Egyedül, jó, persze!

Manófalvink egyre akaratosabb emberkévé cseperedik, az utóbbi napokban elkezdett óvatos hisztiket produkálni. Nagyon vicces ilyenkor, hátrafeszíti magát, tiltakozik veszettül, aztán könnyes szemmel a nyakamba csimpaszkodik. Egyébként is megnőtt a napi ölelgetés-adagja, főleg délután és este igényli, hogy az ölembe kucorodjon.

Egyre többször hangzik el:

- Egyedül!

Nincs ám séta kézen fogva, hová gondolok? Majd egyedül! És csakis oda, ahová Őmanósága óhajtja. Azaz lecövekelünk a járda szélén és nézzük az autókat. Aztán megnevezzük őket. A biztonság kedvéért a színüket is. A parkoló valóságos Kánaán, ott továbbképzést kapok, hol van az első lámpa, a hátsó, aki pufogó, a jel, és számba veszi a kerekeket is. Általában igen sok autó áll a parkolóban, lassan haladunk.

Amúgy egyre jobban hasonlít az apjára: benzin csorog az ereiben, ha választhat egy motorkatalógus és egy meséskönyv között, nem kérdés, melyik mellett dönt. Leeszi a kolbászt a kenyérről, imádja a barackbefőttet és a Rém rendes családot.

Másik szavajárása:

- Jó, persze!

Annyira édes, amikor a helyzet komolyságát átérezve, cseresznyeszáját összehúzva azon dilemmázik, melyik zoknit válassza reggel, míg végül rá nem kérdezek:

- Jó lesz ez a piros?

- Nem. Kéket! Nínóautós!

- Ez megfelel?

- Jó. Persze!

Elalvás előtt gyakran elmondom neki József Attila Altató című versét. Az utolsó „Aludj el szépen kis Balázs” után mindig válaszol egy vékony hangocska:

- Jó.

Időnkét hozzáteszi még:

- Persze.

Majd mellém kucorodik, megfogja a kezem, a lábára teszi, hogy simogassam, és pár perc múlva hallom lassú szuszogását. Hogy cseppfolyóssá olvadok-e? Ó, persze.