Dolgoznék

Van egy határidős munkám, és mivel rosszul osztottam be az időmet, már napok óta éjszakázom.

Marci pedig nagy örömömre felfedezte, hogy ha ledugja a torkán az ujját, akkor tutira ráfigyelek. Először azt hittem, a torka fáj, és ez akkor még így is volt, kapott is egy-egy sricc Tantum Verdé-t. Ma délután viszont amint leültem a géphez, az egész kis ököl bekerült a szájba, tudván, hogy akkor odamegyek, és figyelemelterelés (= játék) következik. Ez remekül működik, önhánytatás elfelejtve, egészen addig amíg el nem indulok újra a gép felé. A kis rafkós. És nem használ semmi, pedig még a szekrényt is felajánlom kipakolás céljára. A nagy kék szemekből kiolvashatom: Rendben anya, kipakolok, ha annyira szeretnéd, de csak veled.

Anyukám élénken emlékszik egy kislányra, aki a hetvenes évek végén előszeretettel alkalmazta a fenti trükköt. Volt, hogy a kiságyat is összehányta a nagy igyekezettől.

Jól van, fiam, hát legyen. Inkább nem próbálom ki, van-e elég merszed végigrókázni a nappalit. Az az érzésem, ma is hosszú éjszaka elé nézek…

Apa szerint mászik

Tegnap kaptam egy sms-t életem párjától: „Marci egyedül felmászott a kanapéra, és most a notit puszilja” Miiiivaaaan??? Lelki szemeim előtt megjelent a hírtelen megtáltosodott, egészen eddig csak segítséggel és kapaszkodva ingatagon álldogálni képes gyerekem, amint megtámadja a könyvespolc legfelső emeletét. Egyébként is szokatlanul jó passzban voltam, de ezek után legszívesebben belevisítottam volna a 32-es utasainak fülébe, hogy: A FIAM FELMÁSZOTT A KANAPÉRA!!!!

Otthon aztán kénytelen voltam lehűteni magam, mert a felmászás azt jelentette, hogy a másik kanapé háttámlájából képzett lejtőn kúszott fel a csalinak kihelyezett laptophoz, de az uram szerint ez biza mászás volt, mert időnként felemelte a hasát.

Szeretem az optimizmusát. Én néha nagyon el tudok kenődni, bár az igazi magamba zuhanás már hónapok óta elkerül. Most már nagyon úgy fest, hogy Marcusnál ki fog maradni a mászás, határozottan ellenkezik, ha tanítani próbálom. Andinak engedi, de heti egy alkalom nem hiszem, hogy sokat számít. Megtanult fenéken csúszkálni, aminek nem örülök, de ő annál inkább, és egyre inkább szeretne felállni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megfogja a kezemet, egyfajta segítsélmárlégyszi nézéssel, és ha esetleg nem veszem a lapot, jajveszékel kicsit. Ha van kapaszkodó (ami legtöbbször a kezem) szépen felhúzza magát, viszont csak jobb kézzel kapaszkodik, amikor a balt is munkára próbálom bírni, egyszerűen arrébb tolja a kezem. A kis büdös.

Orrszívás és hemiparesis

Sosem gondoltam volna, hogy a hemiparesisnek lehet előnye is. Pedig bizonyám, van neki. Létezik vajon olyan szerencsés, akinek a tizenpár hónapos gyereke zokszó nélkül tűri az orrszívózást? Mert én egy beképzelt pillanatomban, még tavaly télen azt gondoltam, Marcus biza ilyen lesz. Méghozzá azért, mert szuperanyuja van, aki zseniálisan először távol kapcsolja be a porszívót, lassan közeledik vele, hagyja megfogdosni a szerkentyűt és még saját magán is megmutatja, mekkora királyság az orrszívás. Erre természetesen a többi ostobaanyu nem jön rá, ezért az ő gyerekük bőg. No ez működött is. Egy darabig.

Mostanában ott tartunk, hogy Manót rettentően érdekli mind az orrszívó, mind a porszívó, egészen addig, amíg el nem kezdenek összedolgozni. Akkor aztán kitör a háború fejdobálással, rugdosással, sírással fűszerezve.

Egyik kezemben az orrszívó, nem nehéz kiszámolni, hogy egy kezem marad, amivel le kell fognom egy hadonászó karocskát és egy fejecskét. A lábacskák szabadon dolgozhatnak, így kijár nekem néhány hasba rúgás. Sajnos a hemis kezével még csak erőtlen tiltakozásra futja, de már megígértem neki, hogy bal kézzel leveheti a szemüvegemet, megtépheti a hajamat. Megyek, és gyorsan megígérem, hogy bal kézzel az orromat is kiporszívózhatja.

Azt hittem,

sikerült feltalálom a spanyolviaszt.

Aztán kiderült, hogy mégsem. Aztán meg az, hogy mégis.

Akinek a gyereke volt már „szerencsés” Dévény módszerrel történő kezelésben részesülni az tudja, hogy az illető gyermek bizony legtöbbször igencsak sír közben. Bár talán nem kellett volna idézőjelet használnom, hisz tényleg nagy szerencse, hogy a módszer létezik, nélküle az én manóm talán sosem tudná használni a bal kezét… Na mindegy, lényeg, hogy főleg a merev gyerekeknek a kezelés nagyon fájdalmas tud lenni. Marcusom legtöbbször csak a kényelmetlenség, a korlátozás miatt nyávog, de pontosan tudjuk, mikor fáj neki, mert akkor szívszaggatóan zokog, és úgy néz rám, hogy én is villámgyorsan a bőgés szélére kerülök.

Egyik alkalommal aztán felgyulladt a lámpa a fejemben, és eszembe jutott a Gyerekdalok és mondókák c. nagyszerű gyűjtemény, meg az is, hogy Manó mennyire magába feledkezve tudja nézni a kedves kis animációt. Gyorsan elindítottam a dvd-t, és láss csodát! A sírás abbamaradt, Marcus a képernyőre tapadt, és a továbbiakban csak egy-két nyikkanással jelezte, ha Andi éppen érzékeny pontra tapintott. Isten áldja a készítőket!

A következő csütörtökön nagy magabiztossággal készítettem elő a laptopot. Egész héten nem kapcsoltam be, nehogy Manó ráunjon. De ezúttal csak pár percig hatott a varázs. A következő órán viszont ismét bevált. A kísérletezés folytatódik.

Folyt.: Tegnap találtam egy dvd-t rajta a Tüskevár (1967) néhány epizódjával. Nosztalgikus gondolataim támadtak, Bánhidi Lászlót egyébként is feltétel nélkül szeretem, ezért reggeli közben bambultunk kicsit. Aztán a dvd egyszer csak megállt, Tutajos örökre ott maradt a Zala hídjánál a kocsira várva, én pedig arra jutottam, hogy fel kellene venni a főcímet sokszor egymás után. Marcit a film totál nem érdekelte, ám mialatt a feliratok váltakoztak, megint a képernyőre tapadt, időnként hangosan felnevetett, tapsikolt, és hátra-hátrafordult hozzám, hogy én is látom-e ezeket a roppant vicces dolgokat. Imádnivaló kis lélek.