Fiúk (be)tépve

A ma esti nagyszerű testvérprogram értelmi szerzője kisebbik fiúnk volt, ám bátyja rövidesen és boldogan csatlakozott hozzá, és nagy egyetértésben cincálták a gurigákat a lehető legapróbb darabokra. Marci fiam csillogó szemmel ígérte meg, hogy holnap is fognak még tépkedni, aminek igazából örülnöm kellene, mert:

- Szépen kérlek, anya! Nem lesz semmi baj, legalább békén hagyunk, és nyugodtan ihatsz kávét!

Elgondolkodtató ajánlat...

Lackó első

Újra éltem azt a délelőttöt. Reggel nyolcra mentem a kórházba, mire megkaptam a kísérőruhát - vagy hogy hívják azt a roppant kényelmetlen és meleg műanyag szerelést - már burkot is repesztettek. Teltek az órák, kísértem mosdóba, hallgattam a jajgatását, fogtam a kezét, töröltem a homlokát, és elképedve néztem mennyire távol jár mindenkitől. 

Fél tizenkettőkor csusszant a világra az én kicsi lila csomagom.

Egy éve már, hogy két fiam van. Minden nap hálát adok értük.

Kicsi mazsolám elég nyűgös volt, bújnak a rágófogai, estére mire az uram hazaért és ünnepelni tudtunk, inkább már csak aludt volna. Megkíséreltük felvidítani a tortával, ám az csak Marcit hozta lázba, ő egyébként egész nap transzban volt, emésztgette, hogy Lackónak van a szülinapja, ergo ő fog tortát és ajándékot kapni, na ez nem könnyű egy ilyen téren még tapasztalatlan nagytesónak. 

- Tudom, hogy igazából Lackónak van a szülinapja, de légy szíves, anya, mondd nekem is, hogy boldog szülinapot!

Eddigi tortakészítő pályafutásom legszebbik példányát, egy tojásmentes feketeerdő tortát sütöttem, erre tényleg azt mondom, szép is volt, meg jó is volt, hát kezdek belejönni. 

Az ünnepelt nagyjából végigbőgte a partit, és ilyen arckifejezéssel jelezte, mennyire elege van már mindenből. 

A torta láttán aztán csak kipréselt magából egy mosolyt -mondtam, hogy életem eddigi legszebb tortáját sikerült összehoznom-  aztán nyakig csokimámorban tátogott, mint aki érzi, ez a bőség nem fog naponta előfordulni.

Az uram szerint nem is igazi paraszt, aki nem bicskával vágja a tortát...

Marci az ajándék duplo vonatra is lecsapott, akár egy kis szőke héja, Lakó a bontásban még részt vehetett, de aztán esélye sem volt. 

Azt hiszem, be kellene iratkoznom egy érveléstechnikai tréningre, mert hosszú prédikációm után, miszerint nem helyes totálisan kisajátítani a testvére ajándékát, Marci ártatlan szemekkel, türelmesen simogatta meg a karomat:

- Jól van, majd odaadom Lackónak, ha meguntam. De még nem untam meg.

Mégis valahogy olyan kedvesen, bájosan sajátította ki testvére ajándékát, hogy csak kacagni tudtunk. Nyilván nem lett volna vicces, ha Lackó ordítva követeli jogos tulajdonát, ám ő sokkal izgalmasabbnak talált egy nemrégiben megszerzett cipőfűzőt, aztán pedig megelégedett a legokutyával, és egyéves szókincsének egynegyedét felhasználva lelkesen ugatott neki.

Na nézzük, Lackó mi maradt neked: egy cipőfűző, egy darab papír...

A kisvonat pedig boldogan elzakatolt...

Éltessen az Isten, drága kisfiam!

Jöttünk, láttunk, hazamentünk, szülinapoztunk

Marcimmal achillotomiára készülünk, ennek örömére harmadik hete nem jár oviba, nem viszem tornázni, messzire elkerülünk minden lehetséges fertőzés-forrást, nehogy emiatt elmaradjon a műtét, mint március elején. Biztosan nekem illene tájékozottnak lenni, de jó lett volna, ha időben elmondják, egy reggelmégkifújtaazorrátdeazótasemkellett kaliberű náthával se vonuljunk be a kórházba, mert az altatás kockázata nagyobb mint a műtété, és a komoly következmények lehetősége miatt haza fognak küldeni. De nem tudtuk, ezért aztán elautóztunk Pécsre, aztán miután kiebrudaltak a kórházból, legalább vettem akciós kávét és robbanó cukrot, bár azt hiszem mindez nem ért meg hat óra autózást.

A történet ott kezdődik, hogy Marcim lassan tíz hónapja nem tudja letenni a bal sarkát. Ez korábban nem volt a probléma, a DSGM terápia ellensúlyozni tudta a növekedés okozta kontrakciót. Néhány hónappal ideköltözésünk után éreztem, hogy Marci fejlődése valahogy megtorpant, próbáltam megtalálni az okot, kerestem is más utakat, módszereket, érdekes tapasztalatokkal lettem gazdagabb, végül úgy döntöttünk, a maradunk a DSGM-nél, de egy budapesti terapeutával, aktív tornával és lovaglással kiegészítve persze. Ősszel egy hetes lökésterápián vettünk részt Editnél, ez meggyőzött, hogy nála jó kezekben lesz a fiókám. Sajnos hónapokat kellett várni, hogy heti rendszerességgel tudjunk járni hozzá hozzá, nyilván nem véletlenül, addig is a tőle tanult módon gyúrtam Marcit.

Az ő javaslatára mentünk el Pécsre, ahol három pontos achilles-műtétet végeznek Marcus bal lábán remélem immár hamarosan. Új időpontunk még nincs, nem akarok elégedetlenkedni tényleg, azt megértem, ha egy műtétre heteket kell várni, de hogy egy időpontra is... Mindegy, addig is vigyázok a kis hímes tojásomra.

Egy valamiért mégis örültem, hogy március első hetét mégsem Pécsen töltjük: drága kicsi Lackónk első születésnapján itthon lehettem. 

Fürdőszoba

Dobpergés....készen van! Cirka másfél év alatt ez a második helyiség, hát megy ez!

Mutatom is honnan indultunk, a lenti képeket akkor készítettük, mikor először jártunk a házban.

A felújítás korábbi lépéseiről itt és itt olvashattok.

Miután beépítették a kádat, és végre már nem lavórban kellett tisztálkodnunk, a fürdő háttérbe szorult, másra kellett az idő és a pénz. 

A házban találtunk egy irodai szekrényt, ezt állítottuk be a tisztálkodási és takarító szerek számára, a tetejére pedig az uram rádrótozta a régi lakásunkból importált tükröt. Emelt fővel, kihúzott derékkal pont a hasamat láthattam benne. 

Az ablakot átfestettem, jövőre talán ki tudjuk cserélni.

Tavaly év elején, mikor a lakóhelyváltás miatt aktuálissá vált az újabb környezettanulmány, gyorsan megvettük a mosdót és az uram elkészítette a fürdőszoba-szekrény alsó részének vázát is, hogy a tanulmányozó lássa rajtunk az igyekezetet. Először vásárolni akartunk mosdószekrényt, de egyrészt nem találtunk olyat, ami tetszett volna, olyat pedig pláne nem, melyet nem kell a falhoz rögzíteni. A vízcsövek ugyanis ezen a területen meglehetősen sűrűn és kaotikusan futnak a falban, nagy szerencse kellett volna, hogy ne fúrjuk meg véletlenül. Végül, magad uram, ha szolgád nincs, a szekrényt az én aranykezű emberem készítette el, büszke is vagyok rá!

A káddal szembeni fal elé került volna eredetileg a mosógép, aztán mégis úgy döntöttünk, mivel van nekem mosókonyhám a pincében, tegyük inkább oda a gépet, ami így tizenévesen úgyis elég ronda már, nem kell közszemlére tenni. Viszont a mosógép-csatlakozó ott virított a falon (csempén), azt jó lenne eltüntetni valahogy. Először egy faltól-falig tükrös szekrényt tervezünk ide, amiben minden elfér, úgymint szennyestartó, vasalódeszka, felmosó, porszívó. Később eszünkbe jutott, hogy már nem 36 négyzetméteren lakunk, és mindezen dolgoknak számos más helye lehet, nemcsak a  fürdőszoba. Szekrény-ötlet tehát feledve. 

A magam részéről mindig olyan fürdőszobát szerettem volna, ami valóban mintha szoba lenne, tágas, világos, szőnyeggel, karosszékkel, virággal. Az álom várat ugyan még magára, de az urammal kiokoskodtuk, hogy a mosógép helyére tegyünk egy felnyitható ülőkéjű padot, így három legyet is üthetünk: bár nem karosszék, de ülőalkalmatosság mégis, elnyeli a szennyest, és párnákkal eltakarható a mosógép-csatlakozó is - ez utóbbit nem akartuk megszüntetni, hátha mégis szükség lesz rá egyszer. Sokáig kerestük a megfelelő padot, végül decemberben került a helyére. 

A pad  fölé pedig egy gobelin képet akasztottunk, amit még évekkel ezelőtt hímeztem, de mintha csakis ide készült volna.

Az eredménnyel nagyon elégedettek vagyunk, és ha lenne nagylátószögű objektívem megmutatnám egyben is az egészet, de talán elképzelhető a részleteiből is.

Végül pedig mutatom a mestert és tanítványait munka közben. Csoda, hogy ilyen jól haladunk?

Profi

Reggel kitámolygok a konyhába kávéért és egyáltalán nem akarok a tükörrel találkozni. Néhány perc múlva Marcim érkezik, odaszalad, megölel:
- Nahát, milyen szép kis anya bukkant elő!

De ezt még tudja fokozni:
- Olyan varázslatosan gyönyörű vagy ma reggel anya!

Csoda-e, hogy cseppfolyóssá válok, és csendben a lábai elé csordogálok?

charmeur

Pizsamások

Mostanában

nem nagyon blogolok, ugyanis éppen aktívan mentjük a házasságunkat. Na jó, nem is, csak éppen a múlt év eléggé sűrű volt, a gyerekek alig látták az apjukat, az uramnak pedig nagyon elege lett az építkezéssel járó rengeteg különmunkából, tervezésből, tanulásból, odafigyelésből -amikről még nem is írtam, de majd fogok mert jobb későn, mint soha- és én sem voltam éppen a türelem mintaképe.

Nosza, felütöttem a Blikk Nők aktuális számát, mi ilyenkor a teendő. Azt írták, menjek fodrászhoz, és foglalkozzunk egymással többet. Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe! Így aztán karácsony óta, miután az aprónép nyugovóra tért, egymással foglalkozunk, éppen a napokban kezdtünk bele az Agymenők hetedik évadába, és nagyjából három kiló pluszt köszönhetek Sheldon Coopernek, és az elfogyasztott rengeteg csokinak és pattogatott kukoricának, ami nem lenne baj, ha nem mind a három deréktájon állomásozna. 

A hétvégék a családé, sőt még moziban is voltunk, igaz, az uram szerint ez volt élete második legrosszabb filmélménye  (Éjszaka a múzeumban 3), de így jár, aki csak beesik a moziba, aztán megnézi, amit fél órán belül vetítenek. Még szerencse, hogy nem kellett érte fizetnünk, a gyerekek céges mozijegyét használtuk fel, mert jó szülők vagyunk.

Mindenesetre a házasságunk virul, kiegyensúlyozottak, mosolygósak és türelmesek stb. vagyunk, a gyerekek is azok, ami szuper, a módszer mégis finomításra szorul. Nyilván kiválóan működne, ha még mindig a harmadikon laknánk és/vagy alkalmazottaink lennének, vagy nem lenne kétemberes gyerekem, és most nemcsak Marciról beszélek. Így aztán a munka nincs elvégezve, a pinceprojekt, amibe még januárban belekezdtünk és minden más csigatempóban vagy még úgy sem halad, és életemben először halrudacskát tartok a fagyasztóban. 

Valamit nem jól csinálunk, azt hiszem...