Mikor először gondoltunk arra, hogy kevesen vagyunk ketten a családban, rögtön bekúszott a fejembe a hordozás is. Olyan természetesnek éreztem, hogy magamra kötözöm a gyerekemet, hisz milyen praktikus is az, no meg nem utolsó sorban milyen édes a kikandikáló babafej, biztos mindenki mosolyog majd ránk. És tényleg.
Szóval, mikor Marcink hazatalált, az első dolgom volt venni egy hordozókendőt. Szerencsére addigra a neten már szert tettem némi félműveltségre, így pontosan tudtam, milyet szeretnék: rugalmast, jó minőségűt, de nem túl drágát, és persze SZÉPET, hogy passzoljon minden ruhámhoz. Jó kis tarka példányt választottam, és mivel Manó időszámítás óta szinte kizárólag farmerban járok, nem is igazán volt gondom a színek párosításával J
Tavaly télen kaptunk egy gyönyörűséges csatos hordozót (köszi az ajándékot Anya!) ezt már az uram is szívesen használja, a kendő magára tekerése ugyanis túl bonyolultnak ítéltetett.
A háton hordozás eddig kimaradt az életünkből. Próbáltuk, de Marcus csak úgy „lógott” benne, láthatóan nem érezte jól magát, nem is erőltettük a dolgot. Inkább elől viszem, bár tudom, hogy ehhez már nagy, de még bírom, nem fáj a hátam, ő pedig nagyon szereti.
A minap eszembe jutott, hogy újra meg kellene próbálni, és hátamra vettem a porontyot. Úgy feszített, mint huszár a lován. Hozzáteszem, hogy most már ügyesen egyensúlyozik, korrigál, ha kibillen, felül, feláll önállóan. Így aztán, ha éppen olyan dolgom van, amiben nem praktikus, ha egy kis mitugrász segédkezik, pl. a mosogatógép kipakolása, vagy a porszívózás (vajon, miért izgat annyira egyes gyerekeket a porszívó zsinórja??) vagy éppen a klotyó kipucolása, csak fellódítom a hátamra és tehetem, ami jólesik.
Időnként szaladgálok is vele (remélve, hogy nincs otthon az alsó szomszéd), vagy táncolunk egyet, esetleg lóvá változom, Marci pedig csak kacag és kacag. Szép az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése