Mostanában

nem nagyon blogolok, ugyanis éppen aktívan mentjük a házasságunkat. Na jó, nem is, csak éppen a múlt év eléggé sűrű volt, a gyerekek alig látták az apjukat, az uramnak pedig nagyon elege lett az építkezéssel járó rengeteg különmunkából, tervezésből, tanulásból, odafigyelésből -amikről még nem is írtam, de majd fogok mert jobb későn, mint soha- és én sem voltam éppen a türelem mintaképe.

Nosza, felütöttem a Blikk Nők aktuális számát, mi ilyenkor a teendő. Azt írták, menjek fodrászhoz, és foglalkozzunk egymással többet. Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe! Így aztán karácsony óta, miután az aprónép nyugovóra tért, egymással foglalkozunk, éppen a napokban kezdtünk bele az Agymenők hetedik évadába, és nagyjából három kiló pluszt köszönhetek Sheldon Coopernek, és az elfogyasztott rengeteg csokinak és pattogatott kukoricának, ami nem lenne baj, ha nem mind a három deréktájon állomásozna. 

A hétvégék a családé, sőt még moziban is voltunk, igaz, az uram szerint ez volt élete második legrosszabb filmélménye  (Éjszaka a múzeumban 3), de így jár, aki csak beesik a moziba, aztán megnézi, amit fél órán belül vetítenek. Még szerencse, hogy nem kellett érte fizetnünk, a gyerekek céges mozijegyét használtuk fel, mert jó szülők vagyunk.

Mindenesetre a házasságunk virul, kiegyensúlyozottak, mosolygósak és türelmesek stb. vagyunk, a gyerekek is azok, ami szuper, a módszer mégis finomításra szorul. Nyilván kiválóan működne, ha még mindig a harmadikon laknánk és/vagy alkalmazottaink lennének, vagy nem lenne kétemberes gyerekem, és most nemcsak Marciról beszélek. Így aztán a munka nincs elvégezve, a pinceprojekt, amibe még januárban belekezdtünk és minden más csigatempóban vagy még úgy sem halad, és életemben először halrudacskát tartok a fagyasztóban. 

Valamit nem jól csinálunk, azt hiszem...