Az már régen felfedeztük az
urammal, hogy az élet nekünk nem adja olyan egyszerűen a kincseit, mint
másoknak a környezetünkben. Persze megint másoknak biztosan még nehezebben
adja, de ezt ugyebár nem szoktuk észrevenni…
Szóval nekünk mindig jóval többet
kellett dolgoznunk az előrejutásért, családalapítás, egészség, iskola, munka, és
a pénzügyek frontján, mint amennyit feltétlenül szükségesnek éreztünk.
Aztán tegnap egyik területen
beköszöntött végre az aratás, az én uram sikeres államvizsgát tett, nem is akármilyen minden részjegye jeles. Utána úgy érezte magát, mint a fuldokló,
aki végre levegőhöz jutott (egy kicsit én is), és örült, hogy nem vált be a
jóslata, miszerint Marcinak hamarabb lesz diplomája.
Sokáig nem tartott az öröme, mert
a sokéves kemény munkája gyümölcseként múlt héten kapott céges autóját - amivel
ügyfélhez ment, és szabályosan parkolt – ma délelőtt valaki nagyon csúnyán
meghúzta/törte. Az illető természetesen kámforrá változott, és hogy nem is
vagyok meglepve, na ez a gáz. Emberem morzsolgatja a könnycseppeket, mert
autómániás lévén máris a szívéhez nőtt a kocsi (mutassatok még valakit, aki
fizet azért, hogy a vállalati autója zárt parkolóban álljon), de szerencsére
nem neki kell kiegyenlítenie a kárt, ha feljelentést tesz a rendőrségen,
igazolván, hogy nem ő volt a felelős. Hogy kivitelezze a fenti műveletet, a
jelen pillanatban is az illetékes szolgáló és védő szerv hivatalában üldögél
valószínűleg kávét kavargatva és vidáman fütyörészve.
Minket pedig reggel műszaki okok
miatt kiebrudalt a villamos, én pedig hátrahőkölve a soksávos úton
keresztülhömpölygő és a megállóba érkező buszt elözönlő emberhordától,
felkaptam a fiamat, és keresztülvágtattam vele az Árpád hídon, hogy időben
odaérjünk tornára.
Sütött a nap, a hajamat szanaszét
fújta a szél, a hátamon csurgott a víz, de a fiókám rettentően élvezte.
- Anya boszor(kány)! Anya szalad,
jó! Anya néz! Ott a Duna! Anya, anya, néz, néz! Duna! Ott a Duna!
Az öröméért esküszöm, megérte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése