Ivánka

Történt, hogy az egyszeri leány úgy döntött, hogy a fényképezésen keresztül kívánja önmagát megvalósítani. Az egyszeri leány élete párja pedig támogatta őt eme döntésben, mivel látta, hogy a multinál töltött napi számos óra után asszonykájába több hárpia költözik, mint amennyit el lehet viselni. Asszonyka meg is kaparintotta a családi fotómasinát, és barátoknak kezdett fényképezni, leginkább esküvőkön és leginkább ingyen. Mindenki boldog volt, mert asszonyka rájött, hogy ő bizony kreatív, megyeget neki a dolog, a sok gyakorlás, és a pozitív visszajelzések egyre tűrhetőbb képeket eredményeztek.

Aztán az egyik barátnője, aki történetesen óvónéni, lehetővé tette, hogy a csoportját fényképezze különböző ovis eseményeken. A szülők szívesen fogadták a képeket, különösen egy anyuka, aki második gyermekét várva megkérte a leányzót, készítsen róla pocakos fotókat. Aztán olyannyira elégedett volt az eredménnyel, hogy másfélhetes apróságát is megörökítettük egy borongós decemberi napon.

Köszönöm Andinak a csodálatos lehetőséget, a sok bíztatást, amivel hitet adott, hogy érdemes nekem ezzel foglalkoznom.

Az élet egyik nagy kérdése..

Marci szokás szerint felderítő úton csúszkál a nappaliban, talál egy morzsát/szöszmöszt/ nemtudommit és hopp, bekapja.

Az uram tök komolyan, mélázva megjegyzi: Nem értek valamit. Ha Manó ennyi mindent felszed a földről, miért kell ilyen sokat takarítani?

Diskurálunk

Ma lefolytattuk az első komoly beszélgetésünket Marcussal.

Úszás után pelenkáztam, és észrevettem, hogy csak egy tiszta pelenkát hozam. Meg is kértem, ha lehet, a következő szűk órában ne pakolja tele, mert csak otthon tudom újra tisztába tenni. Nem telt bele öt perc, már láttam, hogy pirosodik a feje, és veszettül nyom. Mikor végzett, gondolván, hátha nem volt elég egyértelmű jel a nyögés, a pirosló fej és a terjengő szag hármasa, közölte is velem a tényt, a pelusra mutogatva:

- Kaka!

- Tudod, kicsim, hogy csak otthon fogom kicserélni, csak egy pelenkát hoztam sajnos.

- Tudom (így ragozva, kérem szépen).

- Tudom, hogy tudod, mert olyan okos kismanó vagy.

- Ja (önbizalomban azt hiszem, nincs hiány).

Adjon az Isten mindenkinek békés, boldog, szép karácsonyt!

Hátamon a fiam

Mikor először gondoltunk arra, hogy kevesen vagyunk ketten a családban, rögtön bekúszott a fejembe a hordozás is. Olyan természetesnek éreztem, hogy magamra kötözöm a gyerekemet, hisz milyen praktikus is az, no meg nem utolsó sorban milyen édes a kikandikáló babafej, biztos mindenki mosolyog majd ránk. És tényleg.

Szóval, mikor Marcink hazatalált, az első dolgom volt venni egy hordozókendőt. Szerencsére addigra a neten már szert tettem némi félműveltségre, így pontosan tudtam, milyet szeretnék: rugalmast, jó minőségűt, de nem túl drágát, és persze SZÉPET, hogy passzoljon minden ruhámhoz. Jó kis tarka példányt választottam, és mivel Manó időszámítás óta szinte kizárólag farmerban járok, nem is igazán volt gondom a színek párosításával J

Tavaly télen kaptunk egy gyönyörűséges csatos hordozót (köszi az ajándékot Anya!) ezt már az uram is szívesen használja, a kendő magára tekerése ugyanis túl bonyolultnak ítéltetett.

A háton hordozás eddig kimaradt az életünkből. Próbáltuk, de Marcus csak úgy „lógott” benne, láthatóan nem érezte jól magát, nem is erőltettük a dolgot. Inkább elől viszem, bár tudom, hogy ehhez már nagy, de még bírom, nem fáj a hátam, ő pedig nagyon szereti.

A minap eszembe jutott, hogy újra meg kellene próbálni, és hátamra vettem a porontyot. Úgy feszített, mint huszár a lován. Hozzáteszem, hogy most már ügyesen egyensúlyozik, korrigál, ha kibillen, felül, feláll önállóan. Így aztán, ha éppen olyan dolgom van, amiben nem praktikus, ha egy kis mitugrász segédkezik, pl. a mosogatógép kipakolása, vagy a porszívózás (vajon, miért izgat annyira egyes gyerekeket a porszívó zsinórja??) vagy éppen a klotyó kipucolása, csak fellódítom a hátamra és tehetem, ami jólesik.

Időnként szaladgálok is vele (remélve, hogy nincs otthon az alsó szomszéd), vagy táncolunk egyet, esetleg lóvá változom, Marci pedig csak kacag és kacag. Szép az élet.

Közeleg a karácsony,

és úgy érzem, kezdek szétesni… Pedig semmi okom rá,csak egyszerűen jobban kellene szerveznem a szabadidőmet. Kár, hogy még Marcira sem kenhetem a dolgot, hisz, ő továbbra is mintagyerek, nappal is, éjjel is alszik szépen, bár ébrenlétei alatt többet foglalkoztat, mint korábban. Szegény kis Mókus, nyolc foga jön egyszerre, ezért a gyerekmancs folyton-folyvást a szájba kerül, és más egyebek is, pl. fakanál nyele, építőkocka, anya hajcsatja, napjaim pedig arról szólnak leginkább, hogy eme dolgokat időben eltávolítsam onnan. Mert ha ez nem sikerül, annak alapos hányás a következménye, bár azt hiszem, végül is szerencsés vagyok, hisz eddig ezt a nyolcfogas időszakot nemalvások és éjszakai őrjöngések helyett eddig megúsztam két-három rókával.

A karácsonyi égősort már hetekkel ezelőtt feltekerte az uram a függönykarnisra, és esküszöm már az első estéért megérte az árát. Marcit teljesen elvarázsolta, kacagott, mutogatott rá, alig tudtam végül lefektetni. Idén nem voltam annyira szorgalmas, hogy adventi koszorút készítsek, a tavalyit újítottam fel, és neki köszönhető, hogy Manó megtanult fújni. Amint meglátja a koszorút (nem is kell, hogy égjen a gyertya), máris veszettül fúj. Édes pofa.

Marcus anya-készítette karácsonyi ajándékának még csak a terve van meg, ujjbábokat szeretnék varrni neki. Annó megfogadtam, hogy minden alkalomra igyekszem szeretteimnek valamit saját kezűleg készíteni, de főleg neki, mert mélyen hiszem, hogy amit anya, apa barkácsol, annak varázsereje van. Az első születésnapjára egy manót kötöttem, az uram pedig egy teherautót fabrikált fából. Mikor több éjszakányi munka után számvetést készítettünk, kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az ajándékok csak kicsit lettek csúnyábbak (vagy inkább nevezzük őket naivnak…) és csak kicsit kerültek többe, mintha boltból vettük volna. Ráadásul Marcit teljesen hidegen hagyja a manó, és az autóval játszást sem viszi túlzásba. Mindenesetre nem ment el a kedvem, mindjárt be is fejezem az írást és nekilátok a varrásnak. Persze remekül lehet haladni, ha egy szőke fejecske bukkan fel minduntalan a tű közvetlen közelében, és egy lelkes tizenhét hónapos kapkod az olló után. Az is élvezet, mikor a kanapé alól, vagy éppen a mosógépből kell összevadásznom az ellopott filcdarabjaimat.

Aztán kell még gyártanom mézeskalácsot, valamint egy rakás karamell teakeverő virágot. Pfhűűűűű....

Ácsorgó

Régen nem írtam már, valahogy nem volt ihletem, pedig nagy dolgok történtek házunk táján. Marci felállt JJJJ

Egyelőre a kanapé mellett oldalazva közlekedik, leginkább a fikusz felé, mert szerinte túl sok levele van, és meg kellene ritkítani. Itt jön Vekerdy Tamás módszere, miszerint ha gyermekünk tilosban jár, fogjuk meg a kezét, nézzünk erősen a szemébe, és határozottan szóljunk rá: NEM, EZT NEM SZABAD!

Nos ez nálunk úgy néz ki, hogy manókéz lefog, farkasszem próbál, aztán a gyermek határozottan nem akar szembenézni, elfordítja a fejét, esetleg a képembe vigyorog, vagy éppen hanyatt vágja magát. A fácska még bírja, szerencsére még nem oly gyors a poronty, hogy ne tudjak időben érkezni, és arrébb pakolni őkelmét.

Újabb fejlesztőeszközöket is felfedeztem a csodakesztyű mellett (ami egyébként remekül funkcionál, csak bal kéz helyett sajnos leginkább szájjal távolíttatik el). Mire jó példának okáért a porszívó? Ha a legalacsonyabb fokozatra állítom, és mindent leszedek a gégecsőről, Manó szépecskén egyenként beporszívózza a bal kezének ujjacskáit, birizgálja a tenyerét, stb.

Azután, remek lehetőségeket rejt a tavalyelőtt céges ajándékként karácsonyra kapott kekszes doboz. A kekszet már réges régen kiettük, de a doboz a Csendes éjt játssza, ha felhúzzák, amihez pedig két kéz kell. Ezt pedig Manó is elfogadta, és bár pl. a labdát (és kb. minden mást is) remekül megfogja/gurítja/dobja egy kézzel, a dobozt igyekszik két kézzel működésbe hozni.

A felállásnál is használja a bal kezét, persze csak módjával, vicces, hogy soha még véletlenül sem emeli magasabbra, nyúl távolabbra, mint amennyire feltétlenül szükséges. Egyre ügyesebb a TSMT-s feladatok végzése során, együttműködő, nincs sírás, sőt a fitballon ugrálást és PET-palack elborogatását nagy visongások közepette végezzük. Jut eszembe: kiderült, hogy a TSMT-s gyógytornászunk kineziotapinggel is foglalkozik, és a következő konzultáción kipróbáljuk, Marcinál hogy működik.

A végére hagytam a legjobbat. A Dévényes gyógytornászunk, ha arról kérdeztem, hogy milyen esélyei vannak a gyógyulásnak, mindig nagyon óvatosan fogalmazott, ami persze érthető is, nincs két egyforma gyerek és egyrészt nincs értelme hiú reményeket táplálni, másrészt őbenne is elveszhet a szülő bizalma, ha a gyerek mégsem hozza az elvártakat (már megint ez a teljesítménykényszer, még itt is, basszus). No, lényeg, ami lényeg Andi szerint, ha így haladunk, akkor mire kismanónkból nagymanó lesz, egy laikus már nem fogja észrevenni a két oldala közti különbséget. Hála érte!