Lökésterápia

Mindenekelőtt had mondjam el, hogy iszonyú büszke vagyok Marcira. Múlt héten utazással járó tortúrát, hosszú vonatozást, átszállásokat, buszozást, korán kelést (fél ötkor!) remekül viselte. Nem volt egy csepp hiszti sem, csak figyelés, kokettálás, meseolvasás, mosolygás, alvás. Bezzeganya lettem :)

Múlt heti nyaralás-félében a „féle” azt jelenti, hogy  minden nap bebuszoztunk a közeli város kórházába DSGM kezelésre. Azaz nem minden nap, csupán négy alkalommal, ezért nem is biztos, hogy jogosan nevezem lökésterápiának. Úgy gondoltam, amellett, hogy  a faluban informácigazdag új környezetbe kerül, jót fog tenni neki, ha megemelt dózisban kapja a kezelést, azután pedig egy hétig pihenni hagyom, nem lesz semmilyen torna.

A napjaink így eléggé be voltak osztva. Reggel korán ébresztő, elballagtunk a megállóba, majd közel egy órát buszoztunk. Aztán egy városi járattal (ilyenkor már nagyon meleg volt) a kórházig. Ott vártunk 30-50 percet, addig Marci tízóraizott, kutyákat, galambokat figyeltünk, sőt egyszer egy verébmamát is láttunk, aki kamasz fiókáját etetgette a járdán. Budapest után szokatlan volt az emberek közvetlensége, több ismerősre is szert tettünk, persze tudom, aki gyerekkel közlekedik, ezen a téren előnnyel indul.

Ezután következett a 40-50 perces kezelés, majd spuri ki a megállóba, hogy elérjük a déli buszt hazafelé. Marci szépen elaludt, a busz-kemencében jól összeizzadtunk. Hazaérve megebédelt, és újra elaludt. Délután, mikor már nem tűzött olyan erősen a nap, fürödni mentünk anyukám barátaihoz. Jó nagy volt a medence, gyakorolhattuk a babaúszáson tanultakat, a Dévény után simogató utókezelést végzett a víz.  

A kezeléssel kapcsolatban vegyesek az érzéseim. Egészen más személyiségű DSGM terpeuta egészen más fogásokkal, egészen más környezetben nyúlt Marcihoz, mint ahogy eddig megszokta. Azt hiszem jó hasonlat, ha Andi egy olyan vendég, aki halkan kopogtat, megvárja míg beengedik, és bár a beszélgetést ő vezeti, végig a partnerére figyel. Marika pedig beront a lakásba, pezseg, és rögtön átveszi az irányítást. Nem hiszem, hogy lényegesen fájdalmasabb lett volna ez a kezelés, Marci mégis kétségbeesetten végigsírta az órákat. Nyújtotta felém a karját – Anya, anya! – kapaszkodott belém. Borzasztó volt.

Az utolsó órán megtörni látszott a jég, ekkor éreztem, hogy mintha elindulna valami, a sírás is mérséklődött, de másnap jönnünk kellett vissza Budapestre.

Először azt gondoltam, soha többé! Aztán azt, hogy pár hónap múlva újra megpróbáljuk. Mert mintha  többet és jobban mozogna. Mintha stabilabban állna. Mintha jobban használná a kezét. Mintha, mintha…