Volterra és San Gimignano

Toszkána nincs közel, csaknem 11 órát voltunk úton, mire megérkeztünk, így mindössze öt napunk maradt a vidék felfedezésére . Oda- és hazafelé is beiktattunk egy kisebb eltévedést, GPS ide vagy oda, ez nálunk menetrend szerint bekövetkezik, bár hazai pályán szerencsére már egyre ritkábban. A hét közbeni eltévedéseket nem bántuk, bárhová keveredtünk, szép helyre vitt az út, és valahogy mindig visszataláltunk az autóhoz vagy éppen a szállásunkra.
Már első itáliai napunkon lett egy napirend-félénk, ami végigkísérte a hetünket. Reggel korán felkeltem, és amíg Norbi aludt, kávéztam és olvastam. Természetesen vittem egy Frances Mayes kötetet (Édes élet Itáliában)  és E.M. Forster Szoba kilátással c. könyve  (mi más?) is jött velem, noha Firenzébe végül nem látogattunk el.  Valamelyik erkélyre ültem volna ki,  mert kettő is volt, ha nem lettek volna olyan csípősek a reggelek, de a rusztikus konyha is pont megfelelt.
Mikor az uram  is felébredt, összedobtam egy kis reggelit, és kilenc körül már úton voltunk aznapi célunk felé. Tíz körül betértünk egy bárba,- laza olaszsággal tudok kérni capuccinót és cornettót- aztán kora délutánig talpaltunk és ámuldoztunk. Akkor vettünk egy szelet pizzát, vagy paninit és persze fagyit majd folytatódott a talpalás és ámuldozás. Este próbáltam feldolgozni a látottakat, közben készítettem valami gyorsat, tésztát,  salátát, de kipróbáltuk a sült cukkinivirágot, és szezon lévén a lóbabot és vettem articsókát is. Utóbbit itt szinte minden kertben termesztenek, kár, hogy a mienk itthon nem bírta a telet és kifagyott. Vettem különleges sajtokat és tengeri herkentyűket is, az uram már az érlelt pecorinót is gyanakodva méregette, de a polipsalátát látva közölte, egyem csak meg magam, és ne ijesztgessem hasonló fogásokkal. Nem egy kísérletező típus.

Első napunkon a közeli hegytetőn magasodó Volterrát és az alig harminc kilométerre épült San Gimignanot vettük célba. A városban megálltunk az óvároshoz legközelebb talált ingyenes helyen, a későbbiekben is így parkoltunk, kicsit többet kellett sétálni, ám az ember  megspórolhat sok-sok eurót, aztán vehet belőle kávét, hátha valamelyik rossz lesz, de nem lesz az.

Az óvárosba érve nagyjából az első fél órában nyilvánvalóvá vált, hogy az öt nap bizony kevés. Mit kevés? Semmire sem elég, csak arra, hogy az ember még jobban vágyjon vissza.

Volterra sziklafennsíkon magasodó pompás városa egyike volt a  az Etruszk Föderáció 12 tagjának, fénykorában 25000-en lakhatták. Mai arculata a 12- 13.században alakult ki, itt csodálkoztam rá először, és aztán még annyiszor, hogy az olasz emberek mennyire természetesen együtt tudnak élni a múltjukkal. Elképesztő, hogy a szűk, komor, sötét utcák középkori házaiban ma is laknak, az utca felett száradnak a ruhák, kis Fiatok, Apék tolatnak ki az utcára nyíló aprócska garázsokból és szlalomoznak a turisták között. Egyébként a történelmi városok többségébe elvileg nem lenne szabad gépjárművel behajtani, de ezt a szabályt igen lazán kezelik.

Az etruszk idők óta bányásznak és dolgoznak fel itt alabástromot, csodás ékszereket, szobrokat, használati tárgyakat vásárolhat itt a vastagabb tárcájú utazó. Találtunk egy műhelyt is, az alacsony, bolthajtásos helységekben bekukkanthattunk a tömbök és a félkész alkotások közé, vajon milyen lehet 700 éves falak között élni és dolgozni?

Prefektusi palota

Székesegyház

Az északi városfal alatt Kr. e 1,.században épült, viszonylag jó állapotban megmaradt és rekonstruált római színház áll.

Akácillat

Délután indultunk San Gimignanoba, a Tornyok városába. A korábban látott képek alapján számítottam rá, ám mégis leírhatatlan látványt nyújtott a dobtetőn magasodó középkori Manhattan. A szintén etruszk eredetű városka Szent Geminiánusz püspökéről kapta a nevét, aki a legenda szerint Attila hunjaitól védte meg a várost. A lakótornyok többsége, és ezáltal a mai város népszerűsége a guelf és ghibellin családok közötti belviszálynak valamint a kereskedőcsaládok  versengésének köszönhető. Eredetileg 72, a  valamikori családok hatalmát és gazdagságát szimbolizáló lakótorony állt a városka falain belül, és mint valami kőből emelt lakótelep vigyázta a környező földeket. Mára  13 darab, közel 50 méter magas torony dacol az idővel, látványuk különösen a lemenő nap fényében egyszerűen lenyűgöző.

Székesegyház

Városháza a Torre Grossa-val. Hogy véget vessen a túlzott versengésnek, egy rendelet megtiltotta, hogy a lakótornyok  magasabbra épüljenek, mint az  1300-ban befejezett Nagy Torony.