Fejlesztőeszközök otthonról – Lego

E fiúból építész lesz, akárki meglássa. Vagy zsebtolvaj, esetleg kukabúvár, mert mindkét objektum kifosztása módfelett érdekli.

A lego nagyszerű játék, nem vitás, de azt nem gondoltuk, hogy ilyen hamar Marci kedvencévé válik. Legjobb apával játszani, de ha ló nincs ugye, akkor én is megfelelek. Garázst építünk. Mindig. Ha esetleg mással próbálkoznék, szemöldökösszehúzás, fejrázás, legrosszabb esetben az építmény megrugdosása a válasz. Az építési szisztéma a következő: a szülő megépíti az alapot, a födémig együtt építkezünk, azaz mutatjuk Manónak hogyan tegye kötésbe a legotéglákat, hogy stabil legyen az épület, aztán egyedül épít tovább, míg el nem fogy az építőanyag. A garázs tetején többnyire tornyok törnek a magasba, és néhány virág is kinő odafenn.

Építkezés közben remekül lehet balkezezni. Magától ugyan nem igazán használná, de ha kérjük, akkor bal kézzel is lenyomkodja a téglákat, ill. szétszedi az összerakott darabokat. Egyelőre nem kell vitrinbe tenni az elkészült garázskatedrálisokat, az építkezés után nyugodtan szétszedhetők. Van, hogy akár fél órán át is adogatom neki a kettessével összerakott legokat, ő pedig szétszedegeti és bepakolja a dobozba. Legtöbbször sajnos hamarabb elfogy a türelme, de nagyon örülök annak, hogy ennyire együttműködő, és  pusztán szavakkal ilyen könnyen irányítható. 

Családi fotózás

Marci kedvenc barátnője szüleivel egy panelrengeteg közepén levő óvoda udvarán. Szeretemképek...

Ha észérveket néznénk, Dacia Logannal járnánk...

szokta mondani az én uram, aki szeret építkezni. Légvárakat többek között.

Két napig, míg a plebs többi tagjával a káposztaszagú városban aszalódtunk, emberem csapatot épített a Balatonon, vitorláztak, kikötőben ettek, ittak, vígan voltak. Aztán fülig szerelmesen jött haza, és hasba akasztott a legújabb ötletével: vennünk kellene egy hajót. Mert nem is lenne olyan drága, és a kikötői élet mekkora fíling, alig kerül valamibe, benne van az áram-, és mosdóhasználat, és közben biztonsági őr vigyáz az autóra. Találkozott egy motoros párral, akik minden nyáron fizetés nélküli szabit vesznek ki, és csak vitorláznak és motoroznak a Balaton körül. Mondjuk, ha én három hónap fizetés nélkülit vettem volna ki, következő évben már nem lett volna ilyen gondom, ugyanis már nem lett volna munkahelyem…Azt is kiokoskodta már az én uram, hogy miből élnénk: hajókat javítana, festene, mert annyi kókány munkát, ami ott volt, még nem látott.

Az egész légvárból csak egy ici-pici részlet hibádzik, méghozzá az, hogy éppen mostanában szeretnénk a nyakára lépni az összes megtakarításunknak, és nem éppen hajóvételt tervezünk.

Egy a baj. Túl nagy kedvet csinált nekem az egészhez, tegnap éjjel azt álmodtam, hogy hajóskapitányné vagyok…

Járás-várás

Marci november óta álldogál. A legvérmesebb reményeimben januári (18 hónapos) járást vizionáltak, majd egyre tolódott a dátum, míg végül elmondhatom, már nem akarom őt siettetni, képes vagyok rábízni, mikor látja jónak az elindulást.

Azt hiszem az utóbbi hetek hoztál el végre az érzést, hogy teljesen el tudom fogadni Marcit, úgy ahogy van. Már nem hasonlítom őt más gyerekekhez, nem nézegetem állandóan a statisztikákat, hogy mit kellene már tudnia, és nem kapaszkodom olyan példákba, hogy XY sem tudta ezt-és-ezt ebben  korban.

És ami nagyon fontos: már nem gondolom, hogy nem voltam elég jó anya, és nem foglalkoztam vele eleget, ezért van bizonyos területeken lemaradva. Felszabadító érzés.

Most, hogy már nem érzem szükségesnek a kályhától elmagyarázni sem a hemiparesis  jelenségét sem a fejlesztésének lehetőségeit, érdekes módon már nem is kell, mert eltüntek a kérdezgetők, sajnálkozók, azéngyerekemekkormár-tipusú játszótéri anyukák. Pedig az, hogy Marci nem átlagos gyerek, most már mindenki számára egyértelmű.

Visszatérve a járáshoz, azt hiszem, a mászás megjelenése is ludas a késlekedésben. Mert nagy örömünkre Marci sokat-sokat mászik, bár nem tünt el a fenéken csúszkálás sem. Az álldogálása pedig egyre kifinomultabb, ide-oda lépegetés, fél kézzel kapaszkodás, másik kézzel akármi megszerzése az aztalról, fenékkel támaszkodás…stb. Ahogy látom ezeket az újabb állomásokat, mindig meglepődöm: nem is hittem volna, hogy ennyi minden  kell megelőzze a nagy eseményt.

Nyilvánvaló, hogy Marci egyensúlyérzéke még nem elég érett. Ha mindkét vállát/kezét fogom már stabilan, gyorsan lépked, és nem merev térddel emeli a bal lábát, mint általában a hemis gyerekek, hanem hajlítja szépen. Viszont ha csak az egyik kezét fogom, érdekes különbség látható. Jobb kezénél fogva lépked mellettem, de nem váltogatja a lábait, hanem csak a ballal lép előre (itt már merevebb a térde) a jobbat pedig mellé teszi. Bal kezét fogva viszont még nagyon bizonytalan: egyáltalán nem lépked, csak ha megfogom a jobb vállát, vagy ha jobb kezével is megfoghatja a kezemet.

Most ez az új feladatunk, váltott kézen fogva sétálgatunk. Apró lépésekkel, ahogy szoktuk :)

Kovász

A kovász készítése, pont mint a dagasztás, a csírák, vagy a környezetbarát tisztítószerek használata hosszú ideig motoszkált az agyamban, mire tényleg nekiálltam és megcsináltam. Aztán jött a kérdés: ha ez ennyire jó, vajon miért vártam vele eddig?!?

Azt hittem, a kovász valami misztikus dolog, hisz régen az új asszonyok az édesanyjuktól kapták, és nagy szégyen volt, ha megromlott, és kérni kellett a szomszédtól. Biztos nagyon nehéz életben tartani, oda kell nagyon figyelni, blablabla. Valójában rém egyszerű dolog, és tényleg nagyon igyekezni kell, ha el akarja valaki rontani.

Mielőtt belekezdtem a Nagy Kovászprojektbe, szétnéztem a neten és Limara blogján (alapmű annak, aki sütésre adja a fejét) találtam részletes leírást fotókkal, tapasztalatokkal. Aztán persze mégsem mindent úgy csináltam, de így is működik.

Tehát én úgy készítem, hogy 2-3 evőkanál kenyérlisztet teszek egy befőttesüvegbe, és annyi langyos vízzel elkeverem, hogy nokedli sűrűségű masszát kapjak. A massza néhány óra alatt felfut, mint az élesztő, majd visszaesik. Másnap ismét teszek hozzá 2-3 kanál lisztet + vizet, és így tovább, 3-4 napig. Mivel nekünk nincs kamránk, és a lakásban elég meleg van, felfutás után hűtőbe teszem az üveget, nehogy megromoljon a kovász. Az illata kellemesen savanykás, romlottan, gondolom büdös lenne, még nincs tapasztalatom erről. Van, amikor elfelejtem megetetni, és olyan is, hogy egy nap kétszer is kap. Ha nagyobb mennyiségre van szükségem, 4-5 kanál lisztet is hozzáadok egyszerre. 

Sütés előtt kiveszem a hűtőből, 1-2 óráig békén hagyom, hogy feléledjen. A tálba félbarna kenyérlisztet szórok, közepébe mélyedést készítek, és beleteszem a kovászt. Nem szoktam méricskélni, csak úgy szemre dolgozom, de kb. 4-5 evőkanál kovászt teszek 60-70 dkg liszhez. A maradékot etetgetem tovább, a következő sütésre felszaporodik. Langyos vizet öntök hozzá, kicsit körbeforgatom, így elegyedik a vízzel, és egy kis liszttel. Megint békén hagyom, amíg elkezd éledezni, és buborékok jelennek meg rajta. Hozzáöntök még annyi vizet, amennyit a liszt felvesz (tudom, utálatos, hogy nem adok meg mennyiségeket, de tényleg a liszt minőségétől függ), sót és egy teáskanál almaecetet. Aszkorbinsavat is lehet használni, de azt még nem próbáltam. Jobban kel tőlük a kenyér, és kevésbé fog morzsálódni.

Ha cifrázni akarom, ilyenkor teszek hozzá löttyintésnyi tökmag vagy egyéb olajat, és/vagy magokat, zöldfűszereket. A kenyérliszt max. felét szoktam teljes tönkölyliszttel is helyettesíteni, egyáltalán nem lesz fűrészpor ízű tőle a kenyér.

Jól kidagasztom a tésztát, akár 15-20 percig is, akkor jó, ha elválik az edény szélétől, nem ragad, és selymesen lágy. A mondás szerint addig kell dagasztani, míg csöpögni kezd az eresz, azaz izzadni kezd az asszony homloka. Nos, az enyém ennyitől még nem szokott, bár nem is kell bedagasztanom egy nagycsalád heti kenyéradagját egyszerre…

A tésztát nedves konyharuhával letakarom, és 10-12 órán át kelesztem. Mivel a parasztkenyér formázásában egyhén szólva nem volt sikerélményem, a szintén Limaránál talált veknit szoktam sütni. A megformázott veknit 2-3 helyen éles késsel mélyen bevágom, hagyom még kicsit kelni, hogy szépen kinyíljanak a mélyedések. Közben a sütőt előmelegítem 220 fokra, és egy tálkában vizet is teszek be, ha nem felejtem el. 220 fokon sütöm a kenyeret kb. 10 percig, majd 35-40 percig 200 fokon. Ha nagyon barnulna, le lehet takarni pl. alufóliával. Ha kész, még forrón lespriccelhetjük hideg vízzel, ilyenkor illene „cserepesedni” a héjának, bár nekem még sosem tette. Rácson hagyjuk kihülni.

Az eredmény élesztő és cukor nélküli, könnyen szeletelhető, nem morzsálódó, tartalmas, pirospozsgás kenyérke. Van még mit javítani rajta, a bélzete inkább kicsit gumis, mint foszlós, de mi szeretjük így is. Általában este dagasztom be, másnap délelőtt sütöm, vacsorára esszük először.

No ugye, hogy nem ördöngősség? 

Ui.: Kedves családomnak üzenem, hogy egy pulykasütő fedeles jénaiban (8 literes), akár egy kemencében sülhetne a mindennapi, és vélhetően sokkal szebb is lenne, mint most csupaszon sütve. Remélem, értitek :) Puszi!

Egy átlagos júniusi nap

mert már két hete nem írtam és most nem jut jobb az eszembe…

Halk ajtócsukódásra ébredek, kevéssel múlt hat óra, az uram indul dolgozni. Hiányérzetem van, nem kapaszkodik egy aprócska kéz a hajamba, nem csiklandozzák szőke tincsek az orromat, ezek szerint Marci nem zarándokolt át hozzánk valamikor hajnalban, ahogy általában szokott. Kihasználom a hirtelen jött szabadságot, megágyazok, gyorsan rendet rakok a nappaliban, még a fürdőszobában is eltölthetek néhány magányos percet mielőtt meghallanám a jól ismert szöszmötölést.

- Jó reggelt drágám! Hogy aludtál? Mit álmodtál?

- Busz, cica - válaszolja, ami nem is csoda, hisz a tegnapi mesében egy emeletes piros busz és egy tarka cica kötött barátságot, majd ha már így megismerkedtek, kirándultak is egyet Győr városába.

Rendet rakok, miközben melegszik a tápszer, mindkettőnké csak éppen az enyém fekete. Tegnap Marci taknyos volt, kicsit köhögött is ezért este készítettem egy kis fokhagymás mézet, megkínálom egy kanállal. Elég csípős, de legnagyobb meglepetésemre szó nélkül lenyeli, majd elkéri a kanalat egy kis utónyalogatás céljára.

Imádom a reggeleket, különösen a tápszer szertartást: a földre ülök, Marcus pedig mint valami kényelmes fotelben, elhelyezkedik az ölemben. Hátradől és kéri a cumisüveget. Én bögréből kortyolom a napindítót, közben simogatom a kis csigákat a tarkóján. Ma újra van reggeli ajándék: süt a nap, és a szemben levő ház ablakairól visszaverődő sugarak piros-narancs fénytáncot járnak a nappaliban.

Gyorsan elkészülünk, zsúfolt lesz a délelőtt, míg felporszívózok, Móki a kanapén állva leskelődik az ablakon, és kitörő örömmel mutogat kifelé: Kaaka! Kaaka!  Hű, csak nem megint egy kutya végzi a dolgát a járdára? Nem bizony, viszont megérkezett a ház szarkája, naponta többször látjuk az udvaron. Ezek szerint újabb szó került fel a listára.

Készen vagyunk, kitaláltam a Tudsz hunul? megfejtését, táska bepakolva, utolsó pillanatban, mikor máskor, pelenkacsere, Marci a hátamra, és indulás. A villamoson szokás szerint többen mosolyognak ránk, egy bácsi átadja a helyét, Manót kiveszem, az ölemben állva figyeli a forgalmat. A mellettünk ülő hölgy megdícséri Móki szemét, de hozzáteszi, hogy az ő unokahúga aztán milyen gyönyörű gyerek, egy rózsaszín angyal szállt le személyében a földre, nem vitás. És az esze! Alig múlt két éves, de egy három éves szellemi szintjén van az biztos! A múltkor is: állt a szobában, majd így szólt: tétálok, azzal kiment. Kis idő múlva visszajött: vittajöttem! Hát nem óriási? Igyekszem nem röhögni hangosan, főleg miután azt is megtudom, hogy a lánya is a zsenik táborát gyarapította, mivel már tíz hónaposan felállt.

Egy megállóért nem ülünk metróra, inkább sétálunk, Marci agyon élvezi a Váci út forgalmát: Ótó! Totor! Busz! - hallatszik folyamatosan a hátamról.

A CG-ban egy kedves srác cd-etikettet szerkeszt nekem, és cseppet sem bánja – vagy nem mutatja – hogy Móki kicsit átrendezi az asztalát. Kinyomtatja, fel is ragasztja, köszönjük, további szép napot, alig múlt tíz óra, igazán jól haladunk. Benézünk egy drogériába, veszek néhány üvegcse 100%-os illóolajat, az uram majd biztos megkérdezi, mi a fene került ezeken ennyibe? De majd megbékél, ha meglátja, hogy kedvenc autós magazinja is beugrott valahogy a kosaramba. Elballagunk a céghez, akiknek viszem dvd-n a vállalati vacsorán készült fotókat. A kapcsolattartónk nem elérhető telefonon  - mint később kiderült, éppen harcban áll a Pannonnal– de reménykedem, lesz ott valaki, akinek át tudom adni. Örülnek nekünk, már nagyon várták a képeket. Tiszta, dekoratív, klimatizált nagyvállalati környezet, csinos üzleti öltözék, nem is olyan régen magam is ilyen helyen töltöttem napjaim jó részét. Most meg, halásznadrágban, kényelmes lapos sarkúban, hátamon egy 23 hónapos gyönyörűséggel bénázok a forgóajtónál, amit kicsit meg kell lökni, hogy elinduljon. De nem cserélném el ezt az időt semmiért. Mert kérem az megfizethetetlen, hogy egy hétköznap délelőttön csak úgy leülhetek a földre a WE melletti szökőkút partján, gyerekem a vállamba kapaszkodva ácsorog, és lessük a vízsugarakat. Az egyik váratlanul nyakon is önt mindkettőnket, de annyi baj legyen, meleg van. Hazafelé még benézünk a piacra, veszünk egy sárgadinnyét uzsonnára. Két csokor egy százas! – hallatszik az aluljáró mellől, veszünk is négy csokor levendulát. Nagyon friss még, figyelmeztet az eladó lány, ma hajnalban szedtem, még legalább két napig kell szárítani, mielőtt betennéd a szekrénybe! Dél sincs még, és itthon vagyunk, ebéd előtt van még időnk építeni egy legó garázst, szigorúan két állásosat, hogy beférjen a busz és a tűtóótó (tűzoltóautó) is. Ma nem kell főznöm, tegnapról maradt leves és éjjel sütöttem palacsintát, amennyit az uram itthon hagyott bőven elég lesz mindkettőnknek. A burgonya-krémlevesbe vöröskáposzta csírát szórok (a csírakertem virul) Móki jó adagot bekebelez, majd egy baracklekváros palacsintát is eltüntet. Ekkor már nagyon laposakat pisog, és pár perccel később már szuszog is az ölemben. Beviszem a szobájába, ahol a piacon vett levendulacsokrok illatoznak, szép álmokat drágám!

Dolgoznom kellene, ehelyett főzök egy kávét és megnézem, mi újság a blogvilágban. Aztán győz a kötelességtudat, és nekiállok Julcsi ovis ballagásán készült képek válogatásának. De szép is volt az a műsor! Milyen ötletesek voltak az óvónénik! Semmi kötődésem nem volt a dologhoz – kivéve, hogy Julcsit és családját nagyon kedvelem – mégis könnybe lábadt időnként a szemem. Szép dolog lenne, bőgő fotós az ovis ballagáson…

Hoppá, ki kellene pakolni a mosogatógépet, gyorsan meg is teszem, míg alszik a kis kerékötőm segítségem. Egy ideje magam keverem a mosogatószert, de most nem vagyok elégedett. A tányérok, poharak tiszták, de a fazekakat újra kell mosogatnom kézzel, pedig nem is égett le bennük az étel. Majdnem végzek, mikor halk kopogást hallok. Ki lehet az? Hát bizony felébredt a Kismókus, és kopog, hogy ugyan bizony engedné már ki az anyja. Szörcsög, így előkerül az orrszívó, hozzuk persze a szőrkutyát is, aki mostanában mindig részesül az orrszívásban, és a fogát is mossuk, sőt tegnap egy óvatlan pillantban a kádba is beugrott. Már nincs tiltakozás, egyedül tartja a szerkezetet, tisztítja a kutya orrát, majd a magáét is. Míg befejezem a mosogatást, remekül eljátszik a reggel vásárolt illóolajok dobozaival, gondolom én. Aztán kiszedegetem a porszívó szákjába gondosan elhelyezett fél pár zoknit, teáskanalat, kisautót és legóembert.

Uzsonnára kettévágom a dinnyét, fele megy a hűtőbe apának, a másik felén megosztozunk Mókival. Az első pár falatot rágás után kiköpi, majd úgy dönt mégis szereti, és jóízűen falatozik. Míg uzsonnázunk, felfut az élesztő, majd gyorsan bedagasztok egy tepsi kiflit, aztán amíg kel a tészta, kezdődhet a torna. Nagyon szeretem ezt a mostani gyakorlatsort, nem is munka, sokkal inkább játék. Még én is edzek kicsit, hiszen óriáskerékként forgatnom-emelem, tartom a labdán, deszkán Marci tizenegy kilóját, bukfenceztetem őkelmét, a végére nem is tudom, melyikünk fárad el jobban. Vége a tornának, levezetésként még ugrálunk kicsit az ágyon – csak apa meg nem tudja – aztán formázom és sütőbe teszem a kifliket. Munka közben igyekszem nem rálépni a lábamba kapaszkodó gyerekemre, aki pontosan tudja mitől olvadok el: a lábam között fölnéz rám mosolyogva és azt mondja azon a varázshangon, ahogy csak a kisgyerekek tudnak beszélni: annyaaaa. Míg sülnek, van időnk egy-két mesére, nagyon szereti Satoshi Kitamura könyveit, most éppen a Morzsi szomjas a soros, meg is tanuljuk, hogy lefetyel ivás közben a kutya. Ami fontos az fontos.

Kész a kifli, és vacsoráig van még fél óra, lemegyünk hát kicsit motorozni, autókat nézni, no és garázskapukat, amiket ha működésközben láthat, az maga a tökéletes boldogság.

Hazaérve vacsorázunk, tökmagolajba mártogatott kiflit paradicsommal, uborkával. Utóbbit tegnap még szerette, ma már kiköpi, a paradicsomot meg sem kóstolja. Vacsora után fürdés, éppen a kádban ülünk, Marci vadul szappanozza magát és engem, mikor csörren a kulcs a zárban: Apa! Apa! Micsoda meglepetés, a szokásos éjfél helyett már fél kilenckor itthon van az uram. Nagyon fáradt már, nem bírt tanulni, és holnap vizsgázik, még korábban kel a szokásosnál, hétre (!) Dunaújvárosban akar lenni.

Fürdés után még egy kis mese, most egy Boribon kötetet választ Marci, majd a fiúk bevonulnak a kisszobába. Míg vasalom az uram ingét másnapra – olyat válassz, kérlek, amin elől van zseb, tudod, a puskának – először viháncolást hallok, majd lassan elcsendesednek, elalszanak mindketten. Még dolgozok egy ideig, de egyre nehezebb a fejem, megágyazok, kihívom az uramat, és eltesszük magunkat másnapra. Kis idő múlva Marci nyöszörögni kezd, emberem átkóvályog érte, és leteszi mellém, legbelülre. Gyerekünk, mit aki nem is lehet jobb helyen, szépen elvackolja magát – keresztben – a buksiját az orrom alá dugja, az uramé az ágy másik fele, én pedig középen, a maradék húsz centis sávban próbálom elrendezni a végtagjaimat. Mégis úgy érzem, nem is lehetne kerekebb a világ. Félálomban még hallom az uram mormogását: Ha hárman lesznek, vennünk kell ám egy marha nagy ágyat....