2014. január 28., kedd

Vettünk egy Hyundai-t!

A konyha csempézésének felütéseként az én drága jó uram átrendezte a konnektorokat. Szerinte csakis úgy érdemes élni, ha az embernek/asszonynak kilenc darab konnektora van a konyhában, egyel sem kevesebb. Mindezen konnektorok pedig roppant dezájnosan a felső szekrény aljára simuljanak, hogy avatatlan szem ne is lássa őket. Alig kerülnének többe cirka harmincezer magyar forintnál. Elszöszöltünk néhány hetet a konnektorkérdésen, én próbáltam meggyőzni arról, hogy a régi konyhámban három volt mindössze, azok is póriasan csak úgy a falon éktelenkedtek mégis nagyon elégedett voltam velük. Végül a kompromisszum jegyében kiegyeztünk hat darab kutyaközönséges fali konnektorban.
A konnektorprojekt folyományaként aztán újra visszatért a rezsó korszak, lám mennyire alkalmazkodó is az ember lánya, ezúttal már eszembe sem jutott rendelni az ebédet, a két platni tökéletesen kiszolgált minket.

Az új esztendő első szombatján Marcival sürgősen el kellett hagyjuk a házat, hogy gyermekem apja nekiláthasson a vésésnek, áthelyezésnek, megszüntetésnek, új helyek kialakításának. Mi addig a falu játszóterén töltöttük az időt, én letakarítottam az összes vizes kis játékot, amihez Marci kedvet kapott, próbáltam rávenni, hogy a mászókázás ne csupán abból álljon, hogy én tartom, uram bocsá’ felteszem, hanem erőltesse meg magát ő is, ne adja fel az első nehézségre, ezen jól összevesztünk, sírás, lelkifurdalás, kibékülés. Dühömben felhívtam Ági barátnőmet újévköszöntésnek álcázott pszichológusi konzultációra, jót nyivákoltam neki, ő magamhoz tértett, közben Marcusom elaludt az ölemben. Ha a telefonom nem merül le, tán még most is ott ülünk, kevés dolgot sajnáltam Budapesten hagyni, ő és családja az egyik…
Aztán hazabicikliztünk, újra szembesültem azzal, hogy most már tényleg komolyabban el kellene kezdenem valami testmozgást, mert nem járja, hogy néhány perces tekerés után – némi mentség, hogy dombra fel - kiköpöm a tüdőmet.
Hazaérve elállt a lélegzetem méghozzá szó szerint, mert gomolygó por-ködben fogadott minket az én uram, és finom por borított mindent a nappali-konyha-étkező terében: a bútorokat, az asztalon a reggeli maradékát, a konyhai eszközöket, a ruhákat, a száradó csipkebogyókat, a karácsonyfát, a könyveket, Marci játékait, és természetesen a padlót, ahonnan gondosan széthordhattuk azokba a helyiségekbe, ahová véletlenül még nem szállt be a vésés közben.


Büszke voltam magamra, mert kibírtam mérgelődés nélkül, bár volt egy olyan érzésem, hogy a konnektoros munkálatok után ő majd hétfőn szépen elmegy dolgozni, én pedig itt maradok az otrombán mocskos lakással és egy háromévessel boldogságban, békességben. Öregszem vagy mi, jó lenne, ha ez a hirtelen jött türelem kitartana még nagyon sokáig. Egyébként nem maradt rám teljesen a romeltakarítás, kár is lett volna veszekedni miatta.


Azt pedig már teljesen normális dolognak éreztem, hogy az uram elment venni egy lyukfúrót a tönkrement régi helyett, és hazajött egy kompresszorral…


3 megjegyzés:

  1. <3
    Akkor az a konnektor majdnem olywn drága lett, mint anno a mi falvédünk, amit Marcin varrt kizárólag pénzspórolás végett! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A falvédő-történet az uram nagy kedvence, sokszor emlegeti. És persze bagoly mondja... :)

      Törlés
  2. Hú, de ízesen írtam: falvédünk :) ( helyesen falvédőnk)

    VálaszTörlés