, szaladni is tud már, és ügyesen megy hátrafelé is. Egyre többet guggol, ez nála azután jelent meg, hogy megtanult járni. Először csak a térdeit hajlította, ha valamit fel akart venni a földről, vagy leült inkább. Most már nem megerőltető a guggolás, és az egyensúlyából sem szokott kibillenni.

Ha meg tud kapaszkodni a korlátban, egyedül fel-le tud menni a lépcsőn. Ha a kezemet fogja a fellépés nehezebben, megy, biztosan nem tudom olyan stabilan tartani. Ennek ellenére gyakoroljuk sokat, szívesen lépcsőzik, és nagyon örül, ha sikerült feljutni a tetejére.

A bal kezét egyre többet használja, immár spontán helyzetben is, magától. Persze gyakran elfeledkezik még róla, ilyenkor önkéntelenül szorul ökölbe a kezecske.  A bal keze izmai már lazák, puhák. A könyökében van még egy kb. 20 fokos kontaktúra, kinyújtani nem tudja még teljesen. A tenyerét sem tudja még teljesen felfelé fordítani, de ez is sokat alakult már.

Pontosan tisztában van azzal, melyik a jobb ill. bal lába, keze. Felismerte, mekkora örömet szerez, ha ballal tesz valamit, ezért gyakran produkálja magát, ha véletlenül nem figyelek, szól:

- Anya nézd! Ballal!

Beszéd

Beszédindító gyakorlatok számát csökkentettük az új TSMT feladatsorunkban, hiszen be nem áll a szája, folyamatosan beszél, mindent kommentál, és hihetetlenül édes mimikával erősíti meg a mondanivalóját. Magunk között persze jóval kommunikatívabb, mint idegen helyen, de ha szeretettel fordulnak felé elég hamar fel szokott oldódni. A szavak zömét még nem ejti tisztán, de idegenek számára is érthető többnyire. A piacon általában ugyanazon árusokhoz járunk, és többnyire ugyanazon dolgokat vesszük. Marci átvette tőlem már a rendelés feladatát.

- Szia néni! Kérek alma joghurt!

Közben az üvegen át mutogat a kiválasztott palackra és le nem véve a szemét az eladóról, rém komolyan bólogat.

Elkezdett ragozni, de gyakran amolyan Marcisan oldja meg a toldalékképzést, pl. így:

- Marci megy szoba be.

Nagyon érdeklik az emberi test részei és a színek. Naponta többször megnevezi a saját és mások (szülők, plüsslények, képek a meséskönyvben) testrészeit, és azon tárgyak színeit, amiket ismer. A legótornyot (pardon, templomot, haranggal) is úgy építi, hogy összeillesztés előtt megnevezi az adott elem színét.

Viselkedés

Továbbra is nagyon motivált, torna közben ritkán tiltakozik, ha mégis, meg lehet vele beszélni a szempontjaimat, és elfogadja. Talán nem helyes pedagógiailag, de nálunk bevált a vesztegetés: pl. ha ügyesen tornázol utána apával megnézitek az autós könyvet/meghintáztatlak/ vár egy kis meglepetés.

A torna egyes feladatait gyakran beépíti a játékába, pl. letesz egy plüsslényt „csalinak” aztán odakúszik hozzá. Nagyon szereti a fejlesztőit, gyakran emlegeti őket, és a gyerekeket, akikkel csoportos tornára jár.

Szeret elmélyülni abban, amit csinál, és rosszul viseli, ha kizökkentjük belőle. Ezért a napi tornát is akkorra kell időzítenem, amikor éppen új tevékenységet keresne magának, ilyenkor szívesen tart velem.

A dackorszaknak csak a szele érintett meg minket, nincsenek hisztik, de azt sem mondanám, hogy minden szóra engedelmeskedik, van saját akarata és ez így van jól.

itt éppen az informatikában szeretne elmélyülni

A saját akarat a többi gyerekkel szemben is érvényesül. Ha olyan gyerkőkkel van együtt, akikkel egy súlycsoportba tartozik, és ha nagyon akar valamit, akkor azt meg is szerzi magának. Pankrációban még nem vett részt, legalábbis én nem láttam. Anya mesélte, mikor vigyázott a két unokára, tesóm kisfia elvett Marcitól egy játékot. Anyu buzdítani kezdte:

- Marci, harcolj!

Mire a szófogadó gyerekem elkapta Zalán haját, és húzni kezdte. Vigyázni kell hát a biztatással.

És ami a legfontosabb, hogy egy csillogó szemű, sugárzó, vidám kiskölök, aki tele van örömmel, és minden apróságnak úgy és olyan őszinte szívvel tud örülni, ahogyan biztosan mi is tudtunk valamikor, csak már elfelejtettük…

Biológus gyerek vagyok

Nem lombikban születtem

XY kromoszómák

keverednek énbennem

Több versszakkal nem terhellek benneteket e meglehetősen szexista, férfiközpontú, a ’60-as évek elején született és egy bizonyos embertípus által országszerte dudorászott nótából. Ifjú koromban öt évig én is eme embertípushoz tartoztam, aztán másfelé terelt az élet, de, mint látjátok, a lényeg megmaradt.

Az egyetemi évek alatt kiérdemeltem a Villámpipettázó nevet, amit konkrétan a szerves kémia gyakorlatoknak köszönhettem, mert a munka-párom, legalábbis elmondása szerint, még fel sem fogta a feladatot, mikor én már, pik-pik-pik, bele is csorgattam a megfelelő szereket a megfelelő edényekbe.

Ennek az egész történetnek csupán annyi köze van a mostani bejegyzéshez, hogy az uram megtisztelt a Villám-csempeszedő névvel, miután múlt vasárnap, pik-pik-pik, megszabadítottam a házat az összes járólaptól (kivéve azt a néhány ragaszkodót a WC-ben, de rövidesen azoknak is végük) emberem alig győzte kifelé talicskázni.

csempetenger

hajó a csempetengeren

A héten befejeződtek a villanyszerelési munkák, és tovább dolgoztak a kőművesek. Egy régi ház mindig tartogat meglepetéseket, és sajnos általában nem olyanokat, amik pénzt hoznak a konyhára. Nálunk pl. kiderült, hogy az egybenyitott helyiségek mennyezete nincs ám egyvonalban,  2-3 centis eltérés van köztük. Ezért aztán gipszkarton álmennyezetet kap az élet-terünk. Kint volt a víz-fűtésszerelő is, tegnap megkaptuk az árajánlatot, amit, miután az enyhe szívrohamból magunkhoz tértünk, még emésztenünk kell…

Ezen a hétvégén legalább az egyik napon normálisan fogunk kinézni, és nem polár pulcsiban, összeragadt, portól ősz hajjal, bakancsban prezentáljuk a melós divatot. Belepillantunk ugyanis a házfelújítás egyik legjobb részébe: csempét és járólapot fogunk nézegetni. 

decemberig már nem szeretnék ilyen sapkákat látni