Az elfogadásról

Egy ismerősömmel beszélgettünk a minap, szóba került Marcink is, aztán pedig az, hogy ő ami szív szerinti gyermekünk. Nézett nagyokat, hát nem is gondolta volna, ezt mondjuk sosem értettem, miért, mit gondolnak az emberek, ennek látszania kellene, például az örökbefogadott gyermekemet nem fésülöm meg?

Aztán láttam, hogy erősen forog valami a fejében, kérdezné is, nem is, aztán csak kibökte:

- Nem volt nagy csalódás, hogy nem elég hogy nem a saját gyereked, még nem is egészséges?

Gyorsan tisztáztam, hogy Marci a saját gyerekem, ennél sajátabb akkor sem lenne, ha én szülöm, és az örökbefogadást nem áruháznak tekintjük, ahol csak a hibátlan terméket vesszük le a polcról.

Azóta morfondírozok a témán, és ma olvastam Kati írását, gondoltam, írok is a saját fejlődésemről.

Mikor kiderült, hogy Marci nem úgy fejlődik, ahogy szokásos, megijedtem ugyan, de azt hittem, vagy inkább reméltem, hogy pár DSGM kezelés, és minden rendben lesz. Az ilyen sikertörténetekkel tele van a net. Aztán nem lett elég, és mikor a Koraiban vizsgálták Manót, röpködtek a hemiparesis, agyvérzés, gyógypedagógiai fejlesztés szükséges kifejezések, akkor ijedtem meg komolyan. De csalódást sosem éreztem. Gyászidőszakom sem volt, és olyan sem, hogy most éppen túlélek. Viszont nagyon féltem (bőgtem is eleget), képes leszek-e segíteni Marcinak abban, hogy teljes életet élhessen, és vajon képes lesz-e teljes életet élni. Főleg, hogy azzal riogattak, vagy inkább én magamat, hogy talán az elméje is sérült. Mivel magamra voltam utalva, az is aggasztott, vajon a megfelelő fejlesztéseket választottam neki?  Hiszen annyi van, és mind magát ajánlja legjobbként.

Rossz volt-e látni, ahogy más gyerekei már vígan járnak, és az enyém még fel sem tud ülni egyedül? Naná. Főleg, hogy jártunk úszni egészségesek közé, és sokszor éreztem a sajnálatot mögötte pedig a megkönnyebbülést, hálisten, hogy az én gyerekem nem ilyen. A játszótér sem tartozott a kedvenc helyeim közé ekkoriban. Most sem, de már nem ez az oka.

Érdekes, hogy az uramnak sosem voltak ilyen aggályai. Szokta is mondani, ő nem egy bonyolult lélek, ez az ügy is egyszerű volt számára: Marcinak fejlesztésre van szüksége. Fejleszteni fogjuk. Tudja, hogy a megfelelőt fogom választani. A pénzt előteremti rá. Tudja, hogy Marcival minden rendben lesz. Más gyerekével nem foglalkozik. Kész.

Néhány hónap torna után már éreztem, hogy jó úton járunk, de az igazi áttörést az jelentette, hogy Marci elindult. Két éves múlt ekkor. Úgy éreztem, most már bármire képesek vagyunk. És innentől nem érdekelt mennyire tág az olló közte és egészséges társai között, kizárólag önmagához mértem őt. Hogy önmagához képest mennyit dolgozik, fejlődik, hihetetlen, ha jól belegondolok. Tudtam jól, félni nem szabad, mert még képes és megteremti a maga tárgyát. De kellett a járás lépcsőjének megugrása ahhoz, hogy ne féljek a hemiparesistől, hanem megoldandó feladatként nézzek rá. És a következményeire, ha lesznek egyáltalán. Vajon képes lesz-e Marci felfelé fordítani a tenyerét? Megtartani egy tálat? Képes lesz-e bekötni egy cipőfűzőt, begombolni a kabátját? Nem tudom. Remélem.

Felzárkózik-e társaihoz pl. beszédben, viselkedésben, tanulási képességek terén? Ebben már egészen biztos vagyok.

És már megoldandó feladat sincs. Azaz van, csak az életünk része lett. Úgy átállt az agyam, hogy bármikor képes vagyok fejleszteni őt, buszon, piacon, takarítás, játék közben.

Átszövi a mindennapokat. De hívhatjuk életformának is.

Aztán persze nem tudom, mi lenne, ha Marci nem reagálna ennyire jól a fejlesztésre, nem lenne ennyire feladattudatos, vagy ha tényleg sérült volna az értelme. A hemiparesis okozta képességproblémákat, ha lesznek, meg fogjuk oldani, a többin pedig már nem gondolkodom…