Kinyílt a rózsa, hajlik az ága…

Nem tudom, mi lesz a ház előtti kertecskémmel, ha jövőre maga alá temetik a szigetelés, udvarrendezés és kerítésépítés munkálatai. Már, ha marad belőle egyáltalán valami addigra, hisz még idén nyáron az uram be fogja temetni az emésztőt, és a talicskával biztosan nem fog szlalomozni az öregecske-satnya rózsatövek között. Mindenesetre tavaszi majd csak lesz valahogy metszési tevékenységem ellenére egy kifeslett bimbónak már örülhetek, és a többi tövön is készülődik néhány.

Eső előtt...

Eső után...

A tavaszi színkavalkád után zöldbe borult a kert, méghozzá egyik hétről a másikra térdig érőbe. Ezért aztán jött múlt vasárnap Tibi, a kaszás, és gatyába rázta a portát.

Tibi megkegyelmezett néhány szál pipacsnak

A fűkasza hangjával igencsak sokkolhattuk azt a házi rozsdafarkú párt, akik a teraszunkat találták legalkalmasabb helynek a családi fészek megépítésére. Nem akartam őket még jobban zavarni, ezért megálltam, hogy ne készítsek fotókat róluk. A szülők hihetetlen tempóban röpködtek ide-oda egész nap, és tömték a rovarokat a fészek szélén balettozó három fióka csőrébe. Közben pedig olyan füttykoncertet adtak, hogy könnybe lábadt a szemem, költözzünk már holnap, bánom is én, hogy víz csak az udvaron van, és áramot is a szomszédtól kunyerálunk, mert a tuti FI relé annyira tuti, hogy még a szendvicssütő is lecsapja. A madárkákról eszembe jutott az egyszervolt városi, aki kiköltözik a vágyott madárfüttyös faluba, ahol aztán nap, mint nap felvisít a szomszéd flexe, vagy valaki fűnyírója/kaszája az utcában…

Madárgyerekek helyett mutatok nektek egy bodobács ovit

Bár itt is zümmögnek a fűnyírók, kiabál egy szamár, és mi sem viccből vettünk csiszológépet, de nem bánom. Nagyon, nagyon jó itt lenni, végre kezdem én is otthonomnak érezni a házat.

Olvastam valahol, és hiszem is, hogy egy ház minden lakója valamiféle nyomot hagy maga után, ami lehet úgy pozitív, mint negatív. Elődeink szép életet terveztek, aztán nagyon félrecsúszott valami, boldogtalanok voltak, erősen negatív energiákat örököltünk.

Mikor először jártam ott, a Csokoládé c. könyv egyik jelenete jutott eszembe, mikor a hősnő és a kislánya első éjszakájukat töltik régi pékség épületében. Anouk fél, ezért edényeket zörgetve, hangosan kurjongatva trappolnak fel-alá a házban, így űzve el a rossz szellemeket. Rideg volt a ház, nyomasztó, legszívesebben én is szellemkergetésbe kezdtem volna.

Nincs már egy fia rossz energia sem, házunk befogadott minket.

Ennek örömére igyunk bodzalimonádét!