Napi fitness

Röviden össze tudom foglalni a testedzéshez való viszonyomat: mióta Marci megszületett egészen pontosan nulla alkalommal jutottam el fitness-terembe. Persze itthon attól még tornázhatnék, és meg is teszem körülbelül kéthetente egyszer sem. De mivel év eleje van, és ilyenkor mindenféle fogadalmakat teszünk, megígértem magamnak, hogy ezen változtatni fogok. Ezen kívül pedig kötni is megtanulok.

Első sportos napomon még sötét van, mikor kitámolygok a fürdőszobába, és éppen megijedek a tükörképemtől, mikor érkezik a még sportosabb emberemtől (aki ekkor már fitten az íróasztalánál ül) az sms: Ébresztő!

Melegítek, magamat is, tejet is, kávét is, ébred a manóm, csendes meditációként fogyasztjuk a napindító energiakoktélt. Aztán nagyobb sebességre kapcsolok, aki öltöztetett már télen sajtkukac gyereket, az tudja, miről beszélek, és jöhet a futóedzés a buszmegálló felé. Az ajtóban úgy döntök, súlyzóval növelem a pulzusszámomat, és mindjárt egy 12 kilóssal, mert nem vagyok kezdő. Jól bírom az iramot, még szerencse, hogy télikabát van rajtam, így szaunára sem kell költeni.

Az úszóedzés nem megerőltető, lebegünk, siklunk, háton, hason, a súlyzó is könnyebb, hála a felhajtó erőnek. A csoport eléggé elkopott a hónapok során, ennek köszönhetően magánórát kapunk, majd mivel bekapcsolják az élmény-kiegészítőket, jöhet egy kis wellness is, a lélek ápolására. Mármint mások lelkét nem tudom mennyire ápolja, hogy a fiam sikítva, kacagva rugdossa a feltörő buborékokat, majd alámerülve próbálja őket elkapni és bekapni.

Az uszoda elé érve választhatok a rövidtávú súlyzós futás a buszhoz, és a hosszú távú tyúklépésben történő gyaloglás a villamoshoz változatok között. Mivel a busz már a megállóban fújtat, az előbbi mellett döntök, és Carl Lewist megszégyenítő teljesítménnyel időben célba is érek. Egyedüli utasokként kiválaszthatjuk a legjobb helyet, az Aquaworld közönsége ezek szerint nem BKV-val jár.

Gyermekem a félórás relaxáció alatt elszunnyad, én profi súlyemelőként szállítom haza, természetesen amint betesszük a lábunkat a lakásba, felébred. Ebéd után Anya, kap el, kap el, felkiáltásokkal futkározik, én számtalanszor elkapom, megpörgetem, közben behúzom a hasam, hogy az is kockás legyen. Végre kidől, elalszik, nekem pedig jöhet a wellness-italom és egy kis nyugi.

Délután felhív a húgom, aki többek között elmeséli, hogy éppen spinning edzésre tart. Még jó, hogy nem kinyúlt póló-mackónadrág kombóban virítok, és reggel hajat is mostam, különben a föld alá süllyednék szégyenemben. Ez így nem járja, én itt punnyadok, pedig a Nők Lapja is megírta, attól, hogy anyák lettünk, adni kell magunkra. Habár az én uramnak oly mindegy, mire éjfél felé hazaér, az sem tűnne fel neki, ha vakondnadrágban és jambósapkában várnám. Mindenesetre előkaptam a laptopot, rajta a videót, melyben hazánk fitnesskirálynője buzdít arra, hogy legyek végre önmagam. Marci kikerekedett szemmel bámul, ilyet se látott még.
- Anya tornáz, Marci néz - jegyzi meg komolyan, azzal letelepszik a szőnyeg szélére megfigyelni az eseményeket. Hősiesen lenyomom a kétszer húsz percet, közben megtudom, hogy ha súlyzó helyett esetleg hamutartót emelgetek, előbb öntsem ki belőle a csikket, valamint azt is, hogy Réka szerint sokkal csinosabb vagyok, mint tegnap. A gyakorlatok kivitelezését némileg nehezíti, hogy Marci egy idő után úgy érzi, eleget látott, és az éppen erősödő combizmú lábaim között szaladgál körbe - körbe (igen, ha férfi lennék, fájt volna). Aztán ő is kedvet kap, és Rékával együtt skandálja: Fel, le, fel, le mialatt hasizomgyakorlatot imitál. Próbáltatok már röhögve felüléseket végezni?

Aztán nyújtunk, de eszembe jut, oké, hogy én már szupercsinos vagyok, de a gyerekem tornája még hátravan. Fel is kapom őkelmét, kiválaszthatja melyik mondóka ritmusára dolgoztatom meg karizmaimat, miközben ő vigyorogva leng jobbra-balra, előre-hátra, körbe-körbe. Újabb bő félóra után immár mindketten sportosan rakunk rendet, aztán a kölök idegrendszere dolgozik még kicsit az új házi gyártmányú hintánkban, amiről majd írok még, ha képes leszek egy normális fotót összehozni róla.

Sportos vacsorát készítek, a végre tökéletesre sikerült kenyeremet (erről is lesz poszt) kenem meg az ebéd maradékából kavart májkrémmel, alma és retekcsíra teszi teljessé az ízharmóniát.

Vacsora után újabb futóedzés következik, míg a dedet fogmosásra kényszerítem, aztán egy szál kukiban ismét meglép és elbújik, azaz csukott szemmel letérdel, és a szőnyeghez szorítja az arcát, közben nevetgél. Én jajgatva keresem, végül megesik rajtam a szíve és segít:
- Helló anya, kukucs!

Fürdés után jön a jól megérdemelt meditáció.
- Miről meséljek ma este?
- Béka, Yamaha, Babóca, Niva.
Elcsendesedünk, hogy a tündér a fülembe súghassa a mesét a motorozó békáról és a vagány terepjárós katicalányról. Még énekelek kicsit, hogy el ne aludjak, közben hallgatom az egyenletes szuszogását.

A konyhába kilopakodva edzem még puhány karizmaimat, mert az uram palacsintát kívánt, a palacsintasütőm pedig rohadt nehéz. Pikk-pakk kész vagyok, ezután nincs is más dolgom, mint levezetésként rendbe tenni a konyhát és várni a ház urát. És annyira igazságtalan, hogy ő mindebből kimarad.