az árajánlattól, amit az egykori
nappali, most két háló csaphornyos parkettájának felújításáról kaptunk. A
parkettás ember körülnézett, fújt egyet, majd azzal indította a mondókáját,
hogy ő a helyünkben biztosan nem költene erre. Ennyit. Sok helyen kellene
pótolni, az évekig tartó kandallós fűtés nem használt neki, meg is volt égve
itt-ott, egy helyen megázott, mozgott, nyikorgott, és persze az építkezés sem
lendített az állapotán. Azt pedig ugyan már csak a felszedés után láttam, de
rengeteg hamu is bement alá. Így aztán bármennyire tetszett és szerettük volna rendbe
hozatni, győzött a Harpagon-énünk, és a szalagparketta mellett döntöttünk.
A múlt hetem nemcsak a
csiszolásról szólt hát, hanem a parketta felszedéséről és a pincébe való
lehordásáról is. A ragasztó alig tartotta, szinte egyben jött fel az egész,
sokszor nem is kellett használnom a vésőt-kalapácsot, puszta kézzel is szét
tudtam szedni. Jó nagy halom lett belőle lent a pincében, még szépen fel kell
pakolni rakásba, majd pihenésképpen egyszer megcsinálom.
A parketta felszedése egy újabb
nem várt tételt hozott magával, nevezetesen betonozhattunk ismét. A tölgyparketta
jóval vastagabb volt a lamináltnál, és még így is vékonyabb egy-két milliméterrel
a szomszédos járólapokkal borított helyiségnél. Múlt héten jött hát három
barnára sült, izmos, még az instant kávémat is megdicsérő férfiú, és
világraszóló aljzatot varázsoltak a két hálóba.
Nagyon szerettem őket azért,
mert vigyáztak az útjukba kerülő padlóra, hullámkartonból utat raktak maguknak,
arra csöpögjön a padlopon, ha egyáltalán.
Vagy csak hallották már hírét az
uramnak, akinek ha választani kellene a járólapok és köztem, nem biztos, hogy
én nyernék…
 |
| a vetélytárs |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése