Ivánka

Történt, hogy az egyszeri leány úgy döntött, hogy a fényképezésen keresztül kívánja önmagát megvalósítani. Az egyszeri leány élete párja pedig támogatta őt eme döntésben, mivel látta, hogy a multinál töltött napi számos óra után asszonykájába több hárpia költözik, mint amennyit el lehet viselni. Asszonyka meg is kaparintotta a családi fotómasinát, és barátoknak kezdett fényképezni, leginkább esküvőkön és leginkább ingyen. Mindenki boldog volt, mert asszonyka rájött, hogy ő bizony kreatív, megyeget neki a dolog, a sok gyakorlás, és a pozitív visszajelzések egyre tűrhetőbb képeket eredményeztek.

Aztán az egyik barátnője, aki történetesen óvónéni, lehetővé tette, hogy a csoportját fényképezze különböző ovis eseményeken. A szülők szívesen fogadták a képeket, különösen egy anyuka, aki második gyermekét várva megkérte a leányzót, készítsen róla pocakos fotókat. Aztán olyannyira elégedett volt az eredménnyel, hogy másfélhetes apróságát is megörökítettük egy borongós decemberi napon.

Köszönöm Andinak a csodálatos lehetőséget, a sok bíztatást, amivel hitet adott, hogy érdemes nekem ezzel foglalkoznom.

Az élet egyik nagy kérdése..

Marci szokás szerint felderítő úton csúszkál a nappaliban, talál egy morzsát/szöszmöszt/ nemtudommit és hopp, bekapja.

Az uram tök komolyan, mélázva megjegyzi: Nem értek valamit. Ha Manó ennyi mindent felszed a földről, miért kell ilyen sokat takarítani?

Diskurálunk

Ma lefolytattuk az első komoly beszélgetésünket Marcussal.

Úszás után pelenkáztam, és észrevettem, hogy csak egy tiszta pelenkát hozam. Meg is kértem, ha lehet, a következő szűk órában ne pakolja tele, mert csak otthon tudom újra tisztába tenni. Nem telt bele öt perc, már láttam, hogy pirosodik a feje, és veszettül nyom. Mikor végzett, gondolván, hátha nem volt elég egyértelmű jel a nyögés, a pirosló fej és a terjengő szag hármasa, közölte is velem a tényt, a pelusra mutogatva:

- Kaka!

- Tudod, kicsim, hogy csak otthon fogom kicserélni, csak egy pelenkát hoztam sajnos.

- Tudom (így ragozva, kérem szépen).

- Tudom, hogy tudod, mert olyan okos kismanó vagy.

- Ja (önbizalomban azt hiszem, nincs hiány).

Adjon az Isten mindenkinek békés, boldog, szép karácsonyt!

Hátamon a fiam

Mikor először gondoltunk arra, hogy kevesen vagyunk ketten a családban, rögtön bekúszott a fejembe a hordozás is. Olyan természetesnek éreztem, hogy magamra kötözöm a gyerekemet, hisz milyen praktikus is az, no meg nem utolsó sorban milyen édes a kikandikáló babafej, biztos mindenki mosolyog majd ránk. És tényleg.

Szóval, mikor Marcink hazatalált, az első dolgom volt venni egy hordozókendőt. Szerencsére addigra a neten már szert tettem némi félműveltségre, így pontosan tudtam, milyet szeretnék: rugalmast, jó minőségűt, de nem túl drágát, és persze SZÉPET, hogy passzoljon minden ruhámhoz. Jó kis tarka példányt választottam, és mivel Manó időszámítás óta szinte kizárólag farmerban járok, nem is igazán volt gondom a színek párosításával J

Tavaly télen kaptunk egy gyönyörűséges csatos hordozót (köszi az ajándékot Anya!) ezt már az uram is szívesen használja, a kendő magára tekerése ugyanis túl bonyolultnak ítéltetett.

A háton hordozás eddig kimaradt az életünkből. Próbáltuk, de Marcus csak úgy „lógott” benne, láthatóan nem érezte jól magát, nem is erőltettük a dolgot. Inkább elől viszem, bár tudom, hogy ehhez már nagy, de még bírom, nem fáj a hátam, ő pedig nagyon szereti.

A minap eszembe jutott, hogy újra meg kellene próbálni, és hátamra vettem a porontyot. Úgy feszített, mint huszár a lován. Hozzáteszem, hogy most már ügyesen egyensúlyozik, korrigál, ha kibillen, felül, feláll önállóan. Így aztán, ha éppen olyan dolgom van, amiben nem praktikus, ha egy kis mitugrász segédkezik, pl. a mosogatógép kipakolása, vagy a porszívózás (vajon, miért izgat annyira egyes gyerekeket a porszívó zsinórja??) vagy éppen a klotyó kipucolása, csak fellódítom a hátamra és tehetem, ami jólesik.

Időnként szaladgálok is vele (remélve, hogy nincs otthon az alsó szomszéd), vagy táncolunk egyet, esetleg lóvá változom, Marci pedig csak kacag és kacag. Szép az élet.

Közeleg a karácsony,

és úgy érzem, kezdek szétesni… Pedig semmi okom rá,csak egyszerűen jobban kellene szerveznem a szabadidőmet. Kár, hogy még Marcira sem kenhetem a dolgot, hisz, ő továbbra is mintagyerek, nappal is, éjjel is alszik szépen, bár ébrenlétei alatt többet foglalkoztat, mint korábban. Szegény kis Mókus, nyolc foga jön egyszerre, ezért a gyerekmancs folyton-folyvást a szájba kerül, és más egyebek is, pl. fakanál nyele, építőkocka, anya hajcsatja, napjaim pedig arról szólnak leginkább, hogy eme dolgokat időben eltávolítsam onnan. Mert ha ez nem sikerül, annak alapos hányás a következménye, bár azt hiszem, végül is szerencsés vagyok, hisz eddig ezt a nyolcfogas időszakot nemalvások és éjszakai őrjöngések helyett eddig megúsztam két-három rókával.

A karácsonyi égősort már hetekkel ezelőtt feltekerte az uram a függönykarnisra, és esküszöm már az első estéért megérte az árát. Marcit teljesen elvarázsolta, kacagott, mutogatott rá, alig tudtam végül lefektetni. Idén nem voltam annyira szorgalmas, hogy adventi koszorút készítsek, a tavalyit újítottam fel, és neki köszönhető, hogy Manó megtanult fújni. Amint meglátja a koszorút (nem is kell, hogy égjen a gyertya), máris veszettül fúj. Édes pofa.

Marcus anya-készítette karácsonyi ajándékának még csak a terve van meg, ujjbábokat szeretnék varrni neki. Annó megfogadtam, hogy minden alkalomra igyekszem szeretteimnek valamit saját kezűleg készíteni, de főleg neki, mert mélyen hiszem, hogy amit anya, apa barkácsol, annak varázsereje van. Az első születésnapjára egy manót kötöttem, az uram pedig egy teherautót fabrikált fából. Mikor több éjszakányi munka után számvetést készítettünk, kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az ajándékok csak kicsit lettek csúnyábbak (vagy inkább nevezzük őket naivnak…) és csak kicsit kerültek többe, mintha boltból vettük volna. Ráadásul Marcit teljesen hidegen hagyja a manó, és az autóval játszást sem viszi túlzásba. Mindenesetre nem ment el a kedvem, mindjárt be is fejezem az írást és nekilátok a varrásnak. Persze remekül lehet haladni, ha egy szőke fejecske bukkan fel minduntalan a tű közvetlen közelében, és egy lelkes tizenhét hónapos kapkod az olló után. Az is élvezet, mikor a kanapé alól, vagy éppen a mosógépből kell összevadásznom az ellopott filcdarabjaimat.

Aztán kell még gyártanom mézeskalácsot, valamint egy rakás karamell teakeverő virágot. Pfhűűűűű....

Ácsorgó

Régen nem írtam már, valahogy nem volt ihletem, pedig nagy dolgok történtek házunk táján. Marci felállt JJJJ

Egyelőre a kanapé mellett oldalazva közlekedik, leginkább a fikusz felé, mert szerinte túl sok levele van, és meg kellene ritkítani. Itt jön Vekerdy Tamás módszere, miszerint ha gyermekünk tilosban jár, fogjuk meg a kezét, nézzünk erősen a szemébe, és határozottan szóljunk rá: NEM, EZT NEM SZABAD!

Nos ez nálunk úgy néz ki, hogy manókéz lefog, farkasszem próbál, aztán a gyermek határozottan nem akar szembenézni, elfordítja a fejét, esetleg a képembe vigyorog, vagy éppen hanyatt vágja magát. A fácska még bírja, szerencsére még nem oly gyors a poronty, hogy ne tudjak időben érkezni, és arrébb pakolni őkelmét.

Újabb fejlesztőeszközöket is felfedeztem a csodakesztyű mellett (ami egyébként remekül funkcionál, csak bal kéz helyett sajnos leginkább szájjal távolíttatik el). Mire jó példának okáért a porszívó? Ha a legalacsonyabb fokozatra állítom, és mindent leszedek a gégecsőről, Manó szépecskén egyenként beporszívózza a bal kezének ujjacskáit, birizgálja a tenyerét, stb.

Azután, remek lehetőségeket rejt a tavalyelőtt céges ajándékként karácsonyra kapott kekszes doboz. A kekszet már réges régen kiettük, de a doboz a Csendes éjt játssza, ha felhúzzák, amihez pedig két kéz kell. Ezt pedig Manó is elfogadta, és bár pl. a labdát (és kb. minden mást is) remekül megfogja/gurítja/dobja egy kézzel, a dobozt igyekszik két kézzel működésbe hozni.

A felállásnál is használja a bal kezét, persze csak módjával, vicces, hogy soha még véletlenül sem emeli magasabbra, nyúl távolabbra, mint amennyire feltétlenül szükséges. Egyre ügyesebb a TSMT-s feladatok végzése során, együttműködő, nincs sírás, sőt a fitballon ugrálást és PET-palack elborogatását nagy visongások közepette végezzük. Jut eszembe: kiderült, hogy a TSMT-s gyógytornászunk kineziotapinggel is foglalkozik, és a következő konzultáción kipróbáljuk, Marcinál hogy működik.

A végére hagytam a legjobbat. A Dévényes gyógytornászunk, ha arról kérdeztem, hogy milyen esélyei vannak a gyógyulásnak, mindig nagyon óvatosan fogalmazott, ami persze érthető is, nincs két egyforma gyerek és egyrészt nincs értelme hiú reményeket táplálni, másrészt őbenne is elveszhet a szülő bizalma, ha a gyerek mégsem hozza az elvártakat (már megint ez a teljesítménykényszer, még itt is, basszus). No, lényeg, ami lényeg Andi szerint, ha így haladunk, akkor mire kismanónkból nagymanó lesz, egy laikus már nem fogja észrevenni a két oldala közti különbséget. Hála érte!

Dolgoznék

Van egy határidős munkám, és mivel rosszul osztottam be az időmet, már napok óta éjszakázom.

Marci pedig nagy örömömre felfedezte, hogy ha ledugja a torkán az ujját, akkor tutira ráfigyelek. Először azt hittem, a torka fáj, és ez akkor még így is volt, kapott is egy-egy sricc Tantum Verdé-t. Ma délután viszont amint leültem a géphez, az egész kis ököl bekerült a szájba, tudván, hogy akkor odamegyek, és figyelemelterelés (= játék) következik. Ez remekül működik, önhánytatás elfelejtve, egészen addig amíg el nem indulok újra a gép felé. A kis rafkós. És nem használ semmi, pedig még a szekrényt is felajánlom kipakolás céljára. A nagy kék szemekből kiolvashatom: Rendben anya, kipakolok, ha annyira szeretnéd, de csak veled.

Anyukám élénken emlékszik egy kislányra, aki a hetvenes évek végén előszeretettel alkalmazta a fenti trükköt. Volt, hogy a kiságyat is összehányta a nagy igyekezettől.

Jól van, fiam, hát legyen. Inkább nem próbálom ki, van-e elég merszed végigrókázni a nappalit. Az az érzésem, ma is hosszú éjszaka elé nézek…

Apa szerint mászik

Tegnap kaptam egy sms-t életem párjától: „Marci egyedül felmászott a kanapéra, és most a notit puszilja” Miiiivaaaan??? Lelki szemeim előtt megjelent a hírtelen megtáltosodott, egészen eddig csak segítséggel és kapaszkodva ingatagon álldogálni képes gyerekem, amint megtámadja a könyvespolc legfelső emeletét. Egyébként is szokatlanul jó passzban voltam, de ezek után legszívesebben belevisítottam volna a 32-es utasainak fülébe, hogy: A FIAM FELMÁSZOTT A KANAPÉRA!!!!

Otthon aztán kénytelen voltam lehűteni magam, mert a felmászás azt jelentette, hogy a másik kanapé háttámlájából képzett lejtőn kúszott fel a csalinak kihelyezett laptophoz, de az uram szerint ez biza mászás volt, mert időnként felemelte a hasát.

Szeretem az optimizmusát. Én néha nagyon el tudok kenődni, bár az igazi magamba zuhanás már hónapok óta elkerül. Most már nagyon úgy fest, hogy Marcusnál ki fog maradni a mászás, határozottan ellenkezik, ha tanítani próbálom. Andinak engedi, de heti egy alkalom nem hiszem, hogy sokat számít. Megtanult fenéken csúszkálni, aminek nem örülök, de ő annál inkább, és egyre inkább szeretne felállni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy megfogja a kezemet, egyfajta segítsélmárlégyszi nézéssel, és ha esetleg nem veszem a lapot, jajveszékel kicsit. Ha van kapaszkodó (ami legtöbbször a kezem) szépen felhúzza magát, viszont csak jobb kézzel kapaszkodik, amikor a balt is munkára próbálom bírni, egyszerűen arrébb tolja a kezem. A kis büdös.

Orrszívás és hemiparesis

Sosem gondoltam volna, hogy a hemiparesisnek lehet előnye is. Pedig bizonyám, van neki. Létezik vajon olyan szerencsés, akinek a tizenpár hónapos gyereke zokszó nélkül tűri az orrszívózást? Mert én egy beképzelt pillanatomban, még tavaly télen azt gondoltam, Marcus biza ilyen lesz. Méghozzá azért, mert szuperanyuja van, aki zseniálisan először távol kapcsolja be a porszívót, lassan közeledik vele, hagyja megfogdosni a szerkentyűt és még saját magán is megmutatja, mekkora királyság az orrszívás. Erre természetesen a többi ostobaanyu nem jön rá, ezért az ő gyerekük bőg. No ez működött is. Egy darabig.

Mostanában ott tartunk, hogy Manót rettentően érdekli mind az orrszívó, mind a porszívó, egészen addig, amíg el nem kezdenek összedolgozni. Akkor aztán kitör a háború fejdobálással, rugdosással, sírással fűszerezve.

Egyik kezemben az orrszívó, nem nehéz kiszámolni, hogy egy kezem marad, amivel le kell fognom egy hadonászó karocskát és egy fejecskét. A lábacskák szabadon dolgozhatnak, így kijár nekem néhány hasba rúgás. Sajnos a hemis kezével még csak erőtlen tiltakozásra futja, de már megígértem neki, hogy bal kézzel leveheti a szemüvegemet, megtépheti a hajamat. Megyek, és gyorsan megígérem, hogy bal kézzel az orromat is kiporszívózhatja.

Azt hittem,

sikerült feltalálom a spanyolviaszt.

Aztán kiderült, hogy mégsem. Aztán meg az, hogy mégis.

Akinek a gyereke volt már „szerencsés” Dévény módszerrel történő kezelésben részesülni az tudja, hogy az illető gyermek bizony legtöbbször igencsak sír közben. Bár talán nem kellett volna idézőjelet használnom, hisz tényleg nagy szerencse, hogy a módszer létezik, nélküle az én manóm talán sosem tudná használni a bal kezét… Na mindegy, lényeg, hogy főleg a merev gyerekeknek a kezelés nagyon fájdalmas tud lenni. Marcusom legtöbbször csak a kényelmetlenség, a korlátozás miatt nyávog, de pontosan tudjuk, mikor fáj neki, mert akkor szívszaggatóan zokog, és úgy néz rám, hogy én is villámgyorsan a bőgés szélére kerülök.

Egyik alkalommal aztán felgyulladt a lámpa a fejemben, és eszembe jutott a Gyerekdalok és mondókák c. nagyszerű gyűjtemény, meg az is, hogy Manó mennyire magába feledkezve tudja nézni a kedves kis animációt. Gyorsan elindítottam a dvd-t, és láss csodát! A sírás abbamaradt, Marcus a képernyőre tapadt, és a továbbiakban csak egy-két nyikkanással jelezte, ha Andi éppen érzékeny pontra tapintott. Isten áldja a készítőket!

A következő csütörtökön nagy magabiztossággal készítettem elő a laptopot. Egész héten nem kapcsoltam be, nehogy Manó ráunjon. De ezúttal csak pár percig hatott a varázs. A következő órán viszont ismét bevált. A kísérletezés folytatódik.

Folyt.: Tegnap találtam egy dvd-t rajta a Tüskevár (1967) néhány epizódjával. Nosztalgikus gondolataim támadtak, Bánhidi Lászlót egyébként is feltétel nélkül szeretem, ezért reggeli közben bambultunk kicsit. Aztán a dvd egyszer csak megállt, Tutajos örökre ott maradt a Zala hídjánál a kocsira várva, én pedig arra jutottam, hogy fel kellene venni a főcímet sokszor egymás után. Marcit a film totál nem érdekelte, ám mialatt a feliratok váltakoztak, megint a képernyőre tapadt, időnként hangosan felnevetett, tapsikolt, és hátra-hátrafordult hozzám, hogy én is látom-e ezeket a roppant vicces dolgokat. Imádnivaló kis lélek.

Hajszálak

Naponta porszívózok. A hajam derékig ér. A gyerekem bekússza az egész lakást. Értitek az összefüggést.

Mégis naponta több alkalommal szedegetek ki félméteres hajszálakat összeszorított kis gyerekmancsból, és rettegek a pillanattól, amikor a pelusban találom meg az elsőt.

Ma viszont Manó megmutatta, hogy remek fejlesztőeszköz is lehet, attól függ, honnan nézzük.

A csöndre lettem először figyelmes. Manócska az előszobában hasalt és elmélyülten játszott egy hosszú szállal. Két kézzel. Aztamindenit.

Hogy én mennyire utálom,

amikor egészséges gyerekkel rendelkező anyukáknak leesik, hogy Marci másként fejlődik a szokásosnál.

Legutóbb is: elkéstünk az úszásról, én rohangálok az öltözőben, Manó üldögél a járókában, Másikanyuka láthatóan fiatalabb, kapaszkodva lépegetni tudó kislánya éppen készül Marcus fejére rálépni.

Én hülye, mosolyogva odaszólok: Óvatosan Kiscsillag, tudod, Marci még nem tud felállni, és arrébb menni.

Másikanyuka rögtön lecsap: Mennyi idős?

Én: 15 hónapos (mondhatnám, hogy csak tíz, simán elhinné, de nem mondom)

Másikanyuka: Ééééérdekes, hogy mekkora különbségek vannak a gyerekek között, az én kicsikém már blablablablabla

Erre én nem, nem fogom be azt a nagy számat, és intézem el egy mosollyal, had örüljön az ügyes kislányának, nem zárom le a tirádát azzal, hogy a világ ilyen színes, hanem elmondom, hogy Marci beteg (ezt a szót használva, a fenébe is: BETEG). Érdeklődik, a miértekről, (itt már észbe kapok és erősen szűröm a mondókámat), a kezelésekről, a végén pedig összegzi, hogy: Jaj, te szegény, nem irigyellek! (pedig tehetnéd :p)

Másikanyukát nem hibáztatom, csak az éngyerekemügyesebbokosabbgyorsabb verseny aktív résztvevője, és csekély empátiával bír. Nekem viszont tudnom illenék, hogy a szavaknak mekkora erejük van. Marci okos, már nagyon sok mindent ért, nem szabad betegségtudatot ültetnem el benne. Jól nézne ki, ha pont nekem köszönhetően érezné kevesebbnek magát a többieknél. Ő, aki annyit dolgozik, a fejlődéséért, hogy egy felnőttnek is becsületére válna. Muszáj kezelnem ezeket a helyzeteket, sajnos edzéslehetőségben nincs hiány….

Koraiban

Ma találkoztunk először a nyári szünet kitörése óta a gyógypedagógussal. Őszintén szólva mindig fenntartásaim voltak vele szemben, talán mert először azt mondta, nincs kapacitásuk Marcira, aztán mégis fogadta (úgy, hogy minden alkalommal több időpont közül is választhattunk…), persze normatív támogatás nélkül. Nem volt panaszom a munkájára, kaptunk jó ötleteket, amik közül nem mind vált be, de továbbgondolásra mindenképpen jók voltak. Kedves volt Marcihoz, hozzám is, de valahogy nem vagyunk egy hullámhosszon. Csak azért eresztettem ilyen bő lére, mert Manó ma minden látható előzmény nélkül úgy viselkedett vele, mint még senkivel: legalább fél óráig ült, mint aki megfagyott, nem nyúlt egyik játékhoz sem, láthatóan szorongott, időről időre elpityeregte magát. Lehetséges, hogy ennyire levette az érzéseimet?

Később kezdett feloldódni, de alig mutatott meg valamit a „tudományából” holott én már a telefonban beharangoztam, hogy rá sem fog ismerni, annyira kinyílt az elmúlt hónapokban. Mondjuk tényleg rá sem lehetett ismerni, hiszen pár perc után mindig barátságos az idegenekkel is. Érdekes, hogy óra után a váróban csont nélkül az ujja köré csavart két anyukát, vigyorgott, be nem állt a szája, pedig őket aztán tényleg sosem látta.

De a lényeg: A gyógypedagógus szerint, ha igaz, amit Manóról elmondtam (persze, hogy igaz, mi értelme lenne szépíteni) akkor az értelmi fejlettsége megfelel annak, ami egy 15 hónapostól elvárható. Nem tartozik az élmezőnybe, de nincs túlságosan lemaradva sem. Hiphiphurá.

Meg lettem dicsérve én is, aszonta, mintha egy szakvéleményt hallgatott volna, ahogy beszámoltam Manóról. Meg azt is, hogy nagyon okosan, tudatosan segítjük Marcust, örül, hogy nem siettetjük, megfelelően fejlődik, nem félti őt egyáltalán. Hát mit mondjak, jólesett.

A kesztyű

Új fejlesztőeszközt lőttem kéccázé’ a kínaiban: egy csodálatos lehetőségeket rejtő ötujjas cérnakesztyűt, melynek minden ujja más színű és egy-egy betű van ráírva. Azon kívül, hogy majd Manó jól meg tanulja az ABC-t természetesen, az volt az elképzelésem, hogy a kesztyű elég érdekes lesz ahhoz, hogy nézegesse, mozgassa az ujjait, és bal kézzel megpróbálja leszedni a jobbról.

Tanulság, hogy bazi nehéz egy hemis gyerekkézre ötujjas kesztyűt húzni, de megoldható. Nézegetés kipipálva, aztán következett az anyára könyörögve pislogás, foggal letépni próbálás, végül keserves sírás.

Szegény kesztyű teherautó rakományként végezte, de nem adom fel, érzem én, hogy a tanulókesztyű tartogat még meglepetéseket.

Manóbajok

Marcikánk több szempontból sem egy átlagos gyermek. Már a megérkezése sem volt éppenséggel szokványos, de erről majd máskor.

Öt hónapos kora körül vettük észre, hogy a mozgásfejlődésével valami nincs rendben, mivel csak jobb kézzel nyúlt a tárgyak után, a balt ökölbe szorítva tartotta, illetve ha bármit a bal kezébe tettünk, azonnal átvette a jobba. Anyja fia!-nevettünk ezen, hisz anyukám elmondása szerint ugyanezt csináltam, már egész pici koromban nyilvánvaló volt, hogy balkezes leszek. A gyermekorvos is csak annyit mondott, hogy baloldalon kissé deformált a feje, tegyek érdekes dogokat a másik oldalra, hogy arra nézzen. Amikor fél éves korára sem fordult meg, (pedig próbálta/tuk istenem, de mennyit) a védőnővel egyetértésben lustának tartotta, és javasolta, hogy beszéljünk róla újra, ha egy hónap múlva sem fordul meg. De ekkor már biztos voltam benne, hogy gond van, hisz nem létezik, hogy normális, ha egy hat hónapos baba egyik keze csak öklöz. Keresni kezdtem, és találtam egy gyógytornászt, aki Dévény módszerrel dolgozik, Andit, aki azóta is jár hozzánk, és akinek, azt hiszem, egész életemben hálás leszek. Az ő javaslatára vettünk részt egy komplex kivizsgáláson a Korai Fejlesztő Központban, ahol végre neve is lett annak, amit szemmel láthattunk, kézzel tapinthattunk: bal oldali hemiparesis.

A kifejezés tulajdonképpen izomgyengeséget (szerencsére nem bénulást) jelent, ami Marci esetében az egész bal oldalt érinti, fokozottan a felső végtagot. Fejlesztés nélkül a nyilvánvaló mozgásbeli hiányosságok mellett, mintha nem volna az is éppen elég, társtünetek is jelentkezhetnek, úgymint magatartásbeli és tanulási nehézségek, beszédfejlődési zavarok, mentális zavarok, gerincferdülés, kancsalság. Hála érte, hogy volt szemünk felfedezni, és van lehetőségünk orvosolni.

A DSGM terápia időközben kiegészült TSMT tornával és babaúszással is, előbbi heti négy, utóbbi egy alkalommal. Marci pedig egy füligszáj, csodás tizenöt hónapos kisember, aki apró lépésekkel, de remekül halad a maga útján.

Elkezdem

Jóval korábban kellett volna, több okból is.

1. Jó lett volna a kezdetektől lejegyezni Marci fejlődésének állomásait, a módszereket, ötleteket, amiket kipróbáltunk, és persze összegezni a tapasztalatokat. Azért megpróbálok visszaemlékezni a lépésekre, mert biztos vagyok benne, hogy mások is profitálhatnak az írásaimból, mint ahogy én is nagyon sokat kaptam más bloggerektől.

2. Az önzőbbik ok, hogy remélhetőleg így minket is megtalálnak a hasznos információk, és kevesebb időt kell a neten töltenem fejlesztési lehetőségek után kutatva.

3. Alig több mint egy év telt el, hogy Marci hazatalált, mégis olyan távolinak tűnik. Ránézek, és: Jó ég, alig volt három kilós, mikor először a karomban tartottam! Ő is nyekergett, mint egy kismacska? És amikor először rám nézett/emelte fel a fejét/mosolygott/megfordult! Ezeket a pillanatokat dokumentálni kellett volna, mert közhely, de az idő veszettül gyors, és nehéz a lépést tartani.

3. Van egy álmom, ideje nekiállni a megvalósításnak. Remélem ebben is segítségemre lesz ez a blog.

Miközben az előbbieket írtam, rájöttem, hogy ha minden előzményt össze akarok szedni, sosem jutok a végére. Szóval inkább kezdem ott, ahol most tartunk, legfeljebb szükség esetén kitérek a fontosabb korábbi eseményekre.

Tehát dióhéjban:

Szerelmespárból 2010. nyarán váltunk családdá, amikor Marci úgy döntött, minket választ szüleinek. Azóta öröm van és bódottá’, (bár gyermektelenként hánytam a hasonló rózsaszín szövegtől) de tényleg: kisütött a nap, bárányfelhők úsznak az égen, kiscicák szaladgálnak, stb., stb. Napi sok órában multinál dolgozóból egyik napról a másikra kismamává avanzsáltam, de nem vágyom vissza (még), és nem unatkozom egy percet sem. Erről egyrészt Marcus gondoskodik, másrészt a napi programok kitalálásában magam is mester vagyok, kár hogy a 24 óra mindig csak 24 marad…