Anya, boldog vagy?

Hát nagyon! Ma, ahogy a szemerkélő esőben ballagtunk hazafelé az óvodából, felfigyeltem arra, hogy Marci milyen jó tempóban lépeget mellettem. Ne gondoljatok nagy dologra, a sebessége nagyjából az én kényelmes sétatempómnak felelt meg, ám ez messze gyorsabb volt, mint az eddigi tyúklépéseink, ami engem jobban fárasztott, mintha rohannom kellett volna. Hát megvan ez is, újabb pipa a listán. Már lépést tud tartani az ovisokkal, ha sétálni mennek!

Amúgy figyelem a többieket is az oviban, és azt látom, hogy egyéb téren is szinte már teljesen behozta a lemaradásait. Jó, nyilván nem tud mászókázni, futásban is lehagyják, és a bal kezét csupán segítő/támasztóként használja (de használja, és ez nagy dolog!), mégis mit számít már, hogy mikor fordult meg vagy indult el. Legfeljebb nem lesz vízilabdás - pedig a szépsége megvan hozzá - vagy mondjuk ötvös.

Karácsonykor még nem mondókázott, és egyetlen dalt tudott, az Ég a gyertyát, ezt is zsarolással értem el mondván, muszáj énekelnünk, hogy az angyalok idetaláljanak. Most, február elején több mint húsz dalocskát, mondókát fúj, amit egyik nap hall a konduktortól - januártól konduktorhoz is járunk, írok majd még róla - másnap az itthoni tornán már mondja velem, mintha kinyitották volna nála a ritmus-csapot.  És nagyon szeretem az ovinkat. Szeretem, ahogy szeretik őket, ahogy kezelik az én fiókám és a csoport másik csodamanója (ő auti) másságát. Úgy kezelik, hogy nem kezelik. Az élet rendje, hogy ők ketten különböznek az átlagtól. Olyan jó helyre költöztünk!

és cukrász is lehet, úgyis szeret kavarni...