Apaterápia futómotorral

Pár nappal ezelőtt még nem hittem volna, hogy Manó még ezen a nyáron járni fog. Azt hiszem több tényező szerencsés egybeesésének köszönhető az áttörés. Kellettek hozzá a nyaralás élményei, az intenzívebb DSGM, utána a pihenő hét, ami csak annyiban volt pihenés, hogy nem tornáztunk, viszont gyermekünk intenzív apaterápiában részesült.

Kellett hozzá, hogy az uram az utóbbi napokban emberi időben, fél hét körül hazaérjen, és minden este motorozzanak a ház körül. Kellett az is, hogy Marci az apjának láthatóan jobban meg akar felelni, nem mismásolja el az „edzést”, és tetteti süketnek magát, mint néha velem. A mi kis információ-hiénánk csüng az apján, legózni csakis vele lehet, együtt olvassák az autós magazinokat, és hosszasan tanulmányozzák a ház előtt parkoló járműveket.

És kellett az is, hogy az uram találjon egy hasznos eszközt, ami által ő is tevékeny részesévé válhatott Marci fejlesztésének.

Mert ez a futómotor, bármennyire is szkeptikus voltam az elején, a marketing-ömlengéseket olvasva, tényleg nagyon-nagyon jó! Kevésbé stabil, mint a hagyományos kismotorok, mozgás közben kicsit billeg, ezért egyensúlyozásra ösztönzi a gyereket. Az első napokban úgy tűnt, mintha nagy lenne még Marcinak, nem ért le rendesen a lába, ezért az uram a jól bevált szigszalagos technikával gyártott neki egy patacipőt (hozzávalók: kínai gyártmányú félcipő, habszivacs fürdőjáték, szigetelőszalag) . Egyik este arra jöttem haza, hogy a gyermekem arcán és ruháján az uzsonnára elfogyasztott barack nyomaival, ebben a csodálatos lábbeliben vagánykodik a ház előtt az utcán, ahol minden hazatértő lakótárs megtekintheti. De legalább a motor menő volt…

Egy-két nap múltán már nem volt szükség a megemelt talpakra, ahogy magabiztosabbá vált, lábai is hozzánőttek a feladathoz. Megfigyeltem már korábban is, hogy ha bizonytalan, vagy fél  - pl. ha háton ringatom a vízen - rögtön befeszülnek az izmai. Most már ügyesen motorozik, páros és váltott lábbal is. Már nem annyira óvatos, mint korábban, bátran, gyorsan hajtja magát, ezzel párhuzamosan egyre több a borulás is. Miután a tegnapi pocsoja-partin  begurult a járda melletti dzsindzsába, az uram előirányozott számára egy bukósisakot, mert nyilvánvaló igény támadt rá.

Ahogy használni kezdte a motort, szinte már másnaptól észrevehetően javult a mozgása. Járkál körbe-körbe a bútorok körül, pipiskedik, próbál felmászni a kanapéra (ez még nem megy) gyorsabban és ügyesebben négykézlábazik, úgy is tud már stabilan lépegetni, ha csak a bal kezét fogjuk.

Aztán magasabb szintre léptek az apaterápiában, az uram a keze helyett már csak a pólóját fogta lépegetés közben, aztán már azt sem. Először kettőnk között sétálgatott, majd már nem kellett indítani, csak hívni, végül tegnap este egyszer csak azt vettem észre, ellöki magát a kanapétól, tesz egy kis kört, majd visszaballag. Még mindig alig hiszem el.

Házi terapeutánk a sikerein felbuzdulva megfogadta, hogy Marci két hét múlva járni fog. Ahogy ezeket írom, már bőven ebédelni kellene, de még lent vannak, motoroznak.