Marcinknak megint kijutott.
Komolyan, leszállhatna már róla a sors, persze, ismerem a mondást, hogy azt
bünteti, akit szeret, de azért mégis…
Most éppen a letapadt fitymája
okoz neki nehéz napokat. Pontosabban már nincs letapadva, éppen a születésnapja
előtti este sikerült felhúznia az uramnak, nem repedt be, kezeljük, de szegényem nagyon szenved. Vizeletét visszatartja, amikor nagyritkán (naponta legfeljebb kétszer) mégis elengedi, zokog, sikít.
Kb. ebből állnak a napjaink (és
az éjszakáink egy része):
- Anya, anya, anya, anya, aaaaanya,
anya, fáj, fáj, a kukim, anya vigyáz kukira, anya, jaj, picit fáj a kukim, nem
picit, nagyon, jaj, jaj, jaaaaj, fáj, anya, anya megmossa, jót tesz neki, anya,
anya, nem bekeni, ölbe vesz, vigyáz, fáj, anya, anya….
Tegnap, nagyon hajnalban éppen a
kádban állt, én pedig langyos vizet csorgattam a hasára, hogy az lecsorogjon a
kukira, amihez nem lehet hozzáérni, mert a víz Marci szerint segít. Közben
duruzsoltam neki, hogy térjünk vissza az ágyba, és majd mesélek a vonatról meg
a békákról.
- Nem! A vakond kukiját! Az jó
lesz nekem.
Én pedig a héten sokadik
alkalommal mondtam el a történetet az erdőszéli vakond csemetéről,
akinek nagyon fájt, és sírt is néha, de hagyta, hogy bekenje az anyukája, és mikor
meggyógyult, a maradék varázskrémet elküldte Marcinak. Mert az jó lesz neki.
A témát Marci vetette fel
már az első este, ő javasolta a főszereplőt is, csak a sztori az enyém.
Mára javult kicsit, nem volt
akkora tortúra a pisilés, rebegem is a hálákat, mert már alig állok a lábamon. Azért
a vakond és a mese erejéről nem fogok megfeledkezni, bár jó lenne, ha nem
kellene sűrűn bevetnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése