mert már két hete nem írtam és most nem jut jobb az eszembe…
Halk ajtócsukódásra ébredek,
kevéssel múlt hat óra, az uram indul dolgozni. Hiányérzetem van, nem
kapaszkodik egy aprócska kéz a hajamba, nem csiklandozzák szőke tincsek az
orromat, ezek szerint Marci nem zarándokolt át hozzánk valamikor hajnalban,
ahogy általában szokott. Kihasználom a hirtelen jött szabadságot, megágyazok,
gyorsan rendet rakok a nappaliban, még a fürdőszobában is eltölthetek néhány
magányos percet mielőtt meghallanám a jól ismert szöszmötölést.
- Jó reggelt drágám! Hogy
aludtál? Mit álmodtál?
- Busz, cica - válaszolja, ami
nem is csoda, hisz a tegnapi mesében egy emeletes piros busz és egy tarka cica
kötött barátságot, majd ha már így megismerkedtek, kirándultak is egyet Győr
városába.
Rendet rakok, miközben melegszik
a tápszer, mindkettőnké csak éppen az enyém fekete. Tegnap Marci taknyos volt,
kicsit köhögött is ezért este készítettem egy kis fokhagymás mézet, megkínálom
egy kanállal. Elég csípős, de legnagyobb meglepetésemre szó nélkül lenyeli,
majd elkéri a kanalat egy kis utónyalogatás céljára.
Imádom a reggeleket, különösen a
tápszer szertartást: a földre ülök, Marcus pedig mint valami kényelmes
fotelben, elhelyezkedik az ölemben. Hátradől és kéri a cumisüveget. Én bögréből
kortyolom a napindítót, közben simogatom a kis csigákat a tarkóján. Ma újra van
reggeli ajándék: süt a nap, és a szemben levő ház ablakairól visszaverődő
sugarak piros-narancs fénytáncot járnak a nappaliban.
Gyorsan elkészülünk, zsúfolt lesz
a délelőtt, míg felporszívózok, Móki a kanapén állva leskelődik az ablakon, és
kitörő örömmel mutogat kifelé: Kaaka! Kaaka!
Hű, csak nem megint egy kutya végzi a dolgát a járdára? Nem bizony,
viszont megérkezett a ház szarkája, naponta többször látjuk az udvaron. Ezek
szerint újabb szó került fel a listára.
Készen vagyunk, kitaláltam a
Tudsz hunul? megfejtését, táska bepakolva, utolsó pillanatban, mikor máskor, pelenkacsere, Marci a hátamra, és indulás. A villamoson szokás szerint többen
mosolyognak ránk, egy bácsi átadja a helyét, Manót kiveszem, az ölemben állva
figyeli a forgalmat. A mellettünk ülő hölgy megdícséri Móki szemét, de
hozzáteszi, hogy az ő unokahúga aztán milyen gyönyörű gyerek, egy rózsaszín
angyal szállt le személyében a földre, nem vitás. És az esze! Alig múlt két
éves, de egy három éves szellemi szintjén van az biztos! A múltkor is: állt a
szobában, majd így szólt: tétálok, azzal kiment. Kis idő múlva visszajött:
vittajöttem! Hát nem óriási? Igyekszem nem röhögni hangosan, főleg miután azt
is megtudom, hogy a lánya is a zsenik táborát gyarapította, mivel már tíz
hónaposan felállt.
Egy megállóért nem ülünk metróra,
inkább sétálunk, Marci agyon élvezi a Váci út forgalmát: Ótó! Totor! Busz! -
hallatszik folyamatosan a hátamról.
A CG-ban egy kedves srác
cd-etikettet szerkeszt nekem, és cseppet sem bánja – vagy nem mutatja – hogy
Móki kicsit átrendezi az asztalát. Kinyomtatja, fel is ragasztja, köszönjük,
további szép napot, alig múlt tíz óra, igazán jól haladunk. Benézünk egy
drogériába, veszek néhány üvegcse 100%-os illóolajat, az uram majd biztos
megkérdezi, mi a fene került ezeken ennyibe? De majd megbékél, ha meglátja,
hogy kedvenc autós magazinja is beugrott valahogy a kosaramba. Elballagunk a
céghez, akiknek viszem dvd-n a vállalati vacsorán készült fotókat. A
kapcsolattartónk nem elérhető telefonon
- mint később kiderült, éppen harcban áll a Pannonnal– de reménykedem,
lesz ott valaki, akinek át tudom adni. Örülnek nekünk, már nagyon várták a
képeket. Tiszta, dekoratív, klimatizált nagyvállalati környezet, csinos üzleti
öltözék, nem is olyan régen magam is ilyen helyen töltöttem napjaim jó részét.
Most meg, halásznadrágban, kényelmes lapos sarkúban, hátamon egy 23 hónapos
gyönyörűséggel bénázok a forgóajtónál, amit kicsit meg kell lökni, hogy
elinduljon. De nem cserélném el ezt az időt semmiért. Mert kérem az
megfizethetetlen, hogy egy hétköznap délelőttön csak úgy leülhetek a földre a
WE melletti szökőkút partján, gyerekem a vállamba kapaszkodva ácsorog, és
lessük a vízsugarakat. Az egyik váratlanul nyakon is önt mindkettőnket, de
annyi baj legyen, meleg van. Hazafelé még benézünk a piacra, veszünk egy
sárgadinnyét uzsonnára. Két csokor egy százas! – hallatszik az aluljáró mellől,
veszünk is négy csokor levendulát. Nagyon friss még, figyelmeztet az eladó
lány, ma hajnalban szedtem, még legalább két napig kell szárítani, mielőtt
betennéd a szekrénybe! Dél sincs még, és itthon vagyunk, ebéd előtt van még
időnk építeni egy legó garázst, szigorúan két állásosat, hogy beférjen a busz
és a tűtóótó (tűzoltóautó) is. Ma nem kell főznöm, tegnapról maradt leves és
éjjel sütöttem palacsintát, amennyit az uram itthon hagyott bőven elég lesz
mindkettőnknek. A burgonya-krémlevesbe vöröskáposzta csírát szórok (a
csírakertem virul) Móki jó adagot bekebelez, majd egy baracklekváros
palacsintát is eltüntet. Ekkor már nagyon laposakat pisog, és pár perccel
később már szuszog is az ölemben. Beviszem a szobájába, ahol a piacon vett
levendulacsokrok illatoznak, szép álmokat drágám!
Dolgoznom kellene, ehelyett főzök
egy kávét és megnézem, mi újság a blogvilágban. Aztán győz a kötelességtudat,
és nekiállok Julcsi ovis ballagásán készült képek válogatásának. De szép is
volt az a műsor! Milyen ötletesek voltak az óvónénik! Semmi kötődésem nem volt
a dologhoz – kivéve, hogy Julcsit és családját nagyon kedvelem – mégis könnybe
lábadt időnként a szemem. Szép dolog lenne, bőgő fotós az ovis ballagáson…
Hoppá, ki kellene pakolni a
mosogatógépet, gyorsan meg is teszem, míg alszik a kis kerékötőm
segítségem. Egy ideje magam keverem a mosogatószert, de most nem vagyok
elégedett. A tányérok, poharak tiszták, de a fazekakat újra kell mosogatnom
kézzel, pedig nem is égett le bennük az étel. Majdnem végzek, mikor halk
kopogást hallok. Ki lehet az? Hát bizony felébredt a Kismókus, és kopog, hogy
ugyan bizony engedné már ki az anyja. Szörcsög, így előkerül az orrszívó,
hozzuk persze a szőrkutyát is, aki mostanában mindig részesül az orrszívásban,
és a fogát is mossuk, sőt tegnap egy óvatlan pillantban a kádba is beugrott.
Már nincs tiltakozás, egyedül tartja a szerkezetet, tisztítja a kutya orrát,
majd a magáét is. Míg befejezem a mosogatást, remekül eljátszik a reggel
vásárolt illóolajok dobozaival, gondolom én. Aztán kiszedegetem a porszívó
szákjába gondosan elhelyezett fél pár zoknit, teáskanalat, kisautót és
legóembert.
Uzsonnára kettévágom a dinnyét,
fele megy a hűtőbe apának, a másik felén megosztozunk Mókival. Az első pár
falatot rágás után kiköpi, majd úgy dönt mégis szereti, és jóízűen falatozik.
Míg uzsonnázunk, felfut az élesztő, majd gyorsan bedagasztok egy tepsi kiflit, aztán
amíg kel a tészta, kezdődhet a torna. Nagyon szeretem ezt a mostani
gyakorlatsort, nem is munka, sokkal inkább játék. Még én is edzek kicsit,
hiszen óriáskerékként forgatnom-emelem, tartom a labdán, deszkán Marci tizenegy
kilóját, bukfenceztetem őkelmét, a végére nem is tudom, melyikünk fárad el
jobban. Vége a tornának, levezetésként még ugrálunk kicsit az ágyon – csak apa
meg nem tudja – aztán formázom és sütőbe teszem a kifliket. Munka közben igyekszem
nem rálépni a lábamba kapaszkodó gyerekemre, aki pontosan tudja mitől olvadok
el: a lábam között fölnéz rám mosolyogva és azt mondja azon a varázshangon,
ahogy csak a kisgyerekek tudnak beszélni: annyaaaa. Míg sülnek, van időnk
egy-két mesére, nagyon szereti Satoshi Kitamura könyveit, most éppen a Morzsi
szomjas a soros, meg is tanuljuk, hogy lefetyel ivás közben a kutya. Ami fontos
az fontos.
Kész a kifli, és vacsoráig van
még fél óra, lemegyünk hát kicsit motorozni, autókat nézni, no és
garázskapukat, amiket ha működésközben láthat, az maga a tökéletes boldogság.
Hazaérve vacsorázunk,
tökmagolajba mártogatott kiflit paradicsommal, uborkával. Utóbbit tegnap még
szerette, ma már kiköpi, a paradicsomot meg sem kóstolja. Vacsora után fürdés,
éppen a kádban ülünk, Marci vadul szappanozza magát és engem, mikor csörren a
kulcs a zárban: Apa! Apa! Micsoda meglepetés, a szokásos éjfél helyett már fél
kilenckor itthon van az uram. Nagyon fáradt már, nem bírt tanulni, és holnap
vizsgázik, még korábban kel a szokásosnál, hétre (!) Dunaújvárosban akar lenni.
Fürdés után még egy kis mese,
most egy Boribon kötetet választ Marci, majd a fiúk bevonulnak a kisszobába.
Míg vasalom az uram ingét másnapra – olyat válassz, kérlek, amin elől van zseb,
tudod, a puskának – először viháncolást hallok, majd lassan elcsendesednek,
elalszanak mindketten. Még dolgozok egy ideig, de egyre nehezebb a fejem,
megágyazok, kihívom az uramat, és eltesszük magunkat másnapra. Kis idő múlva
Marci nyöszörögni kezd, emberem átkóvályog érte, és leteszi mellém, legbelülre.
Gyerekünk, mit aki nem is lehet jobb helyen, szépen elvackolja magát –
keresztben – a buksiját az orrom alá dugja, az uramé az ágy másik fele, én
pedig középen, a maradék húsz centis sávban próbálom elrendezni a végtagjaimat.
Mégis úgy érzem, nem is lehetne kerekebb a világ. Félálomban még hallom az uram
mormogását: Ha hárman lesznek, vennünk kell ám egy marha nagy ágyat....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése