A testvérem szerint itt a blogban nagyon belecsaptam a történések közepébe, olyan se-füle se farka módon. Nem írtam Marci csecsemőkoráról, de amit leginkább hiányol, az érkezéséről.
A te kedvedért Zsu! Íme Marci meséje:
A Menny azon szegletében, ahol a még meg nem született lelkek várják az órájukat, egy szőke, tarkóján göndör fürtös angyal lógatta apró lábait és vágyakozva figyelte a Földet. Megszokta már, hogy társai egyike- másika az Úr elé járul, majd szárnyacskáit vesztve, vállán kisebb-nagyobb batyuval útnak indul. Vajon hová mennek pontosan? Ki várja őket odalent? Mit rejtenek a zsákok?
Aztán egy napon angyalunk nevét kiáltották, és ő nagy örömmel röppent a hívó szóra.
Az Úr a vállára tette a kezét, egy mennyei ablakhoz sétált vele, és így szólt:
Itt az idő, hogy te is elmenj a Földre, azokhoz, akik pontosan téged várnak. Minden gyermek kiválaszthatja, kihez érkezik meg, kik azok, akik által teljesítheti életfeladatát, kik azok akiknek élete teljesebbé válhat őáltala. A gyermekek többsége csak egyszer választhat, de neked, Fiam, két lehetőséged is van. Magadra hagylak, gondold meg jól!
Az angyal kipillantott az ablakon, hírtelen nagy-nagy bölcsességet érzett, és rövidesen meglátott két emberpárt, egymástól sok-sok kilométer távolságra. Ahogy nézte őket, érezte, hogy szárnyacskái elengedik a vállát, és egy zsák jelenik meg mellette, telve képességekkel és lehetőségekkel. Az angyal elmosolyodott, halk istenhozzádot mondott, majd vállára véve batyuját, elindult a csillagok ösvényén a Földre.
Odalent ebben a pillanatban egyik helyen egy új élet szökkent szárba, míg egy másikon éppen elengedték a vér szerinti gyermek utáni vágyat.
Csendesen teltek a hónapok, az élet tette a dolgát, a magzat növekedett, nem vizsgálgatták, nem beszéltek hozzá, nem igazán törődött vele senki. Már csaknem itt volt az idő, amikor úgy döntöttek, mivel nem tudják őt felnevelni, keresnek valakit, akire rábízhatják. A segítségül hívott néni – nevezzük Tündérkeresztanyának – ismert valakit, aki ismert valakit…. akik el is jöttek, de látva a körülményeket, és attól tartva, hogy a baba nem lesz egészséges, végül nemet mondtak. Angyalunk csak mosolygott, mert tudta, nem ők a kiválasztottak. Szedelőzködni kezdett, és másnap, néhány héttel hamarabb a vártnál, felsírt a gyermek.
Tündérkeresztanya szíve összeszorult, mi lesz, ha nem sikerül családot találnia? Elővette hát az előző házaspártól kapott papirost, rajta azok telefonszámaival, akikkel együtt vettek részt az örökbefogadási tanfolyamon. Tárcsázni kezdett. Az először hívott néni nem vette fel a telefont, a második szám Anyáé volt.
Innentől gyorsan peregtek az események. Az első, mindentudó babapillantás, a tágabb család öröme, a kórház ígérete, hogy ha hosszabb is lesz a procedúra, akkor sem engedik csecsemőotthonba, a nővérek gondoskodása, a hivatali dolgozók, a munkahelyek segítőkészsége, Anya és Apa ölelése.
Két hét múlva, mikor végleg elbúcsúztak a kórháztól, az agyal, akit immár nevezzünk a nevén, Marcinak, elégedetten szuszogott a hordozóban. Hazatalált.
Kedves Eszter, tulajdonképpen kert miatt jöttem a blogra, aztán belefeledkeztem. Le a kalappal előttetek! Ezt írtam már. A történthez még annyit, a lélek aki leszületett hozzátok készülődött, mivel kanyargós volt az út, hát tennie kellett egy kanyart, hogy tényleg eljusson hozzátok. Odaért, s látod, tudta hova és kikhez kerül. Ezer ölelés Marcinak!(Amúgy a kolléganőmnél is láttam ezeket a kanyarokat, az ő lányuk is megtalálta őket, ill. egymást, de csak így(egy kanyarral) sikerülhetett a találkozás. S milyen jó találkozás lett az is.)
VálaszTörlésIgen, annyiszor éreztem már, hogy ennek így kellett lennie, nem is történhetett másként. Amint rájöttünk, melyik a mi utunk, minden kisímult, értelmet nyert, az akadályok eltűntek. A sokat kritizált rendszer nálunk gyorsan, gördülékenyen működött. A gyerekeink pedig imádnivalók, máskor borzasztóak, de nagyon jó kis csapat a mienk. :)
VálaszTörlés