Apróságok

Másoknak talán azok, de nekünk rengeteget jelentenek. Az utóbbi pár napban látványosan javult Marci mozgása. Még mindig csak ácsorog (november óta), de már egyszer-kétszer felállt sima felület (pl. földigablak) mellett is, ahol nem tudta jobb kézzel kapaszkodva felhúzni magát. Gyakran látom, hogy játék közben, el-elindul a bal keze is, nemigen manipulál ugyan vele, de egyre többször használja, mint támasztót, és ritkán tartja görcsösen öklözve. Állás közben nem támaszkodik már a hasával, mellkasával, és két-három lépést megtesz a fal mellett oldalazva is.

Időről-időre elkeseredek, mikor látom, hogy milyen aprócska, és mennyire fejletlen a hasonló korú gyerekekhez képest. Pedig megszokhattam volna, hogy ő mindent később csinál, és minden lépést hosszas rákészülés és gyakorlás előz meg. Ez nemcsak a nagymozgásokat érinti, például sokáig nem mosolygott, gőgicsélés helyett inkább kiáltozott, nem vett semmit a szájába, nem utánozott, stb. Aztán később, igaz, rásegítéssel, de minden beindult.

Nem is tudom, hány ezerszer énekeltem neki a Csip-csip csókát (és egy csomó más dalt, mondókát, mutogatással kísérve), próbáltam bevonni, de mindig elfordult, elhúzta a kezét. Aztán tegnap egyszercsak odacsúszkált mellém, a kezemre tette a kis kezét, mozgatta fel-le, majd szélesen mosolyogva hesegette a végén a tyúkokat. És azóta is. Érdekesek ezek a pontok. Mintha hírtelen ledőlne egy fal.

Más területen pedig folyamatos, szépívű fejlődés látható, ilyen pl. a motorozás. Még ősz végén vettünk neki egy kismotort, a váltott végtagú mozgás és a kapaszkodás gyakorlására. Mostanra már egészen biztosan motorozik, és soha nem próbálta páros lábbal lökni magát, csak szépen váltva. Ha elfelejti bal kézzel megfogni a kormányt, kérésre megteszi (aki látott már hemis kisgyereket, tudja, hogy ez mekkora dolog!), akadályt kikerül, tolat, megfordul. Az apja pedig hízik a büszkeségtől, és esténként motor alkatrészek felismerését tanítgatja a fiának, mert azt sosem lehet elég korán elkezdeni.

Vizsgadrukk

Szombaton lesz az első vizsgám, tehát mondhatni evidens, hogy az azt megelőző utolsó hétvége az alábbiak szerint telik:

Szombaton iskolában vagyok, majd plázát járok, ajándékot keresek Zsuzsa napra. Megállapítom, hogy továbbra is nagyon utálok plázában ténferegni, az egyetlen jó dolog benne a mozi, és hogy többnyire tiszta a WC. Vásárfiát nem találok.

Sötétedik, mire hazaérek, a fiúk szerencsére nem ettek meg mindent ebédre, nekem is maradt. Melegítek, eszem, kávézok (fél hét van, de leesik a fejem), megcsodálom Manó újdonsült motoros tudományát, pakolás, fürdetés, altatás. Éppen kezdenék magamhoz térni, mikor Marci felsír, hozzánk kívánkozik. Az uram mellé bújik, döngicsél neki, elalszanak, irigykedek.

Átviszem a laptopot a kisszobába, most már tényleg tanulni fogok. Alig fél óra múlva csilingel a gép, hogy ha nem kap egy kis áramot, 7 perc múlva bizony be fogja adni a kulcsot. A kisszobában két konnektor van, egyik előtt kanapé áll, a másikban gyerek- és anyazár, mert olyan ravasz kis szerkezet, hogy nem tudom leszedni. Ezt jelnek veszem, leállítom a gépet és csatlakozom az enyéimhez.

Vasárnap reggelit készítek, összepakolok, majd míg a fiúk elmennek a játszótérre, mosok, porszívózok, mosogatok, ebédet főzök. Ebéd után elvonulnak aludni, végre tanulhatnék, ehelyett kedvenc blogjaimat olvasom, aztán kicsit csacsogunk telefonon a tesómmal. Felébrednek, éhesek, hát persze, hogy sütök nekik palacsintát. Elpakolom a romokat, játszunk kicsit, jön a napi betevő torna Marcinak, sajnos ma a telefon sem elég motiváció a mászáshoz, kéz-láb masszázs. Már megint este van, vacsora, fürdés, altatás. Na, most már igazán elkezdek tanulni, és örülök nagyon, hogy nincs tévénk, mert akármilyen érdektelen műsor menne, biztosan tátott szájjal nézném…

Ésszel, kézzel és rengeteg szigszalaggal

készítünk no nem repülőgépet, ahogy a pingvinek tették a Madagaszkár2-ben, hanem fejlesztőeszközöket a TSMT gyakorlatok végzéséhez. Ezeket természetesen meg is lehetne vásárolni, csak sajnos igen drágáért, ezért úgy döntött az én uram, megcsinálja ő maga.

Minden barkács projektje, nincs ezen mit szépíteni, cifra káromkodásokkal indul, mikor a szekrényéből mindent, azaz MINDENT ki kell pakolnia, mert a keresett szerszám tutira leghátul bujkál. Ilyenkor szidja Budapestet, az aprócska lakásunkat, ahol nem lehet élni, a ház tervezőjét, aki szerint a kamra és a tároló szükségtelen helyiségek, és magunkat, akik megvettük ezt borzalmas lyukat. Munka közben újratervezi az egyelőre még csak az álmainkban létező házunkat, ahol ő bizony éjjel-nappal barkácsolni fog, és minden kéznél lesz, és rengeteg szerszáma lesz, mert EL FOGNAK FÉRNI.

Ügyes kezű egyébként nagyon, a bútorainkat a kanapék kivételével mind ő készítette, bár sosem tanulta. Szeretem a munkáit, nagyon precíz, és az örökkévalóságnak dolgozik, szerintem akár ugrálhatnék is a könyvespolcokon, akkor sem szakadnának le.

Nos, az utóbbi mondattal ellentétben Manó fejlesztőeszközei eléggé a tákolmány kategóriába sorolhatók, ám a célnak tökéletesen megfelelnek.

Kedvencem az egyensúlydeszka, amit itthol csak billegőnek hívunk.

Hozzávalók:

· négyzet alakú deszka,

· négy bútorláb (így nem tud becsípődni egy bizonyos minden lében kanál gyerekecske ujja),

· két bútorgörgő (lehet gurigázni vele a földön, ami roppant vicces)

· padlószőnyeg darabok (Norbi szerezte a cégtől, de csak kis darabok voltak, eljátszottunk vele, mire kialakult a mozaik)

· vastag szigetelő szalag

Nagyon sokat használjuk, Manó ült már rajta fenéken, sarokülésben, volt kéztámasz, négykézlábazás, most a kapaszkodva állásnál tartunk. Műsoron kívül is sokat játszunk vele, pl. elindítok egy labdát a tetejéről, ő pedig alul elkapja, vagy csak úgy billegeti.

A szintén főleg egyensúlyfejlesztésre használt henger már nem lett ilyen dögös, de legalább praktikus, lehet benne tárolni ezt azt.

Két ételhordós dobozt ragasztottunk össze, köré pedig méterben vehető szivacsot szigszalagoztunk. A dobozok teteje levehető Marci nagy örömére.

Az uram régi, sosem használt gördeszkája is átalakult, szivacsot ragasztottunk rá, de ez már tényleg annyira bénán néz ki, hogy nem mutatom meg. Mindenesetre most biztosan örül, mert az uram talán egyszer próbált annak idején gördeszkázni, aztán rájött, hogy inkább más módon próbál meg menő lenni, és szegény deszka kb. 20 évig várt a szebb napokra elfeledve a lomok között. Most bezzeg nap mint nap gurul rajta egy egyre ügyesebb legényke, akinek ugyan a nadrágja ülepe nincs a térdénél, és nem lóg ki az alsógatyája (tekintve, hogy még nincs is neki) de szerintem a deszka ezt egy cseppet sem bánja.

Kamillázunk

Marci megbetegedett, hurutosan köhög, és tiszta takony. De láza nincs szerencsére, jól eszik, iszik, és napközben a kedve is jó. Az éjszakák viszont nehezek, hánykolódik, gyakran felsír, egyikünk sem alszik valami sokat. Ha felülök az ágyban, és a karomban tartom, függőleges helyzetben jobban szelel az orrocska, nyugodtabb az álom. Milyen jó is lenne egy amolyan klasszikus fotel, magas háttámlával, minek ilyenkor nekidőlve akár még aludni is tudnék, anélkül, hogy attól kellene tartanom, hogy kiesik a karomból a tízkilós kis test.

Nem vittem orvoshoz, mert ismerem a dokinkat, azt javasolná, amit magamtól is adok neki: kakukkfüves köptető, tengervizes orrcsepp, sok folyadék…Ma készítettem egy nagy fazék kamillavirág forrázatot, bevittem az aprócska fürdőnkbe, betettem a kádba (nehogy Manó elérje) aztán kb. egy órán át üldögéltünk a kellemes, illatos gőzben. Remek alkalom könyvek nézegetésére, mondókázásra, és a szokásos kéz-láb masszázsra.

A fogásokat Andi mutatta, és afféle házi feladatként minden nap végiggyúrom a következőképpen:

1. A tenyerén a kéztőtől indulva, lassan de folyamatos, erős nyomást gyakorolva végighúzom a hüvelykujjam az ujjak tövéig. Lehet közben mondókázni: Hüvelykujjam almafa…
2. Ugyanígy, egyenes vonalban az ujjközökig
3. Az ujjak között erősebben nyomom pár másodpercig (itt Andi szerint akupunktúrás pontok vannak, de ehhez végképp nem értek)
4. Megfordítom a kezét, és a mozdulatsort megismétlem a kézfején is
5. Egyenként végiggyúrom, simítom az ujjait
6. Hasonlóképpen végiggyúrom a lábfejét is

Az elején még nagyon nehéz volt, szinte szét kellett feszíteni az ujjait, most már csak akkor feszül be ilyen erősen, ha jobb kezével fog valamit. A lábánál is nagyon kifejezett a különbség, de hogy mennyire az igazából most lett nyilvánvaló számomra. A legutóbb kapott TSMT feladatsorban váltott lábbal kellene labdába rúgnia, miközben tartom őt állásban, de csak a jobb indul el L

Próbálom a nyakizmait is nyújtani, egyrészt oldalra, miközben törökülésben ülök, ő pedig az ölemben. Bal kézzel lefelé tolom a bal vállát, jobb kézzel pedig jobbra-előre fordítom a fejét. Korábban nagyon tiltakozott ez ellen, szerencsére most már elfogadja, ahogy a következő fogást is. Ülök a földön, ő fekszik előttem. A lábfejem a vállán, ezzel tartom, finoman leszorítom a földre, közben két kezemet a tarkója alá csúsztatom, és óvatosan előre bólintom a fejét.

Te engemet, én tégedet...

A testvérem szerint itt a blogban nagyon belecsaptam a történések közepébe, olyan se-füle se farka módon. Nem írtam Marci csecsemőkoráról, de amit leginkább hiányol, az érkezéséről.

A te kedvedért Zsu! Íme Marci meséje:

A Menny azon szegletében, ahol a még meg nem született lelkek várják az órájukat, egy szőke, tarkóján göndör fürtös angyal lógatta apró lábait és vágyakozva figyelte a Földet. Megszokta már, hogy társai egyike- másika az Úr elé járul, majd szárnyacskáit vesztve, vállán kisebb-nagyobb batyuval útnak indul. Vajon hová mennek pontosan? Ki várja őket odalent? Mit rejtenek a zsákok?

Aztán egy napon angyalunk nevét kiáltották, és ő nagy örömmel röppent a hívó szóra.

Az Úr a vállára tette a kezét, egy mennyei ablakhoz sétált vele, és így szólt:

Itt az idő, hogy te is elmenj a Földre, azokhoz, akik pontosan téged várnak. Minden gyermek kiválaszthatja, kihez érkezik meg, kik azok, akik által teljesítheti életfeladatát, kik azok akiknek élete teljesebbé válhat őáltala. A gyermekek többsége csak egyszer választhat, de neked, Fiam, két lehetőséged is van. Magadra hagylak, gondold meg jól!

Az angyal kipillantott az ablakon, hírtelen nagy-nagy bölcsességet érzett, és rövidesen meglátott két emberpárt, egymástól sok-sok kilométer távolságra. Ahogy nézte őket, érezte, hogy szárnyacskái elengedik a vállát, és egy zsák jelenik meg mellette, telve képességekkel és lehetőségekkel. Az angyal elmosolyodott, halk istenhozzádot mondott, majd vállára véve batyuját, elindult a csillagok ösvényén a Földre.

Odalent ebben a pillanatban egyik helyen egy új élet szökkent szárba, míg egy másikon éppen elengedték a vér szerinti gyermek utáni vágyat.

Csendesen teltek a hónapok, az élet tette a dolgát, a magzat növekedett, nem vizsgálgatták, nem beszéltek hozzá, nem igazán törődött vele senki. Már csaknem itt volt az idő, amikor úgy döntöttek, mivel nem tudják őt felnevelni, keresnek valakit, akire rábízhatják. A segítségül hívott néni – nevezzük Tündérkeresztanyának – ismert valakit, aki ismert valakit…. akik el is jöttek, de látva a körülményeket, és attól tartva, hogy a baba nem lesz egészséges, végül nemet mondtak. Angyalunk csak mosolygott, mert tudta, nem ők a kiválasztottak. Szedelőzködni kezdett, és másnap, néhány héttel hamarabb a vártnál, felsírt a gyermek.

Tündérkeresztanya szíve összeszorult, mi lesz, ha nem sikerül családot találnia? Elővette hát az előző házaspártól kapott papirost, rajta azok telefonszámaival, akikkel együtt vettek részt az örökbefogadási tanfolyamon. Tárcsázni kezdett. Az először hívott néni nem vette fel a telefont, a második szám Anyáé volt.

Innentől gyorsan peregtek az események. Az első, mindentudó babapillantás, a tágabb család öröme, a kórház ígérete, hogy ha hosszabb is lesz a procedúra, akkor sem engedik csecsemőotthonba, a nővérek gondoskodása, a hivatali dolgozók, a munkahelyek segítőkészsége, Anya és Apa ölelése.

Két hét múlva, mikor végleg elbúcsúztak a kórháztól, az agyal, akit immár nevezzünk a nevén, Marcinak, elégedetten szuszogott a hordozóban. Hazatalált.

Hó és fagy

Ülök a konyhában, előttem a fogadkozásaim ellenére megfőzött harmadik kávé. Manó a lábamnál szöszmötöl egy habverővel, az ablakon ömlik be a narancssárga fény.

A rádióból óránként hallható borús előrejelzések és figyelmeztetések ellenére még nem jött el az Armageddon. Holnap egyikünk sem megy iskolába, és ha ki tudjuk ásni az autót, az uram először fogja „úszás” közben látni a fiát. Ha esetleg befagyna az uszoda, akkor nem.

Nem, eszemben sincs elbagatellizálni a hideget. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek kevés vagy semmi sem jutott, nem lehet szó számukra fényről, kávéról és uszodáról, ezért, ha kimegyünk, teszek pár konzervet a táskámba, és el van mentve a Menhely Alapítvány telefonszáma is. Nem tudom, mi folyik itt, megfélemlítés, vagy egyszerűen csak hülyének néznek? De amit most a média művel, arra a nevetséges nem megfelelő szó. Az már jóval több ennél.